Yoongi pov.

A nap már lemenőben volt odakint miközben néhány korai sárga levelet kapott fel a szél a levegőbe és sodorta tovább őket. A késő délután csendjét csak a falon lévő óra kattogása és az infúzióban cseppenő folyadék hangja zavarta meg. Az utcáról szél süvítését lehetett hallani,majd hangos mennydörgéseket.  A következő percekbenpedig  hirtelen jött vihar söpört át a város fölött, borús felhőket és esőt hozva magával. A kis vízcseppek hangosan kopogtak a kórházi szoba üvegablakán, felébresztve ezzel a szoba ideiglenes lakóját.

Yoongi kellettlenül nyammogva ébredt fel és dörzsölte meg szemeit valamennyire magához térve ezzel a mozdulattal. Tekintetét előbb a kint zuhogó esőre vezette, majd saját kézfejére amelyből egy kis cső kandikált ki, gondosan leragasztva és egészen az infúzióig tartott. 

Egy laza mozdulattal tépte fel a tapaszt és óvatosan kiszedte a bőrébe szúrt tűt. Mindig is utálta ezeket, gondolta egy hangtalan sóhajtás kíséretében. Erőt véve magán mászott ki az ágyból, majd egy nyújtózkodás után az ablakhoz sétált. Kicsit még kábának érezte magát, de ezt betudta a műtét utáni fáradságnak, meg a szokásos álomkórnak ami már megszokott jelenség volt nála.Sérült kezére is vetett egy pillantást amin egy szoros kötés és egy merevítő is helyet kapott.

Az a szerencséd Min Yoongi, hogy nem balkezes vagy -motyogta alig hallhatóan, szinte csak suttogva a szavakat.

Amikor teljesen az üveglap elé ért szinte azonnal elkalanodoztt. Ábrándokat és álmokat kergetett, ahogy mindig is, miközben a lefelé gördülő esőcseppeket és a zivatar elől menedéket kereső embereket figyelte. Szemeit lehunyta és egy pillanatig nem vett levegőt sem, teljesen máshol járt, egy másik helyen, egy másik időben, egy teljesen más életben. Különös gondolatai közül egy halk, mégis zavaró hang szakította ki. Kinyitva mélybarna szemeit, saját sötét tükörképével találta szemben magát ami az ablakról tükröződött vissza, kissé homályosan.

Csipogás. 

Ez szakította ki Yoongit az álomvilágból.

 Halk, egyenletes csipogás.

Összeráncolt szemöldökkel fordult egyet tengelye körül értetlenül keresve a hang forrását, majd amikor feltehetőleg megtalálta azt -hiszen közelebb volt mint hitte- elkerekedtek egyébként apró szemei. Egy fiú volt a saját ágya mellett lévőben és minden bizonnyal aludt. Az apró hang pedig a hozzá tartozó gépekből származott, amik az idegen fiú életjeleit tartották figyelemmel.

Yoonginak hogy nem tűnt fel, hogy nincs egyedül a szobában? Egyáltalán mióta van itt a másik?

Még ha meg is akarta volna kérdezni ezeket, akkor sem járt volna sok sikerrel. Egy hang nem jött ki a torkán keresztül, a másik pedig nem éppen tűnt olyannak, mint aki jó állapotban van egy spontán beszélgetéshez. A hidrogén szőke tett pár lépést az idegen irányába, majd megtorpant az ágya előtt és lassan végig vezette rajta tekintetét. 

Kötések egymás hegyén-hátán, néhány talán már át is vérzett. A fiú derékig betakarva, kezei mozdulatlanul pihennek teste mellett. Mellkasán keresztben egy nagyobb darab kötszer. Ajkai cserepesek, mint amik napok óta nem jutottak egy csepp folyadékhoz sem, arca sápadt és fehér, már-már szürkés árnyalatot vett fel. 

Ez az arc..átkozottul rideg és túl nyugodt, bár talán az sem segít a látványon, hogy a másik haja teljesen a homlokába hullik és jobb arccsontján egy vágás éktelenkedik ,szemei alatt pedig sötét és barátságtalan karikák húzódnak.

Nem irigyellek - motyogja Yoongi halkan, miközben jobban megvizsgálja az idegen arcát ekkor azonban ismét elkerekednek szemei a meglepődöttségtől amit saját felismerése okoz.

Hiszen ő már látta korábban ezt az arcot, nem is olyan rég, talán huszonnégy órája sincs. Ha ez az a fiú akit azzal a sok sérüléssel tegnap behoztak..és igen, biztosan ő az tisztán emlékszik rá. De mindenesetre van egy módja annak, hogy megbizonyosodjon róla. Lassan a takaró végéhez nyúlt, majd óvatosan belesett alá, amit viszont látott attól halkan felszisszent és visszaengedte a puha anyagot a fiú lábaira. Vagy legalábbis arra amik a lábaból maradtak hiszen  nem látott mást, csak két sínt, amik két végtagot tartartanak egyben és vastag, mégis átvérzett, a megalvadt vértől pedig kissé mocskos kötéseket.

Hátrálva ült le saját ágya szélére majd megrázva a fejét nézte tovább az idegent.

Még nem döntöttem el, hogy egy túlélő vagy, vagy egy hasonló szerencsétlenség, mint én - sóhajtotta Yoongi elfeküdve az ágyon és a plafont kezdte el bámulni, nem érdekelve, hogy szavai süket fülekre találtak.

Azért mindenesetre, ő feljegyezte őket.

Fogalma sincs, mennyi idő telhetett el azóta amióta felfedezte, hogy nem egyedül van a kórházi szobában és amióta a fehér plafont kezdte el bámulni. Egyszer bejött egy ápolónő, hogy közölje vele, ha nincs komolyabb panasza másnap reggel távozhat. Yoongi csak bólintott annak jeléül, hogy felfogta az információt, majd folytatta eddigi tevékenységét, azzal a különbséggel, hogy most nem a mennyezetet, hanem az korabeli fiút bámulta. Az ápolónő ugyan szólásra nyitotta a száját, amikor ezt észrevette, de még mielőtt bármit is mondott volna, ajkait összeszorítva fordult meg és hagyta el a szobát.

Az idő nem akart telni, a hidrogén szőke szinte a másodperceket számolta és várta a reggelt. Na nem mintha erőszakkal tartották volna itt vagy lett volna jobb dolga, de az idő múlásával egyre több kérdés fogalmazódott meg benne az idegennel kapcsolatosan.

Újabb óra telt le kínkeservesen, miközben Yoongi az oldalán feküdve nézett ki az ablakon, a sötétségbe. Még az is izgalmasabb volt a mennyezet bámulásánál.

A következő pillanatban viszont kivágódott az eddig csendes szoba ajtaja -amit nemrég még az ápolónő csukott be maga után- és azzal a lendülettel csukódott is vissza. Yoongi összerezzent a hirtelen hangra és érezte, hogy eggyel többen lettek a szobában. Ha másból nem, legalább a hangokból tudta, hiszen rég hallott már ilyet.

Az a keserves, mélyről feltörő zokogás, amit hallani is éppen elég ahhoz, hogy az ember egész mellkasa megfájduljon. Félő volt, hogy az idegen belefullad a könnyeibe, gondolta a fiú, holott nem látta az újonnan érkezőt, mivel pont háttal volt neki. Éppen fordult volna meg, amikor a zaj forrása, az a bizonyos valaki, levágódott -feltehetőleg egy székre- és az eddigieknél is hangosabban kezdett el sírni.

Annyira sajnálom - törtek fel fájdalommal és kétségbeeséssel átitatott szavai, amiket kissé nehezen lehetett kivenni a zokogás következtében kialakult levegőhiánytól.

Nekem kéne itt feküdnöm Hope, nem neked - hallatta az ismeretlen a szavakat egyre csak elhalkulva.

Önmarcangolás, fantasztikus -motyogta Yoongi szemforgatva miután végighallgatta az előbbi jelenetet ,majd megfordulva ült fel az ágyában és ekkor pillantotta meg a másik idegent, aki csak hosszú másodpercek után kapta fel a fejét és nézett a fiúra.

Szürke haja arcába hullott, szemei vörösek voltak a sírástól, arca duzzadt és könny áztatott. Szintén egykorú lehetett Yoongival, vékony testét bő fekete póló és szaggatott fekete farmer fedte, bár ez is elég volt a szőkének ahhoz, hogy lássa a másik izmokkal is bőven el volt látva. Ujjain és csuklóin végig fehér kötés, arcán pedig néhány frissnek tűnő sebhely virított.

Yoongi egy szó nélkül állt fel az ágyról, majd nem sérült kezével, néhány zsebkendőt nyújtott át az ismeretlennek aki készségesen elfogadta azokat és lassan rendbe szedte magát, miközben ő visszaült az ágyra.

Khm, köszönöm a zsepiket -motyogta a másik miután megköszörülte a torkát.

Úgy láttam szükséged van rá szóval...-vont vállat Yoongi és érdeklődve nézett a másikra. A fiú megeresztett egy keserédes mosolyt majd halkan felsóhajtott.

Egyébként..-folytatta a fiú - Yoongi vagyok -mutatkozott be röviden.

Az idegen bicentett majd újból megköszörülte a torkát, hogy ő is bemutatkozzon.

Park Jimin -motyogta a nevét alig hallhatóan és a mellette fekvőre nézett.

 Ő pedig itt a barátom -mutatott bekötözött újjaival az ágyban lévőre aki továbbra is békésen aludt, mit sem érzékelve a külvilágból.

Jung Hoseok.

Folyt.köv...