~A Kuroo-nál történtek után 1 nappal~

Szerda reggel ismételten nehezen keltem. Most még annyira se akartam suliba menni, mint máskor. Nem akartam megkockáztatni, hogy netalán tán összefussak a csapat kapitánnyal.

Első szünetben elmentem megkeresni Nekomata-senseit, viszont sehol sem találtam.

Talán a tesi tanárinál lesz-gondoltam magamba, majd épp indultam volna a tesi folyosó felé, viszont mikor elindultam volna megszólalt a csengő, jelezve, a szünetnek vége.

Akkor majd a kövi szünetben...

-Jó napot, Nekomata-senseit keresem-mondtam az előttem álló szemüveges tanárnak, aki elsőnek nyitott ajtót a faajtón történő kopogásom után.

-Sajnálom. Nekomata-sensei nincs itt - mondta, mire ajkaim lekonyultak, s a földet kezdtem el kémlelni- De.. szerintem a legközelebbi edzésre ha elmész, ott megtalálod.

Hmm.. úgyis lesz ma edzés. Akkor majd lemegyek akkor fogom megbeszélni vele.

-Rendben, akkor majd megpróbálom. Köszönöm, viszlát.

Gondolataimból a tornaterem ajtajának látványa szakított ki. Itt vagyok. Pont mint ahogy ezt délelőtt elképzeltem. Csak oda megyek, majd szólok neki, hogy már nem vállalom. Ennyi. Nem kell ezt túlbonyolítani.

Ahogy kinyitottam, sok diák szenvedésének kapuit, egyből megcsapott az a tipikus izzadság szag, mit az itt tartózkodó diákok árasztanak.

Azért... ez nem fog hiányozni...

Óvatosan néztem körbe a termen, szemeimmel a fekete hajú kakast keresve, viszont szerencsémre mindenki itt volt, kivéve a fiú. Kifújva az eddig bent tartott levegőt, beljebb lépve becsuktam magam mögött az ajtót, majd az idős férfihez kezdtem el sétálni, ki épp egy padon üldögélve nézi az edzéshez készülődő gyerekeket.

-Nekomata-sensei- kezdtem bele, miután a férfi elé értem, aki erre csak felém fordítva a fejét kíváncsian várta, hogy folytassam- Én.. tudja, ki szeretnék lépni. Nem szeretnék már menedzser lenni-néztem oldalra, ahol már nagyjából készen álltak a mai edzésre.

-Ilyet nem lehet csinálni [Név]-chan - nézett rám meglepődve, mégis ott volt a szája szélén egy féloldalas mosoly.

Már miért ne lehetne? ...

-Ne tessék viccelődni. Én komolyan gondoltam.

-Miért szeretnél kilépni?

Erre a kérdésre nem számítottam.. most azt nem mondhatom neki, hogy "Kageyama Tobio miatt. Tudja a Karasuno-ból"

-Mert mióta elvállaltam romlottak a jegyeim és most egy picit a tanulásra szeretnék összpontosítani.

-Rendben, köszönöm-köszöntem meg azt, ami szerintem természetesnek kellett volna lennie. Most miért ne léphetnék ki? Még csak bele se mentem, csak az első egy hétre, aztán el lett felejtve...

Ezt a beszélgetést befejezettnek nyilvánítva indultam meg az ajtó felé, ahol befordulva a tesi folyosóra Kenma jött velem szembe.

-Kilépsz? - kérdezte, mire csak a földet nézve bólintottam egyet.

-És mi van Kuroo-val? - kérdése hallatán felkaptam a fejem, s eszembe jutottak a tegnap történtek, mire ismét csak lekonyult ajkakkal hajtottam le a fejem.

-Kuroo azt mondta, nincs nála a nintendod...

-Ennyi? - emelte fel egyik szemöldökét.

-Miért mi más lenne?

-Azt hittem... hogy.. az érzéseiről.. akarsz vele beszélni...

-Nem. Én csak a véleményére voltam kíváncsi a kilépéssel kapcsolatban.

-Oh.. értem-mondta halkan, majd meghallva a sípszót a teremből, arra felé kezdett el sétálni.

-Kenma...-a fiú már az ajtónál járt, mikor meghallva a hangom megállt, s visszanézve rám sürgető szemeivel várta, hogy minél előbb befejezzem- te tudtad, hogy Kuroo.. Kuroo-nak.. én-"

-Igen – adta meg egyszerű válaszát, majd lépte volna át az ajtó küszöbét, mikor én újra megszólaltam.

-Tényleg? Miért nem mondtad?!- förmedtem a fiúra.

-Te örültél volna ha tudom, ki tetszik neked és elmondom neki?

Hogy örültem volna ha elmondja helyettem Kageyama-nak? Hát.. nem épp repestem volna az örömtől..

-Meg egyébként is. Tényleg nem tűnt fel neked?

-Nem...

-Pedig szerintem elég egyértelmű volt. De nekem mennem kell, kezdődik az edzés. Szia.

-Szia...- köszöntem el tőle, viszont ekkor már rég becsukta az ajtót maga mögött, szóval szerintem nem hallotta.

-... Szóval, ha ezt nézed először, akkor kijön az eredmény. Így már érted?- néztem sötétkék színű íriszeit, amik zavartan nézegették azt a feladatot, amit én az imént magyaráztam el.

-Azt hiszem, ja...- vakarta meg fekete hajkoronáját, majd az elégedett mosolyom látva hanyatt dőlt a földön.

-Komolyan... Mint egy óvodás - néztem a fekete hajú fiúra, aki a földön fekve, ennél jobban már nem is tudná kimutatni, mennyire is szenved- Tartsunk szünetet?

-Aha - ült fel- Nem vagy éhes?

-Öm.. picit.

-Mindjárt hozok valamit-tápászkodott fel Kageyama, majd maga után becsukva az ajtót ment le a konyhába valami harapnivalóért. Ez idő alatt én telefonozni kezdtem. Elsőnek az időt pillantottam meg, ami már eléggé későre járt, így tanulva a múltkoriból írtam anyunak.

Me:
Szia anya. Kageyama-nál vagyok, segítek neki tanulni, nemsokára megyek.

Miután megírtam az üzenetem, kinyomva a telóm lehettem az asztalra, viszont az ezt követően felvillant, így fölé hajolva megnéztem, milyen értesítésem jött.

Kuroo:
Szia.. Tényleg sajnálom.

... Ezen a héten már jött suliba. Minden egyes nap, mikor nem találkozunk küld egy ilyen, vagy ehhez hasonló SMS-t. A zavaros órarendünknek és a félős énemnek, -aki szünetenként mindig másnál csővel csak azért, hogy ne fusson össze a fiúval- eddig még nem sikerült élőben is mondania. Őszintén.. én is sajnálom valamennyire, amiket akkor a fejéhez vágtam. De még nem tudom rávenni magam, hogy elé álljak és neki is konjam. Majd idővel.. talán.. ehhez is egy hét kellett, hogy rájöjjek, hogyan érezhetett, mikor a fejéhez vágtam ezeket a szavakat.

-Hoztam enni-nyitott be Tobio, majd lerakta az előttem lévő asztal egy üres sarkára a tányért- Már későre jár.. anyud nem fog haragudni?

-Nem. Előbb írtam neki.

-Akkor jó-mosolygott rám, majd elvett egy szendvicset a tányérról. Mostanában elég gyakran látom mosolyogni, ami engem is mosolygásra kényszerít.

A szünet leteltével, ezzel egy időben mikor elfogyott a szendvics még átbeszéltünk néhány részt, ami nem volt világos, majd összeszedve a cuccomat kikísért a vasútállomásra. Ott mikor megjött a várva várt vonat, ami röpke másfél óra alatt szállít haza, felszállva rá egy üres helyet kerestem. A késői időpontnak hála elég sok ilyen hely volt, így a legközelebbire le is ültem, majd a sötét tájra bambulva hallgattam a fülemben üvöltő zenét.

Másnap reggel elvégeztem a szokásos reggeli rutinom, majd felkapva a vállamra a táskám egyik pántját, bezártam magam mögött az ajtót, s elindultam a suliba. Már kezd unalmassá válni ez a monoton életmód. Mindig ugyanaz.. felkelek, elmegyek suliba, tanulok, alszok, s kezdődik elölről. Legalábbis eddig ezt gondoltam. Mert hát.. nem igazán mászkáltam el sehová sem. Igaz voltak barátaim az osztályon belül, már ha lehet őket annak nevezni.. de velük sem váltottam több szót a reggeli, illetve délutáni köszönésen kívül. Jó.. néha megesett az, hogy beszéltünk másról is, de az sem volt valami hosszú életű. Kenma-val és Kuroo-val viszont minden nap beszéltem. Az is igaz, hogy nem élőben, csak interneten, miközben játszottunk - tanulás helyett - de legalább beszéltünk. Viszont a lényeg, hogy néha úgy éreztem magam, mintha egy mókuskerékben élnék. De ez megváltozott, miután megismertem Kageyama-t. Azóta minden napom más és más. Mindig történt valami, ami miatt nem lehetett unatkozni, ez miatt pedig nagyon hálás vagyok neki.

Épp az útba eső kisboltból jöttem ki, a mély gondolataimba merülve, mikor valaki a nevemet ordítva kizökkentett belőle.

-[Név]!-a hang irányába fordultam, de ott Kuroo fogadott.

Ne már...

-Jó is, hogy összefutunk, mert beszélni szerettem volna veled.

Én nem szeretnék veled beszélni..- mondtam magamban, a földet nézegetve.

-Szóval [Név].. én tényleg sajnálom amiket akkor mondtam, vagy tettem.

Nem akarok rá visszaemlékezni. Az nem te voltál. Akit én ismertem Kuroo, nem ilyen volt...

-Hé, figyelsz?- tette kezét az állam alá, majd feljebb tolva azt elérte, hogy felemelve a fejem a szemébe nézzek. Arany színű szemei elé belelógott néhány kósza hajszál, viszont ennek ellenére is láttam a szemeiben, mennyire is bánja.

Én is sajnálom meg minden.. de mi lesz, ha.. ha újra-

-Megígérem nem lesz legközelebb-nézett rám, szeméből komolyság csillogott. Mintha csak a fejembe látna, ad választ az összes dologra, amire gondolok...

-É.. én is sajnálom.. de.. nem hiszem, hogy tudnék rád úgy tekinteni, mint ez előtt.

-Tudom, nem lesz már olyan mint régen.. de.. azért.. megpróbálhatnánk. Mit szólsz?

-... rendben - mondtam egy pár perces gondolkodás után. Már minden megfordult a fejemben, de mindig annál lyukadtam ki, hogy hiányoznak a régi idők. Mikor csak hárman röpiztünk.. legalábbis csak próbálkoztunk, vagy mikor 2v1-be sem tudtuk elverni Kenma-t egyik játékba sem, majd hogy annyira örültünk, mikor hosszas szenvedés után végre sikerült egyszer. Többször nem.

-Remek! Köszönöm-mosolygott rám, mire én csak oldalra fordítva a fejem bólintottam.

-Akkor ma délután? Esetleg.. ráérsz?

-Hát..

"Kageyama:

... bocsi. Ma késő estig van edzés.

Me:

Nem probléma. Majd legközelebb:)"

-Jó. Ma ráérek..

Ezt követően együtt indultunk el ismét a suli irányába. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de megpróbálok hinni neki.. hisz.. már több éve ismerem. Mégsem.. mégsem tűnt fel, hogy hogy érez.. vagy csak szimplán nem szerettem volna erre az opcióra gondolni...

Nap végén mikor már pakoltam volna el a könyveimet, Kuroo már ott várt engem a terem előtt a falnak dőlve.

-Szia..- erőltettem magamra egy mosolyt. Még.. még nem tudok rá őszintén mosolyogni.. ehhez még több időre lenne szükségem.

A suli területéről kiérve a liget felé sétáltunk néma csendben.

-Tudod.. én..

-Tudom.. és én is sajnálom, amiket.. akkor mondtam..

Egész nap ezen agyaltam, s be kellett látnom, én is hibás volzam, hogy nem vettem figyelembe a fiú érzéseit.

-... Nem tudnánk helyre hozni? Hi... Hiányzol..

-Idővel biztos.. de nem ugyan olyanra nem hiszem.

-Értem.. nekem már az is jó, ha nem kerülsz...

-Mi? - kaptam rá a fejem.

-Ugyan már.. szerinted nem tudom, hogy azért találsz ki mindig valamit, hogy ne fussunk össze?

-...

-És.. Kage-

-Mi van vele?

-Tényleg e-.. együtt vagytok?

-Igen. Még a törpés dolog után is...- forgattam meg a szemem.

-Igen.. azt is.. s.. sajnálom.. - nézett oldalra.

-Én is, hogy nem vettelek észre - mondtam egy nagyobb sóhajtás után, mire meglepetten fordult vissza felém. Arca láttán egy apró mosolyt húztam a szám szélére, majd ő is.