Az egész tegnap este kezdődött. A fiúk, miután kellőképpen kitombolták magukat péntek délután lévén, Dani felvetette az ötletet, hogy menjünk vele kirándulni a hétvégén.

Erre az egész csapat beindult, mindenki rohant haza egyeztetni a programot. Végül sikerült is, egy két bökkenővel. Az egyik Örs ismerőse, aki szombaton volt hivatalos a fiúhoz. Így jön ő is velünk. A másik Tomi, mivel Vivit nem engedik el egyedül.

Így viszont sokan vagyunk. Örs, Milán a haverja, Roni, Brucki, Dani, Vivi, Tomi, és én. Plusz Dani anyukája, aki fog minket furikázni, és mivel nem férünk el egy autóban, csatlakozik hozzánk Roni anyukája is. Két kocsival leszünk, egyikben Vivi, Tomi, Roni és én, Roni anyukája pedig ugye vezetni fog. A másik kocsiban Dani anyukájával Dani, Brucki, Örs és Milán.

Egy Észak-magyarországi kis túrát fogunk tenni, Lillafüred és Miskolc környékén, egész napra tervezve. Anyu kiharcolta, hogy elvihessen Roniékhoz, úgyhogy reggel fél nyolckor ott kell lennünk.

Szombat

Izgatottan ébredtem, de valószínűnek tartottam, hogy Vivi is hasonló képpen érez most. Roham tempóban készültem el, és negyed nyolckor már az ajtó előtt álltam, várva anyura.

El is indultunk Roniékhoz, és mivel konkrétan a szomszédban laknak, pár perc alatt ott is voltunk.

- Sziaaa - köszöntem a kertkapuban álló fiúnak, miközben szorosan magamhoz öleltem. Fel voltam pörögve na, ilyenkor kell az ölelés.

Az anyukája is kilépett az ajtón, én pedig neki is illedelmesen köszöntem. Bár én már találkoztam Roni családjával, anyu szívesen kezdett volna pletykapartiba abban a reggeli órában. Nekünk viszont indulnunk kellett, mert Viviék is megérkeztek.

- Indulhatunk gyerekek? - kérdezte Roni anyukája, mikor mindenki elfoglalta a helyét. Tomi előre került, mivel hátul hárman kellett ülnünk, és ő közülünk a legidősebb. Engem raktak középre, mondván én férek el a legjobban.

Mindannyian bólogattunk, így anyu is érzékeny búcsút vett tőlünk, és el is indultunk. Az út viszonylag jól telt, a gyomrom viszont elég nehéz pillanatokon van túl. Ott kezdődik, hogy vagy két órán keresztül voltam szorosan Roni mellett, ez eleve kényes dolog. Ráadásul a nagy stressz miatt többet, és gyorsabban ettem mint kellett volna, úgyhogy amíg el nem értük az autópályát, azt hittem kidobom a taccsot.

Ez végül szerencsére nem történt meg, de ha már az autópályánál tartunk...

- Berni... - szólt Roni, mire kinyitottam a szemem.

- Igen? - kérdeztem álmosan.

Válasz nélkül hagyott, és egy zöld plüss valamit nyomott a kezembe.

- Ez mi? - néztem rá értetlenül.

- Fejpárna. Vagy ide kell rakni... - rakta be a nyakam és az ülés közé - Vagy ide. - mondta és a vállára tette.

Bólintottam, majd a még mindig a vállán lévő párnára hajtottam a fejem. A terv bejött, ugyanis a következő képkocka az volt, ahogy Lillafüred egy erdős útján hajtunk végig a kocsival.

Felemeltem a fejem, mire Vivi vigyorgó arcával találtam szemben magam. Csupán egy szemforgatás kíséretében a tájra emeltem a tekintetem, ami elképesztően gyönyörű volt.

Mikor leparkoltunk, én még mindig a dombokban gyönyörködtem, de egy aprócska dolog belerondított a képbe. Mégpedig Örs feje.

Örömmel konstatáltam, hogy ők is épségben megérkeztek, majd mi is kiszálltunk.

- Amúgy mit fogunk itt csinálni? - tette fel ezt a lényeges kérdést Vivi.

- Sok mindent, de első körben libegőzni. - mondta Dani anyukája, mire összeugrott a gyomrom.

- Öhm... - kezdtem - Ott fent? - mutattam az ég felé, mire a srácok elnevették magukat.

- Igen, ott fent. - veregetett vállon Dani.

- Baj van Berni? - lépett oda hozzám Roni anyukája, mire halkan válaszoltam.

- Hát... Egy picit tériszonyom van... - böktem ki. - De felmegyek. Csak max csukott szemmel... - tettem hozzá gyorsan.

- Jajj, ha nem akarsz nem kell, majd valaki lent marad veled. - nyugtatott meg rögtön.

- Nem, nem, azt nem semmiképpen sem szeretném, inkább felmegyek, minthogy valakinek elrontsam a programját. - húztam el a számat, és úgy tűnt, a téma le lett zárva.

- Gyerekek, ki kivel szeretne menni? - tette fel a kérdést Dani anyukája, mire mindenki beszélni kezdett. Végül a nagy káoszban Örs jutott szóhoz úgy, hogy mindenki rá tudott figyelni.

- Vivi Tomival megy, Dani Bruckival, Berni Ronival, én pedig Milánnal. - jelentette ki, mire mindenki értetlenül nézett rá, én viszont kezdtem kapisgálni miért így mondta. - Mi a gond? - nézett a többiekre, de hiba volt, ugyanis megint mindenki dumálni kezdett.

- Én Milánnal megyek ez evidens. - kezdte magyarázni. - Ezért nem mehetek Bernivel, szóval muszáj Ronival mennie.

- Miért is? - vágtam a szavába.

- Mert ha bepánikolsz ő tud megnyugtatni. - legyintett, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá, de ő folytatta.

- Vivit eleve nem akarták elengedni, úgyhogy muszáj Tomival lennie. Ebből pedig következik, hogy Dani és Brucki együtt mennek. - fejezte be a gondolatmenetét, és úgy látszik mindenkit meggyőzött, mert senki nem szólalt meg.

- Rendben. - kezdte Roni anyukája. - Akkor induljunk.

Egy pár perces séta után oda is értünk a libegő bejáratához, és alig kaptam észbe, már meg is voltak a jegyeink.

- Gyere. - ragadta meg a karomat Roni, és beálltunk a sorba.

Előttünk állt Dani és Brucki, valamit a két anyuka. Mögöttünk rögtön Örs és Milán, leghátul pedig Vivi és Tomi.

Mi következtünk. Beálltunk a kijelölt helyre, majd ahogy a kabin elérte azt, óvatosan ráültünk. Roni normálisan, én pedig csukott szemmel.

- Nézd, Örsék tuti szerencsétlenkedni fognak... - fordult hátra, de én nem válaszoltam. A kezemet a szemem elé tartottam, hogy még véletlenül se lássak semmit. - Berni... - szólt, majd rámnézett, és elnevette magát.

- Most 20 percig így fogsz ülni? - kérdezte kuncogva.

- Ühüm. - helyeseltem csukott szájjal, ugyanis nem akartam viszont látni a reggelimet.

A kabin szüntelenül ment előre, a ringatózásból pedig arra következtettem, hogy Roni továbbra is Örséket figyeli.

- Na megvannak ő is. - jelentette ki, majd előre fordult. - Ne csináld már, tök szép a táj.

- De túl magas. - válaszoltam rögtön.

- Figyelj. Csak rám nézz oké? Elmondom, addig nyisd ki a szemed, aztán ha nem győztelek meg, becsukhatod. - győzködött óvatosan.

Roni felé fordultam, majd óvatosan elvettem a szemem elől a tenyerem, és Roni kék íriszeibe néztem. Mosolyogva konstatálta, hogy hallgatok rá, majd elkezdte.

- Nem kell félni. Ha leesünk, akkor is fájni fog, ha nem látod. - mondta, mire elnevettem magam.

- Jogos.

- De nem fogunk leesni. Nézd, az a sok ember ott előttünk mind biztos abban, hogy nem esünk le, hiszen akkor nem szálltak volna fel. Szép idő van, nem esik az eső, biztonságban vagyunk itt fent is. Ha meg bármi baj van, itt vagyok melletted oké? - fejezte be a monológot, én pedig mosolyogva néztem rá.

- Oké. - sütöttem le a szemem megállás nélkül vigyorogva, mikor ránéztem a kezére, amivel közben az ujjaimat szorongatta. - Köszönöm. - néztem rá hálásan, mire ő egy puszit nyomott a homlokomra.

Hirtelen tapsolás, és fütyülés hangzott fel, előttünk pedig vaku villant. Először azt hittem baj van, majd kezdtem úgy érezni magam, mint valami sztár akit lesifotóznak, de aztán rájöttem, csak Daniék azok. Hát persze.

Roni egy illedelmes középsőujj felmutatással fejezte ki véleményét a srácokról, én pedig nem foglalkozva velük, oldalra fordítottam a fejem.

- Ez baromi szép... - suttogtam ámulva, Roni pedig halkan elnevette magát.

- Én mondtam. - lökte meg finoman a vállam, mire a kabin lassan billegni kezdett.

- Jézusom... - fagytam le rögtön, mire a fiú még jobban röhögött. - Aha, nagyon vicces. - néztem rá felháborodva.

- Nem az. Nézz hátra.

Óvatosan megfordultam, majd kitört belőlem a röhögés. Örsék kabinjának aljáról egy ismerős pulcsi lógott le, amit Milán tartott nagy küzdelmek árán a lábával. Örs eközben próbált lejjebb csúszva segíteni neki, de alacsony termete miatt még bőven nem érte el a ruhadarabot.

A libegő egy rántás kíséretében megállt, ami kettő dolgot eredményezett. Én ösztönösen Roni mellettem pihenő kezéhez kaptam, amit a fiú csak egy mosollyal reagált le (én pedig pipacs vörös lettem), a mögöttünk lévő kabin alatt pedig lassan hullot le Örs pulcsija.

- Na bazdmeg. - hallatszott Örs távoli hanga, mire elnevettem magam.

- Szép volt. - kiáltott Roni a srácoknak, mire Milánon volt a sor, hogy bemutasson a mellettem ülő fiúnak.

- Asszem ezért majd sétálnunk kell... - jelentettem ki rosszat sejtve, hiszen körülbelül 10 perce voltunk a magasba, ami azt jelentette, hogy pont félúton vagyunk.

- Fő a testmozgás nem? - kérdezte Roni nevetve.

- De, de, persze... - forgattam meg a szemem vigyorogva.

•~~~~~~~•~~~~~~••••~~~~~~~•~~~~~~~•

*folyt. köv.*