Sakura:

Felébredtem, a látásom még homályos volt. A fertőtlenítő szaga csípte az orromat, hirtelen el sem akartam hinni, hogy egy kórházban lennék. Oldalra biccentettem a fejem, az ablakból a kagék kőarcai meredtek rám.

Itthon vagyok.

Egy halk torokköszörülést követően realizáltam, hogy nem vagyok egyedül a szobában. A másik oldalra hajtottam a fejem és egy személy alakja körvonalazódott ki mellettem.

Fekete haj, fekete szempár.

A szívem nagyot dobbant, de a jókedvem azonnal le is lohadt, amint megszólalt az illető.

- Végre magadhoz tértél, Kedvesem - szólalt meg Shintao. Arcomra kiült a csalódottság, akit vártam volna az úgysem fog eljönni hozzám - Azért ne örülj ennyire látványosan - fedett meg.

Az is megfordult a fejemben, hogy a tervem mégsem járt sikerrel és most a Végtelen Tsukuyomi fogságába estem, ahol ez a szerencsétlen kísért a rémálmomban. Igen, más logikus magyarázat nincs.

- Már annyira vártam, hogy felébredj - közelített felém, hüvelykujjával megtámasztotta az államat. Fel kell oldanom a genjutsut, most! Nem hagyhatom, hogy ez az idióta kihasználja a tehetetlenségem!

- Kai - suttogtam, miközben a kezemmel a kioldás pecsétet formáltam.

Az ajtó valósággal kirobbant Shintao háta mögött, ez pedig megállásra kényszerítette a mozdulatában.

- Mit művelsz te, Sakura-channal?! - ordibált dühösen Naruto, mire a folyosóról egy ápoló csendre intette a szőkét - Elnézést - motyogta felé, majd behúzta maga mögött az ajtót.

- Uzumaki Naruto - Shintao még mindig nem engedte el az állam. Az arcáról eltűntek a derű nyomai és az aurája hideg lett egy pillanatra. Látszott rajta, hogy nem tetszett neki amiért félbeszakította a szerinte idilli pillanatot.

Naruto a vállánál megragadva húzta el tőlem, majd csontropogtató ölelésben részesített.

- Naruto, megfojtasz! - a fájdalom igen is valóságos volt, habár melyik genjutsuban nem az?

- Nyertünk Sakura-chan! Hála a te tervednek! Nélküled nem sikerült volna! - szorított még jobban a legjobb barátom. Alig akartam hinni a fülemnek. Tényleg nyertünk volna? Ugye nem álmodom ezt?

- A többiek hogy vannak? - érdeklődtem barátaim felől, de legfőképpen egy bizonyos személy érdekelt volna.

- Mindenki jól van - közölte hatalmas mosollyal az arcán - Én tegnap ébredtem fel, három napig folyamatosan aludtam - nevette el magát - Bezzeg Teme már két nap után felébredt - zsörtölődött egy keveset.

- Sasuke-kun? - ragadtam meg az alkalmat - Ő is Konohában van? - egyre hevesebben dobogott a szívem míg a válaszára vártam.

- Igen - vakarta meg a tarkóját, de többet nem árult el. Shintao felmordult mögötte.

- Ja, börtönben van - mondta unottan, mire én lefagytam. Naruto villámló tekintettel nézett hátra.

- Ki is lehet ám menni azon az ajtón. A te látogatási időd már véget ért - Naruto sem találja szimpatikusnak a srácot, végre valaki, aki osztotta a véleményemet. Shintao undorral nézett végig Naruton, majd kezét a kilincsre tette. 

- Visszatérek még, Kedvesem - dobott egy csókot felém, végül távozott.

- Ki nem állhatom - fancsali képet vágott, miután becsukódott az ajtó, de ezzel nem tudta elterelni a témát. Tudni akartam, hogy miért van Sasuke börtönben miután segített megnyerni a háborút. Igen a múltban követett el hibákat, de azóta megváltozott!

- Ami Sasukét illeti - vakarta meg feszülten a tarkóját Naruto - Felelnie kell a múltbeli bűneiért. Elárulta a falut, kis híján megölte a Raikagét mikor még az Akatsuki tagja volt - elfehéredtem, ezért Naruto hevesen gesztikulálva folytatta - Cseppet se izgulj, már beszéltem Tsunade-baachannal, aki megnyugtatott, hogy enyhe büntetést fog csak kapni, egy-két napon belül már szabadlábra is helyezik - egy megkönnyebbült sóhajt eresztettem el. Ha Tsunade-sama azt mondta, hogy nem fog keménykezű büntetést kiszabni, akkor az így is lesz. Remélem a Raikage nem fog elégedetlenkedni emiatt.

A megkönnyebbülésem viszont nem volt teljes, féltem, hogy mi lesz utána. Sasuke megint elhagyja Konohát és újra évekig itt hagy bennünket? Azt nem tudnám elviselni.

- Jól vagy Sakura-chan? - kérdezte aggódva Naruto. Nem akartam terhelni a gondolataimmal, ezért rávágtam, hogy igen. Naruto persze azonnal keresztül látott rajtam, mintha tudta volna merre kalandoztam el.

- Ne aggódj! Ezúttal nem fog minket itt hagyni! - mosolyodott el bátorítólag. Nem kérdeztem, hogy miért ilyen biztos ebben, mert hittem benne.

- Köszönöm Naruto - mosolyodtam el végül én is. A szavai mindig eloszlatták bennem a kételyt, így nyugodtan dőltem hátra - Az éjjeli szekrényemre esett a pillantásom, mely roskadásig tele volt gyümölcsökkel és virágokkal.

- Ezt én hoztam! - mutatott Naruto büszkén az instant rámenjére. Ha mást nem, ezt valahogy magamtól is kitaláltam volna.

- Idióta! - az öklömmel a feje búbjára csaptam, de csak gyengéden. A vigyorom azonban nem tudtam visszafojtani - Tudod te mi kell egy legyengült szervezetnek? - tettem fel a költői kérdést.

- Az instant rámen tele van energiával! - fáradtan megforgattam a szemeimet. Reménytelen eset.

Tsunade hangját hallottuk meg kintről, majd nyomban újra kirobbant a kórterem ajtaja. Beviharzott és szorosabban ölelt át, mint Naruto. Tsunade szemei fátyolosak voltak a megkönnyebbüléstől, mindketten nagyon örültünk a másiknak. Mesterem, kit második anyámként szeretek, büszkén pillantott le rám.

- Már régen felülmúltál, Sakura - az én szemem is könnybe lábadt a meghatódottságtól - Szép munka volt - tette a fejemre a kezét. Én is büszkén szegtem fel a fejem.

Végre utolértem Narutoékat, már nem vagyok többé holtteher.

Ezután Kakashi-sensei látogatott meg, majd a közös barátaink is lassan feltűntek. Mindenki hatalmas örömmel gratulált nekem, én meg pironkodva fogadtam a bókokat. Lassan a fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam, amit Tsunade azonnal kiszúrt. Finoman megkérte a társaságot, hogy most már oszoljanak haza, még van egy-két vizsgálat, amit el kell rajtam végeznie. Miután Naruto is távozott, ketten maradtunk Tsunadéval.

Az ajtó irányába bambultam, de az nem nyílott ki.

Vártam volna valakit. Pontosabban Valakiket.

- Mi a baj? - kérdezte a mesterem, ahogy szüntelenül az ajtóra meredtem.

- Csak furcsállom, amiért anyáék nem látogattak meg - Tsunade feszültté vált. Az ajkaiba harapott, engem meg mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Elfogott a pánik.

- Mi történt? - kérdeztem rá mindenféle finomkodás nélkül.

- A szüleid... eltűntek... - az óra kattogása törte meg kettőnk között beálló kínos csendet.

- Mi az, hogy eltűntek?! - keltem ki magamból.

- A diadal előtti utolsó néhány órában látták őket utoljára élve. Azóta viszont a helyzetük ismeretlen. Nem jelentkeztek egyik tábornál sem... - lefagyva hallgattam mesterem - Már küldtem kutatócsapatot, de eddig senki sem talált nyomokat.

Megráztam a fejem... nem, az nem lehet!

- Küldjön el engem is! Meg fogom találni őket! - a végére már hevesen kapkodtam a levegőt. Tsunade a vállamra helyezte a kezét.

- Megértelek Sakura. De nincs mit tennünk. Szembe kell néznünk a valósággal, ők valószínűleg már... - hangosan felkiáltottam.

- NEM! - löktem el a kezét a vállamról. Tsunade szemében fájdalom csillant, én pedig kiugrottam az ablakon. Nem tudtam elviselni ezt a terhet. A szüleim még biztosan életben vannak, és várják a segítséget!

Lábaim ösztönösen vittek előre, egyik tetőről ugráltam a másikra, míg orromat füst nem kezdte el facsarni. Könnytől ázó arcomat a füst irányába emeltem. Megráztam a fejemet.

Nem, nem és nem!

A látványtól újra jeges rémület úrrá rajtam, egy pillanat alatt a lángokhoz siettem. Félelmen beigazolódott. Lábaim felmondták a szolgálatot, torkomat pedig sikítás hagyta el.

Az otthonunk állt lángokban.

Gomen, amiért ilyen sokat kellett várni a folytira 😅