Dúdol egy dalt az estvéli szellő,

Könnycseppként gördül arcomról az eső.

Bágyadt csillagok mécsesként gyúlnak,

Furcsa szempárokként kukucskálnak.

Pocsolyába ugrom, s hiába testem felnőtt,

A bennem élő kislány gyöngyözőn

kacag, ahogy loccsan a víz. Lángot lobbant

bennem egy kósza gondolat, s libben tova,

de az érzés ott marad. Egyre csak nő és nő,

míg valami újonnan születő

kitárja karját, átölel és simogat, csókokat

oszt a gömbölyded nap, narancsos fényárba

öltöztet a hajnali ég alatt, ahogy siető

léptekkel folytatom utam. S megáll az elmenő:

mosolyom láttán visszatükröz ő,

majd meglátom benne a nagy titkokat:

nincs ő és én, csak mi abban a pillanatban.