Életem derekát maholnap elérem.

Van, amit megbántam, s van, amit nem.

Sok mindent elkezdtem és sokat hagytam félbe.

Temetetlen álomtetemek szanaszét hevernek.

Mégsem érzem, hogy ezzel baj lenne.

Népbetegség, mondják, az irigység – de nem

vágyom arra, ami a másé. Csupán pihenek

egy keveset. És megyek tovább, ahogy kell.

Mert az idő pereg, egyre csak potyog keskeny

szoroson. És én nem Verecke híres útján jöttem.

Nem is arra távozom, ha kihuny gyertyám fénye.

Szinte látom magam előtt azt a neves mérleget:

hogy könnyűnek találtatom-e?

Számomra is rejtély talán. Mégsem reszketem

annyira, mint korábban. Arra törekszem,

hogy most már semmit meg ne bánjak, hogy nem

kezdtem el. Ha el is bukom benne,

a szabad döntés könnyebbsége járja át lelkem.

Nem kérte senki, hogy jöjjek, hogy legyek.

Csak idepottyantam hirtelen,

mint kutyatejvirág vitorlás kis gyermeke.

Ez vagyok. Bájos, de mégis csak gaz a tömegben.

Mégsem érdekel, mert mind ugyanúgy megyünk el.

Hagyom, hogy a szél, amerre csak akar, vigyen.

Mert addig még magamat élőnek érzem.