Február 2.

Na igen... Erre mondtam hogy nem nekem való a napló írás. Egyszerűen nem volt időm írni, ráadásul jött a félévi hajrá is, tehát totál el voltam havazva. Most viszont rászántam magam, és leírok mindent ami az elmúlt hónapban történt.

Még az egyik január eleji hétvégén, arra lettem figyelmes, hogy csengetnek. Érdeklődve mentem le a lépcsőn, ugyanis tudtam hogy a srácok Bruckinál zenélnek, Viviék pedig felmentek Pestre a nagyszüleihez. Fogalmam sem volt ki lehet az, úgyhogy eléggé meglepődtem mikor egy 10-11 éves kissrác állt az ajtóban.

- Szia... - köszöntem neki zavartan - Kit keresel?

- Szia! - nézett rám - Lilit.

Ohhóhó!!! Szóval ő az a híres neves fiú akiről a húgom annyit mesélt.

- Tessék, gyere be! - tereltem befelé - Lilit az emeleten találod, de szerintem mindjárt lejön.

Igazam volt, a húgom már rohant is le a lépcsőn, majd egy gyors köszönés után rángatta is fel a szerencsétlen fiút.

Belegondolva, én tényleg nem mondhatok semmit. A baráti köröm 80 százaléka fiúkból áll, és ha Lili is a példámat követi, csak boldog leszek. Azt pedig hogy barát vagy több, majd eldönti...

Viszont, nem tudtam felfogni, honnan lehet ismerős ez a gyerek. Persze, nagy valószínűséggel a sulinkba vagy annak környékére jár, de akkor is. Mintha már láttam volna valahol. Barna haja volt, ami kissé a szemébe lógott. Magas volt, nálam nem sokkal alacsonyabb, ami azért durva, hiszen legalább 4 év van köztünk. Mondjuk én sem vagyok túl magas, de tény hogy ő nagyobb a korosztályánál. Érdekes.

De a szeme. Az volt az, ami annyira megfogott. Annyira, de annyira ismerős volt, és tudtam hogy már láttam valahol.

Gondoltam, oké, ennyi, majd ha fontos csak eszembe fog jutni... Hogy én mennyire naiv vagyok!

Mindenesetre hagytam a francba, és az egész napomat végig unatkoztam. Persze, jól elvagyok magamnak is, gitározgattam, (elcsórtam Örstől pár kottát, szóval volt mivel szórakoznom), rajzoltam, meg persze tanultam. Félév előtt sok a dolgozat, de nagyrészt az osztály gyengébb felének, hiszen nekik fontos a javítás. Mivel én a legtöbb tantárgyból le lettem zárva, leginkább pihenéssel töltöttem a napjaimat, amíg a srácok is tanultak.

Ez a gyerek is, egyre többet fordult meg nálunk. Nem azért mondom mert zavar, csak egyre közelebb éreztem magam a megoldáshoz. És az egyik nap:

- SOMA! - kiáltottam fel, mikor beengedtem az ajtón.

- Öhm... Igen? - pislogott nagyokat.

- Így hívnak ugye? - pörögtem fel teljesen.

- Igen így - nevetett, majd felment Lilihez. Megértem... Én is hülyének néztem volna magamat...

Pár másodperc múlva már tárcsáztam is Roni számát, akinél éppen a srácok próbáltak (hogy mit azt nem tudom...).

- Soma! - közöltem köszönés nélkül.

- A kissrác? - vette fel a fonalat Brucki.

- Ahham... - mondtam boldogan. - Na, ki a profi?

- Most magadra gondolsz? - nevetett Örs. - Mert tényleg, nagyon profi vagy, hogy két hét után rájöttél a fiú nevére... - mondta viccesen.

- De esküszöm hogy nem mondta a nevét! - győzködtem, igazából magamat is - És egyszer róla álmodtam! - tettem hozzá, mire csend lett a vonal másik végén.

- Mi? - röhögött hitetlenkedve Roni.

- Azt álmodtam, hogy egy hatalmas színpadon játszotok. És ő is ott volt... Meg egyszer Örs bemutatta nekem, hogy... Mindegy... - motyogtam, mert tudtam hogy baromság amit mondok.

- Ahamm... - szerintem pihenj egy kicsit... - javasolta Dani viccesen.

- Nem hiszitek el nekem ugye? - biggyesztettem le a számat.

- De. Csak elég fura. De oké.

Sóhajtva hagytam rá a srácokra, majd leraktam a telefont.
Végülis, igazuk van. Ez így elég érdekes, én sem reagálnék rá máshogy...

Na, most hogy tisztáztuk a rejtélyes fiú nevét, igazából le is zárnám a témát, hiszen lustuláson és zenélésen kívül tényleg semmi érdemi nem történt. Most is éppen a holnapi napra készülök, amikor is ugye hétfő lesz. Basszus, már mindjárt éjfél... Akkor... Azt hiszem én mennék is aludni...

Február 3.

Húúú... Ha tudtam volna tegnap, milyen napom lesz, biztos hamarabb észhez térek, és elhúzok aludni... Na de akkor kezdeném is.

Reggel, mint mindig hulla fáradtan baktattam be a suliba, majd levágtam magam Vivi mellé.

- Látom jól aludtál... - nevetett a barátnőm, mire egy kicsit erősebben mint kellett volna, lehajtottam a fejemet a padra.

- Aú... - szisszentem fel, mert egész szépet koppantam.

Persze erre a drága osztálytársaim is felfigyeltek, van aki csak nevetve vette tudomásul hogy lefejeltem a padot, más meg csak lenézően elfordult. Hát nem nekem van a legkedvesebb osztályom?

Roni röhögve megveregette a vállam, majd felénk fordult.

- A hétvégén arra jutottunk, hogy kéne valamit kezdeni a bandával. - magyarázta lelkesen.

- Melyikkel? - pislogtam álmosan.

- Berni. - nézett rám - Na jó, ébren vagy egyáltalán?

- Jaja, persze... - motyogtam, de a következő pillanatban Vivi keze csattant az arcomon.

- Köszi. - néztem rá tágra nyílt szemmel.

- Hát, én máshogy oldottam volna meg, de legalább felébredt... - nevetett Roni.

- Na jó, mond - tértem a lényegre.

- Szóval. - kezdett bele megint - Kell egy név. De sürgősen.

- Ahamm... És honnan szerezzek? - kérdeztem.

- Itt ez a papír - tolt elém egy kábé tele firkált lapot. - Erre írogattunk random betűket. És ami jól néz ki, az lesz.

- Hát... - vettem szemügyre - Elég sajátos megoldás, de oké...

Átnéztem a betűket, de egyiken sem akadt meg a szemem, mint egy metál zenekar logója... Ezt Roni is átlátta, a többiekkel együtt, tehát tovább zajlott a ,,rajzoljunk szép betűket" projekt.

Matek óra közepén, azonban Örs hirtelen rácsapott az asztalra.

A tanár mérgesen nézett rá, mire én elfojtottam egy röhögést, a fiú pedig lejjebb csúszott a székén.

Egész órán kiemelten figyelt a mi négyesünkre, azonban Roninak sikerült egy óvatlan pillanatban hátraadnia a lapot.

Nagybetűkkel állt rajta: AWS

Vigyorogva néztem Vivire, aki totál feldobódva olvasgatta újra és újra a három betűt.

Örs is hátrafordult, mire mindketten rámosolyogtunk, és felmutattam a hüvelykujjamat.

Sajnos a tanár éberebb volt, így ki is hívta a fiút egy villám felelésre, amire szerencsére (a csengő jóvoltából) már nem jutott idő.

- Áhh, az egyes is megérte volna... Van nevünk! - legyintett, majd boldogan ugrált(?) Bencéék terme felé.

- Mit pattogsz? - nevetett Dani.

Válaszul csak a kezébe nyomtam a papírt, ami nálam maradt, Vivi pedig bekarikázta a lényeget.

- Hű. - ámult Brucki.

- Hű bizony! - nevetett Roni.

- Hát akkor - kezdtem a levakarhatatlan vigyorral az arcomon - AWS!

~~~~~~~~~~~~~~

Délutánra nálunk beszéltünk meg egy találkát, ami azt jelentette, hogy négy körül már itt is lesz mindenki.

Háromnegyed négykor siettem le ajtót nyitni, de legnagyobb meglepetésemre az öt arc helyett hatot találtam a küszöbön.

A fiúk nagyban röhögtek valami fergeteges poénon, Vivi pedig velem együtt értetlenül meredt a barna hajú srácra.

- Sziasztok... - köszöntem.

Hali, hello, szia és csahó (Örs) válaszokat kaptam, majd be is jöttek a lakásba.

- Képzeld, szereztünk egy potyautast! - újságolta Örs, karon ragadva Somát.

- Látom. - nevettem el magam. - Részvétem... - néztem viccesen a fiúra.

- Áhh, elvoltunk - legyintet, mire elismerően néztem rá. Ritka pillanat, hogy valaki nem kap agybajt a fiúktól. Közénk való, vagy csak Lilin edzett... Esetleg mindkettő.

Érdekes délutannak néztünk elébe, sok mindent meg kellett beszélni. Csatlakozott hozzánk Lili és ugye Soma is, tehát 7-en ültünk körben a szobámban.

- Akkor, lehet dolgozni a logón ugye? - kérdeztem csillogó szemekkel, hiszen tudtam, ez az én dolgom.

- Ühüm. - bólintott Bence, és átnyújtotta a papírt.

- Kösz, de szerintem meg tudom jegyezni azt a három betűt - nevettem.

- Gondoltam... - közölte, majd folytatta - Csak próbálgattunk pár stílust, háta ihletet kapsz tőle...

- Ohh, ez esetben oké. - mondtam, majd ismét (ma már vagy huszadszorra) tanulmányoztam a papírt. Sok próbálkozás volt rajta, köztük egész jók is. Hm, úgy látom lesz dolgom estére...

- Dalok. - folytatta Vivi.

- Egész jól állunk vele... - töprengett Örs.

- Oké, de három dal még nem túl sok. - közölte kimérten Brucki. - fel kéne venni a demókat, plusz beszéltünk már az angolról is...

- Figyeljetek. - kezdtem - Angolt, vagy magyart szeretnétek?

- Nem tudjuk. - mondta kétségbeesetten Roni.

- Jó. Akkor agyaljatok. Ráérünk. - gondoltam át.

- Szerintem is, a fordítás lenne az utolsó lépés. - állt mellém Vivi.

- Jó, de tudtok egyáltalán annyira angolul hogy dalokat írnátok angolul? - nézett ránk értetlenül Soma.

Csend. Hát igen...

- Tomi angol szakon van, megoldjuk. - ajánlotta fel Vivi.

- Akkor ez is oké... - pipáltam ki a listámról.

És ennyivel telt a délután. Lista pipálgatás, gondolkodás, és persze sok nevetés. A srácok elképesztően nagy energiát kaptak attól a ténytől, hogy tettek egy lépést előre. Természetesen messze van még a vége, de ez egy nagyon nagy löket volt. Szárnyalnak, és ha így folytatják, hamar meglesz az a lemez is, addig pedig, élvezzük ezerrel...