Tessék Kyett00 . Cserébe én is kérem a kövi részt az új Bakugousodba!😠😠 Mert már egy hete erre várok!

Egész jól éreztem magam a fiúval.
Miután megettük a süteményeket, Kageyama felajánlotta, hogy haza kísér, ami miatt a szívem majd kiugrott a helyéről.

Az esti óráknak köszönhetően a hőmérséklet jelentősen lejjebb hűlt, mint amilyen napközben volt, én buta pedig erre nem igazán számítottam. A kezeim már alig érzem, a lábam meg már minimálisan remegni kezdett, viszont szerencsére mindjárt otthon vagyunk.

-Fázol?- nézett le rám Kageyama.

-Picit - mosolyogtam rá, miközben a fagyos kezeimre néztem, amik már teljesen elfehéredtek. A fiú visszanézett előre, s újait az enyémek köré kulcsolta. Ijedtemben a fiúra kaptam a fejem, de ő csak az utat nézte. Akaratom ellenére is elmosolyodtam, a fiú láttán, ahogy próbál normálisan viselkedni, mégis lehet látni az arcán, mennyire is ideges jelen pillanatban. Újaimat én is rákulcsoltam a fiú kezére, majd így tettük meg a maradék kis utat, a közúti lámpák gyér fényében, a járdán sétálva, kézen fogva.

Amint haza értem a telefonom már automatikusan kapcsolódott is a netre, így egyszerre jött le az összes üzenet, értesítés, amit ebben a pár órában kaptam. Először gondoltam kezdem az üzenetekkel, majd elkezdtem megnyitogatni őket. Az egyik Kenma-tól jött, amiben csak tudatni szerette volna velem, hogy hétfőn lesz majd edzés, annak ellenére, hogy akkor nem szokott lenni. A másik személy, aki írt, pontosabban üzenetekkel bombázott az a régi osztálytársam volt. Szemeimmel gyors átfutottam az üzeneteit, amik csak a cukrászdáról és az ott történtekre tett fel kérdéseket. Az üzenet átolvasva némelyiken elmosolyodtam, némelyik meg már rendesen megnevettetett.

Hogy lehet ilyen hülye ez a lány, te jó ég-gondoltam magamban, próbálva visszatartani a nevetésem. Gyors válaszolgattam a kérdéseire, bár egy-kettőre igen nehéz volt, majd megnéztem a következő és egyben az utolsó embert.

18:58

Hinata Shōyō:
Szia [Név], majd ha haza értél szólj.

21:34

Me:
Szia, itthon vagyok.

Gondoltam, amíg válaszol, az eltelik egy kis időbe, mert hát nem várhatom el tőle azt, hogy hét órától végig a telefonját bújja, hogy mikor írok. Ezért elhatároztam, hogy addig lemegyek a konyhába valami ehető után nézni.

Le is mentem a konyhába, majd a hűtőt kinyitva néztem, hátha van benne valami. Sajnos hiába jött az arcomra a hideg levegő, - amit a hűtőszekrény termelt-már több percen keresztül, semmi. Arra gondoltam, hogy lehet, a szüleim csak eldugták a fogamra való dolgokat leghátulra, hogy normális ennivalót egyek, így elkezdtem kipakolni, turkálni, hátha ráakadok valamire. Ez a tervem is kudarcba fulladt, mikor már az egész hűtőt átnéztem. Egy szomorú sóhajt eresztve kezdtem el a kipakolt cuccokat visszahelyezni oda, ahonnan kivettem. A hasam még mindig korgott, amikor eszembe jutott a nutella. Ezzel csak az a baj, hogy magamat ismerve, amint megveszi anyám, már aznap elfogy. Azért tettem vele egy próbát és az üvegét nyúltam, majd elfordítva a fejem, félve tekertem le a kupakját. Óvatosan oda pillantottam, s megláttam, hogy még megvan a negyede. Ennek örömében egy kanálért nyúltam a csöpögtetőből, majd leülve az asztalhoz, az egyik kezemben a telefonom fogva, enni kezdtem.

Hinata Shōyō:
Itt vagyok! Bocs, hogy nem válaszoltam, de Yachi épp segített megértenem az anyagot, amiből szünet után írok dogát.

Me:
Semmi baj. Szóval, mire gondoltál?

Hinata Shōyō:
Lejössz hozzánk holnap után?

Me:
Öm.. jó, miért ne:)

Valamiért akaratom ellenére is elmosolyodtam, mikor a fiú üzenetét olvastam. Olvasás közben a szemem megakadt a többes számon, majd még vagy tízszer átolvastam, hogy jól olvastam-e. Igen! Tényleg ezt írta. Vajon Kageyama-ra gondolt ezzel, aki az én távollétében mégis jelezte, hogy jönni szeretne? Most már tényleg várom a vasárnapot!

Hinata Shōyō:
Yey! Akkor a vasútállomásnál várlak délben.

Me:
Jó.

Ezt követően letettem a telefonom az ágyam melletti éjjeli szekrényre, majd a fürdőszobába lépkedve elvégeztem az esti rutinom, s azzal az indokkal, hogy holnap nem 12-ig kellene aludni, a puha párnámra hajtottam a fejem.

Másnap mint általában minden szombaton, sokáig aludtam. Olyan dél körül sikerült kinyitnom a szemeim, amiket közvetlenül az után, hogy kipattantak vissza is akartam csukni, viszont épp ekkor nyitott be a szobámba édesanyám, hogy élek-e még, mert már dél múlt és, hogy meddig szándékozom még húzni a lobőrt. Simán vissza tudtam volna aludni, viszont az idő hallatán hirtelen kiment a fáradtság a szememből és inkább a számítógép előtt töltöttem a nap hátralévő részét.

Vasárnap a kilenc órási ébresztőmre keltem, amit igaz szívem szerint inkább kinyomtam volna, s a fal felé fordulva, a magamra húzott takaróval próbáltam volna ismét visszatérni az, oly szeretett álomvilágomba. Csak hogy mielőtt ezt megtettem volna elképzeltem Hinata-t, ahogy a megbeszélt időpontban vár a vasútállomáson a vonatra, amivel mentem volna, majd mikor megérkezik, csillogó szemekkel vizsgálja az ajtókat, hogy melyikről szállok le, hogy utána egyből a nyakamba ugorhasson. Az embertömeg leszállt én pedig még sehol sem voltam, viszont mivel megígértem neki, hisz abban, hogy csak lassabb vagyok, és ezért nem szálltam még le. Egy ember vasutas egyenruhában kiált a vonat mellé, ahol felemelve a kezét oldalra nyújtja, majd a vonat vezetője ezt látva becsukva az ajtókat elindul. Szegény kis mandarin csak ott áll, szomorúan nézve a távolodó vonatot.

Nem! Nem, tehetem ezt szegénnyel. Ő még túlártatlan ahhoz, hogy megtudja milyenek az emberek valójában.

Kikecmeregve az ágyból indultam meg a szekrényem felé, majd kiszedve belőle a mai outfit-emet, amit csak most választottam ki gyorsba, majd a fürdőhöz lépkedtem, hogy rendbe szedhessem magam.

A vasútállomáson vettem egy jegyet, majd felszállva a vonatra vártam, hogy elinduljon a Miyagi prefektúra felé.

Hinata-val kapcsolatban az elképzelésem nem volt téves, hisz pont ugyanaz történt meg, mint amire én is számítottam.

-[Név]!- ugrott a nyakamba, pedig még le sem szálltam teljesen a vonatról. A lökésétől pár lépést még hátráltam is, ami miatt sikeresen nekimentem a mögöttem épp leszállni készülő, ötvenes éveiben járó férfinak, aki a bocsánatkérésem ellenére is tett pár megjegyzést rám, illetve édesanyámra, mielőtt távozott volna.

-És hogy-hogy így hírtelen találkozni szerettél volna?- pillantottam a narancs hajúra, aki csak morcosan vizslatta az előttünk lévő tájat.

-Hát ha már pénteken nem tudtam menni...

-Oh, tényleg, de ne aggódj ha ráérek akkor tudok jönni. Nem kell ezért lemondanod a fontos programodat.

-Nem volt olyan érdekes.. inkább mentem volna...- mondta, szemét a földre szegezve, majd elindult az egyik irányba.

-Miért? Mit csináltál?- néztem rá kíváncsian, miközben próbáltam felvenni a lépést vele. Amilyen kicsik a lábai olyan gyorsan megy.. miért siet ennyire?

-M-mi? - kapta fel a fejét, miközben elkezdett összevissza dadogni - Hát.. izé... mit is?- motyogta maga elé, majd miután látta a meglepett arcom, - azon, hogy még ő maga sem tudja, hogy mit csinált- hirtelen kapott a fejéhez és kezével aprót koppintva rajta mondta- Én buta.. hogy felejthettem el azt, hogy épp Ya- nem Tsu- akarom mondani gyakoroltam.

-Egyedül?- néztem rá sajnálkozóan. Szegény.. én is sokat szoktam egyedül gyakorolni, szóval tudom milyen az, ha senki sincs ott veled. Ha egyedül ütögeted a falnak a labdát, ami visszapattanva a tök másik irányba megy, így még azért is külön oda kell sétálni, majd eljátszani ezt még párszor. Elég hamar rá lehet unni.. tapasztalat, ezért is van az, hogy inkább csak settelgetek egyedül, több kevesebb sikerrel. Viszont ő ezt az egészet tényleg komolyan gondolja, így nem hiszem, hogy csak úgy feladná.

-Uhum...- nézett oldalra, a tarkóját vakargatva, miközben arcára egy fájdalmas mosoly ült ki- Tudod.. mielőtt a Karasunoba jártam volna, akkor is sokat gyakoroltam egyedül...

Rossz volt ránézni... Lehetett rajta látni, hogy ő is pontosan jól tudja, milyen rossz ha az ember egyedül van és lemerném fogadni, hogy ha egyedül gyakorolt, akkor nem sok ember volt aki bíztatta. De ő ennek ellenére is kitartott a célja mellett.

-De fel a fejjel! Most már vannak emberek akikkel tudsz gyakorolni. Ott van Noya-san, a kapitány, a kopa- Tanaka-san, az ászotok, a magas szők- nem.. ő nem hiszem.. akkor ott van még Kageyama is.

-Igazad van-villantott felém egy halvány mosolyt.

-És tényleg. Kageyama. Ő, hogy-hogy nem jött?- kérdeztem lelkesedve, hisz mióta felhozta a témát azóta azon kattogott az agyam, hogy ő is jön-e. Alig vártam, hogy leszállhassak a vonatról, hogy megtudhassam, viszont mikor ez tényleg megtörtént eléggé csalódott lettem, hogy nem láttam itt. Csak én képzeltem bele ezt az egészet, hogy itt lesz...

-[Név]..

-Igen?

-Te szereted Kageyama-t?