A nyár szomorúan int

nekem; itt már nincs mit

tenni. Vége.

Egy nap, és az ősz terem

nálunk színpompás leveleket.

Csak a szél suttogja titkait

fülembe, szórja a remény hamvait

szerteszét.

Kártyalapok sodródnak, s én

köztük állok; semmi

új a nap alatt – némán,

egyedül a parkban andalgom.

Remeg a som, zizzen az avar,

valahol távol egy harang kong:

bim-bam; bim-bam!

Valami zajlik a csend alatt –

szavakba önteném, de oly meghitt,

erre nincs mit mondani.

Fenyőillat orromat telíti,

s utam tovább visz:

a kihalt temetőt végleg hátra hagyom:

nincs már itt, amiért érdemes volt maradnom.