-M-mi? Hogy-hogy mi?- nevettem fel egy aprót meglepődve a kérdésén.

-Jártok?- az előző mosolyom lehonyult, arcomat pedig halványan elöntötte a pír, viszont ez semmi volt a mellettem lévő fiú fejéhez képest. A szívem is majd kiugrik, azonban nem azért, mert telibe találta, hanem mert érdekli a dolog, aminek leírhatatlanul örülök. Akaratom ellenére is csak egy kérdés járt a fejemben. Ami pedig nem más volt, mint "Mi van ha tetszem neki?" Nem... Biztos, hogy nem. Miért tetszenék neki? Csak túlgondolom.

-Mi? Én és Kuroo? Nem. Ő..- gondolkodtam el, hogyan is kellene folytatnom a mondatom. Nem táplálok különösebb érzelmeket Kuroo felé, hisz gyerekkorom óta ismerem, már szinte családtag- csak egy gyerekkori barátom-legyintettem. A fiú egyet sóhajtva látszólag megkönnyebbült a válaszomon, mire a szemeim ismét elkerekedtek. Megnyugtatta a válaszom?

Ezt követően már nem beszélgettünk sokat, ugyanis a Fukurōdani a második settet is megnyerte, Kageyama pedig elment szólni a saját csapatának az eredményről, valamint arról amit látott, abban reménykedve, tud valami olyat mondani, ami segíthet majd nekik az ellenük való mérkőzés során.

Kageyama távozása után továbbra is a fapadlón üldögéltem egyedül. Azon gondolkodva, ami az előbb történt.

Megnyugtatta a válaszom.

Akárhányszor erre gondolok a szívem örülten kezd el verni, valamint érzem, ahogy a fejem is egyre jobban vörösödik. Nem, nem szabad. Ráztam meg a fejem, hátha ezzel megyek valamire, viszont az eredmény ugyan az volt. Továbbra is a fiún jártak a gondolataim, viszont ha valaki meglátna ilyen vörös fejjel nem tudnám kimagyarázni magam. Valami másra kell most gondolnom. Például arra, hogy hogyan tovább. Továbbra is egyedül akarok üldögélni a földön? Sokkal hamarabb ért véget ez a játék a két csapat között, mint én vagy a tanárok azt gondoltuk volna. Nem tudom mi lehetett a Datekoval, gyorsan kikaptak. Hát ennyi lenne az a híres vas fal?

A vesztes Datekon való gondolataim közepette a telefonom pityegésére lettem figyelmes.

Elővettem, majd a bekapcsoló gombot megnyomva egyből megjelent a MWQ legújabb értesítése. Ismételten Kenma miatt kaptam az értesítést, mivel ismét megtámadott valami boss-t amire engem is meghívott, hogy segítsek neki.

Felemelve a készülékről a fejem, körbe néztem a teremben, ahol meg is pillantottam a lenőtt hajú barátomat, ugyan ott, ugyan abban a pózban ülni, mint mielőtt idejöttem volna Kageyamához. A fiú engem nézett, majd mikor találkozott a tekintetünk pár percig néztük egymást, majd ezt követően újból a telefonja lett a figyelme középpontjában. Kenma is egy régi barátom, egy csomót szoktunk együtt játszani különböző játékokon. Egy szimpla szemkontaktus is elég volt ahhoz, hogy megértsem mit is szeretne.

"Ha most jössz, akkor leszedem neked a boss-t"

Igen. Tuti biztos vagyok benne, hogy ha képes lenne a telepatikus kommunikációra ezt mondta volna. Még egyszer megnéztem az értesítést és csak ekkor vettem észre, hogy a fiú nem mást, mint azt a boss-t támadta meg, amit én mióta próbálok leszedni, viszont minden hiába. Nem tudom. Ennek tudatában pattantam fel a földről, majd tekintetem találkozott a kis puding türelmetlen, arany színű szemeivel. Hatalmas mosollyal az arcomon ugráltam a fiúhoz, majd lehuppanva mellé elfogadtam a meghívóját és már el is kezdtük együtt szedni a szörnyet.

-Nem tudod, hogy hol van Kuroo?- kérdezte fel sem nézve a telefonjáról.

-Nem, fogalmam sincs - adtam meg rövid válaszom, miközben szegény telefonom kijelzőét nyomogattam eszeveszettül újaimmal- Miért kérded?

-Csak gondoltam hátha neked szólt, hogy hova megy.

-Ne aggódj, szerintem akárhova is ment, vissza fog érni annyi idő múlv- AAHHH! Nemár!- akadtam ki, mikor a szörny ütését követően az utolsó csíknyi hp-m is lement. Az előző kirohanásomat egy gyors váltás követte. Kenmára emeltem tekintetem és boci szemekkel néztem a fiúra - Izé.. Kenma ugye..-

-Igen, leszedem neked - mondta egy nagyobb sóhajtás után.

-Szeretlek Kenma!- öleltem meg, de ő eltolt magától.

-Nem látok.

-Opsz. Bocsi - vigyorogtam rá, miközben vissza ültem mellé a padra.

-Kész. Mindjárt jövök, elmegyek valami inniért  - mondta, majd megpróbált felállni a padról. Sikertelenül, mivel gyorsan felpattanva a fapadról, a vállánál fogva visszalöktem.

-Nem kell! Nem kell! Majd én elmegyek. Te csak nyugodtan farmolj a karakteremnek - mosolyogtam rá, lehet kissé erőteljesebben, mint azt kellett volna, mivel Kenma reakciója ijedtnek látszott- Mi kell? Víz megteszi ugye?- kérdeztem, viszont a válaszát meg sem várva elindultam az ajtó felé.

-Meg...- hallottam meg az alig hallható beleegyezését a hátam mögül, majd kilépve az ajtón végleg elhagytam a helyiséget és az automatához siettem.

A suli épületéhez érve a fekete hajú kapitányt pillantottam meg kijönni az épületből, miközben piros melegítőjét próbálta felhúzni, ami szemlátomást nem nagyon sikerült neki.

-De szerencsétlen vagy...- mondtam halvány mosollyal az arcomon, majd közelebb lépkedve hozzá segítettem neki felhúzni a cipzárját.

-Egyedül is ment volna...

-Persze, persze. Ha nem lettem volna itt, még mindig azzal szerencsétlenkednél...- nevettem fel, Kuroo pedig a szemeit forgatta.

-És, hogy-hogy erre jártál?

-Kenmának megyek vízért az automatához.

-Esetleg elkísérjelek? - kúszott fel arcára egy ördögi mosoly, miközben közelebb lépkedett.

-Ha szeretnél, akkor felőlem-vontam meg a vállam.

Az automatához érve a megfelelő sorrendben, a megfelelő gombokat megnyomva vártam, hogy kiadja a vizes palackot. Azonban az hosszabb várakozás után sem volt hajlandó erre. Valahogy olyan deja vu-m van. Nem is értem miért innen veszek magamnak, vagy jelen esetben Kenmának innit, mikor tisztában vagyok vele, hogy ez lesz a vége. Kipróbálva a trükköt, amit még Kageyama mutatott, belerúgtam a gépbe, viszont semmi sem történt.

-Na-na! Értem én, hogy ingerel az, hogy nem adja ki, de ha jobban vered, sem fogja hamarabb kiadni.

-Azért még egyszer, hátha-készültem volna egy újabbat belerúgni, viszont Kuroo arrébb húzva megakadályozta ezt.

-Mondom, nem fogja gyorsabban kiadni. Ezzel csak a gépet teszed tönkre.

-Talán igazad van...

Hallgatva Kuroora inkább tovább várakoztam, minek csendes perceit nézelődéssel töltöttem. Leginkább az éggel. Alapjáraton sütne a nap, viszont a felhők folyamat eltakarják, viszont ahogy arrébb mennek, úgy egyszer, kétszer elmennek előle, így annak sugarai újból bevilágítanak mindent, azonban mikor egy újabb felhő jön ismét minden sötétebb lesz. Nem valami atomfizika, viszont ezekben az unalmas percekben igazán le tudta kötni a figyelmem, hogy egyik percben sötétebb, míg a másikban világosabb volt.

Mikor meguntam a felhőnézegetést, a mellettem lévőre néztem, aki épp akkor rezzent össze a hideg széltől.

-Istenem... meg fogsz fázni...- szedtem le magamról a kabátom, hogy a fiú hátára tudjam helyezni, viszont mikor felé emeltem, ő a kezemet egy erőteljes lökéssel arrébb lökte, amiből így kiesett a fekete kabát.

-Nem kell. Ne aggódj nem lesz semmi bajom - morogta az orra alatt a földet nézve.

-Hogyne lenne?- hajoltam le a földön lévő ruhadarabért - Szerinted téged nem ér el egy betegség sem?!-emeltem feljebb a hangom, miközben felemelve szemöldököm a fiúra néztem.

-Úgy, hogy nem kell... nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni az egészségemre!- mondta most már ő is hangosabban. Belé meg mi ütött?!

-Neked meg mi bajod van?! Én csak neked akarok jót, mert a barátom vagy!- álltam fel a kabáttal a kezemben. Kuroo nem szólt semmit. Kezeit ökölbe szorítva állt néma csendben előttem, a földet nézve - Ha meg nem kell a törődésem, azt  finomabban is kifejezhetted volna...- vettem visszább a hangszintemből, majd a farzsebemben lévő telefonomat elővéve az időre pillantottam. Idő van. Mindjárt kezdődik a Karasuno elleni meccsük- Mennünk kell... lassan ti jö- kezdtem bele, miközben a fiú mellett haladtam el, azonban mielőtt befejezhettem volna, azt amit elkezdtem, a karomnál megfogva visszarántott és a falnak nyomott -Mi a-

-Mindig ezt mondod! Kiforgatod a szavaim!

-Én, nem-próbáltam szabadkozni, azonban ő hangjával elnyomva engem folytatta.

-Nem azt mondtam, hogy nem kell a törődésed, mert kell! Csak ne kezelj, úgy mintha még mindig az a kisgyerek lennék pár évvel ezelőttről!  Egy gyereknek látsz?!

-Nem.. én csak..

-Ennek ellenére te folyton így kezelsz!- csönd telepedett közénk. Nem tudtam mit mondani. Tényleg így kezelném? Én.. én csak próbálok törődni a számomra fontos emberekkel - nem vagyok már gyerek...- mondta elhaló hangon, miközben egyre közelebb hajolt hozzám.