A srácok elzavarását követően kezdődhetett is az éjszakába nyúló lelkizés Vivivel. Egy percig sem unatkoztunk, és e kivételes alkalomból, és is hajlandó voltam egészségtelen kajákat enni, tehát popcornból, és chipsből sem szenvedtünk hiányt.

Azt hiszem ez már nagyon kellett nekünk, hiszen amióta belecsöppentünk az itteni életünkbe, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltunk így kettesben. Most viszont, nagyon is kettesben voltunk, és igyekeztünk minden egyes pillanatot kihasználni, amikor megbeszélhetjük az élet nagy problémáit.

Az egész sztorizgatás alatt, láttam a barátnőmön, hogy nyomja valami a szívét, úgyhogy rá is tértem a témára.

- Fuhh te, az a Soma gyerek meg totál kikészít... - kezdett újabb témába Vivi, de ezúttal a szavába vágtam.

- A-a... - ingattam a fejem. - Amikor a kórházban voltunk... Mondtad hogy elmondasz valamit... Amit most én szépen nyugodtan, szó nélkül végighallgatok. - telepedtem le az ágyamra.

Azonban a válasz elmaradt.

- Vivi? - szóltam rá.

Erre felnézett rám, de az arcáról nem tudtam sok mindent leolvasni.

- Nem akarod elmondani? - tippeltem, mire heves bólogatásba kezdett.

- Később el fogod? - kérdeztem újból, mire ismét bólintott.

- Akkor most más téma? - kérdeztem rá, erre pedig harmadszor is helyeslő választ kaptam.

A más témából viszont sok más téma lett, hiszen szóba került Soma is.

- Szerinted Lilivel mi lesz ha megtudja? - kérdezte pár mondat után Vivi.

- Micsodát? - kaptam fel a fejem, a lehetséges új infó hallatán.

- Hát... Azt hogy Soma elmegy... - húzta el a száját a barátnőm.

- Íjjj... - fejeztem ki az egyetértésemet. - Hát mit mondjak... Tuti nem fog örülni... Egyébként hova megy?

- Solymárra. - válaszolta Vivi.

- Na, az nincs is olyan messze. - vidultam fel, bár tudtam, hogy ez a húgomat annyira nem fogja feldobni.

- Persze, csak érted... - magyarázta Vivi, és természetesen igaza volt. Solymár pont nem Budakeszi, és pont elég messze van ahoz, hogy két 10 éves gyerek pont sokkal kevesebbet találkozzon mint ezelőtt.

- Na, majd jövő héten áthívjuk. - jelentettem ki, bízva abban, hogy ezzel fel tudom vidítani Lilit.

A következő néhány perc azzal telt, hogy némán próbáltunk nem elaludni. Nem sok sikerrel jártunk, ugyanis egy kis idő múlva Vivi horgyogására lettem figyelmes, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg alszik, és is megengedtem magamnak egy kis pihenést.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~

,,Nem volt túl kellemes napom, hogy szépen fogalmazzak... Örs tanácsára kipróbáltam az előző állásának csúfolt tevékenységét, így már napok óta a Westend információs pultja mögött ücsörögve vártam, hogy mikor jön egy-egy ideges vásárló, rajtam számonkérve, hogy mi miért nincs már készleten a boltokban. Mondhatom nagyon élveztem. Komolyan, eddig még tűrtem valahogy, de ma... Ideállított egy középkorú férfi, aki nem sokkal az ,,elnézést uram, ebben nem tudok segíteni" válaszom után (egy porszívót keresett rajtam) nemes egyszerűséggel rácsapott a pultra, de olyan erővel, hogy az ketté tört. Ha ez nem lett volna elég, heves ordibálásba kezdett velem, és természetesen a képességeimet ócsárolta. A biztonsági őrök rángatták ki a plázából, én pedig önkényesen befejeztem a munkaidőmet, és indultam haza. Kint szakadt a hó, (mert mikor máskor esne, ha nem akkor, amikor nem tudom magam a barátommal fuvaroztatni) én pedig sírógörcs határán voltam, és így ültem fel a rozoga buszra. Amint hazaértem, a kis belvárosi albérletünkbe, lepakoltam a cuccaimat, és a korai időponttal nem foglalkozva (fél hét alig volt) nekiláttam a vacsorának. Bő tizenöt perccel később nyílt az ajtó, és belépett rajta a személy, akire nekem már akkora szükségem volt. Lekapcsoltam a gázt, addig a fiú lerakta a táskáját, kabátját, én pedig már rohantam is ki hozzá az előszobába. Szorosan átöleltem, (igazából a mellkasát, mert addig értem fel) a könnyeim pedig elárasztották az arcomat, majd a rajta lévő pulóvert is. Ahogy leesett neki, baj van a barátnőjével, ő is magához ölelt, és rögtön próbált megnyugtatni.
- Sss... - suttogta, miközben egyik kezével a hajamat simogatta másikkal pedig a derekamat húzta közelebb magához, én pedig automatikusan elmosolyodtam. - Semmi baj... - folytatta, mire óvatosan felnéztem rá.
Tudta, hogy sírtam, de a pár másodperc alatt kisírt szemem látványára éreztem ahogy a kezei megfeszülnek, de őszintén örültem, hogy még nem kérdezte meg, mi a baj. Óvatosan elmosolyodtam, és szőke haját a füle mögé söpörtem, mire mosolyogva nyomott egy puszit a fejemre. Azt hiszem, akkor már nem érdekelt semmi. Sem a sok morcos vásárló, a ritka paraszt főnököm, az idegbeteg porszívó kereső, de még a konyhában készülő vacsora sem. Csak az érdekelt, hogy a most is engem átölelő fiú, mindig, de mindig itt legyen nekem."

Mi a... Nem tudom eldönteni, hogy jobb-e hogy felébredtem, és vége ennek a nem mindennapi álomnak, vagy sem... Az egész szituáció olyan abszurd volt... Mit kerestem én a Westendben? És idegbeteg csapkodó férfi? Na meg... Nagyon úgy tűnt hogy én és... Nem. Az nem lehet.

- Berni, ébren vagy? - nyöszörgött Vivi, megtörve a gondolatmenetemet.

- Igen. - válaszoltam szűkszavúan.

Erre a barátnőm felült a földön (igen, ott aludt el) és érdeklődve nézett rám.

- Baj van? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

- Nem, dehogy. - jelentettem ki, majd elkezdtük a reggeli ceremóniánkat.

Amint mindketten normális állapotba kerültünk, és meg is reggeliztünk, csörgött a telefonom.

- Szia Berni, nem akartok átjönni? - kérdezte Brucki, ahogy felvettem.

- Hova? - kérdeztem furán, tudva hogy délelőtt 11 van.

- Roniéknál próbálunk egész nap, gondoltam érdekel titeket. - magyarázkodott, mire rávágtam a választ.

- Ja jó, persze, tíz perc és ott vagyunk.

A tízből végül húsz lett, és lihegve toppantunk be a ,,stúdiónak" nevezett helyiségbe, ami egyébként a Roniék kertjében álló kisház volt.

- Sziasztok! - köszöntünk lelkesen, majd le is vágtuk magunkat az egyik kopott fotelbe, ahol kényelmesen elfértünk ketten is.

Ahogy végignéztem a srácokon, megint eszembe jutott az a hülye álom. Álom...

- BAKKER! - pattantam fel.

- Mi a baj? - kérdezte hozzám közelebb lépve Roni, mire válasz nélkül kirohantam a házból.

Hazáig futottam (a tesi tanár büszke lenne rám) ott pedig egyenesen felmentem a szobámba. Ott kipakoltam a rajzaimat, míg meg is találtam amit kerestem.

Ez egy nagyon régi rajzom volt... Akkor készült, amikor szintén egy furcsa álmom volt. A srácok, (és Soma) egy hatalmas színpadon álltak, én pedig valamiért azt hajtogattam, hogy irány Lisszabon. Akkor megragadt a fejemben az AWS név, és le is rajzoltam. Viszont... Akkor még nem tudták a fiúk, hogy ez lesz a nevük, én pedig ahogy elkészült, el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik ez a rajz...

Gyorsan lerohantam a lépcsőn, és a kezemben a rajzzal, visszafutottam Roniékhoz. A sok futkározás eredménye képpen viszont, alig éltem mire ismét beléptem az ajtón.

- Itth... Vahn... A... Logó... - térdeltem le a földre, miközben Dani kezébe nyomtam a papírt. Iszonyúan szúrt az oldalam...

- Azta **** - jelentette ki Örs. - Ez kicseszett jó lett.

- Ez tényleg rohadt jó lett Berni... - veregette meg a vállamat Brucki. - De... Miért van a hátulján hogy szeptember négy? - kérdezte, mire őszintén nem tudtam hogy mit mondjak.

Szerencsére nem is voltam képes arra, hogy megszólaljak, úgyhogy egy legyintéssel lerendeztem az egészet, ami a visszajelzés alapján megfelelt a fiúknak.

- Pénteken elvisszük ahhoz a nyomtatós krapekhez? - kérdezte Roni, a többiektől, mire meg is egyeztek benne. Érdeklődve néztek ránk Vivivel, mire mi is bólintottunk, jelezve, nekünk is jó a péntek.

Miután a fiúk kellően kicsodálkozták magukat a rajzomon, én pedig már képes voltam a normális légzésre, elkezdtek zenélni.

Az utóbbi időben úgy alakult, hogy nem tudtam megnézni a fiúk próbáit, így érezhető volt a változás. Ha nem látom őket, és nem tudom, hogy mindössze 14-15 évesek, simán elhiszem, hogy profi zenészek...

Másfél óra aktív zenélés után úgy döntöttek, tartanak egy pár perces szünetet, hiszen mindenkinek kell egy kis pihi. Örs italért ment, Brucki Vivihez ült oda beszélgetni, Dani egy doboz chipset rágcsált, Roni pedig továbbra is a dob mögött ült, csak most éppen a nem sokkal mögötte lévő falnak dőlve.

Ahogy észrevette, hogy őt nézem, biccentett egyet, jelezve, hogy menjek oda.

- Kipróbálod? - mutatott a dobra, mire kissé furcsán néztem rá. - Ennyire azért nem ilyesztő... - utalt nevetve az arckifejezésemre.

- Hát... - húztam el a számat. - Ha nagyon akarod...

Felállt a dob mögül, ezzel átadva a helyet nekem, én pedig óvatosan leültem.

- Tessék. - nyomta a kezembe a két dobverőt, mire értetlenül néztem rá.

- És most? - röhögtem, mire legugolt mellém és megigazította a kezemben a két ,,botot".

- Üsd meg. - nevetett, mire rácsaptam az egyik előttem lévő dobra. - Már látszik hogy őstehetség vagy... - mosolygott rám, mire elnevettem magam.

Ezután elmagyarázta, hogy mi micsoda, és megmutatott pár ritmust, amit mindketten úgy ítéltünk, hogy nem haladja meg a nem létező tudásomat.

Lejátszottam azt a pár ütemet, amit sikerült megjegyeznem, majd Roni megfogta a kezem (benne a dobverőkkel) és tovább ütötte a dobokat.

Mivel ez hallhatóan sokkal jobb volt, a többiek is felénk pillantottak, csodálkozva azon, hogy pár perc alatt így megtanultam dobolni.

Ahogy látták, hogy Roni játszik, kissé megnyugodtak, én pedig, ahogy Roni a sor végére ért, felálltam a székről.

- Kösz az órát. - jelentettem ki vigyorogva.

- Ugyan... Majd eldicsekszem, hogy egy dob viztuózt taníthattam legalább tíz percig... - játszott el a gondolattal, én pedig inkább köszönetképpen hoztam neki egy üveg kólát, egy szelet csokival. A fiú hálásan nézett rám, én pedig Vivi tekintetét fürkészve huppantam le a fotelbe, felkészülve a barátnőm kérdés áradatára.