Ki szobámban állok én,

körülöttem dobozok hevernek.

Mindegyik poros, már rég

ki kéne hajítanom őket.

Mégsem megy. Reszket a kéz,

hogy kidobhatok valami lényegest.

Aztán ott maradnak még

velem, és egyre csak gyűlnek.

Egy árválkodik, üres a közép,

nincs ott más, csak az az egy.

Nyitva a fedél.

Mégsem nézek bele, s hogy miért?

Mert már tudom: annak mennie kell.

Hány meg hány ilyet látnék,

ha a más a kis szobájába beengedne.

És vajon hányat láthatna még,

akit én tételezzük föl, hogy beengedek?

Dobozoktól fuldokol aki él,

miket porlepte kis benső szobácska rejt.

Ideje a nagytakarításnak, ne félj!

Csak dobd ki őket, már nincs rájuk szükséged.