Sakura:

Kinyitottam a szemem, és elég furcsa helyen találtam magam. Előbb még a csatamezőn voltam, és most egy csatorna sekély vizében fekszem. Azonnal felálltam, azt hittem genjutsuba keveredtem, de csalódottan vettem tudomásul, hogy a kioldó pecsétek után sem kerültem ki erről a fura helyről. Választás hiányában elindultam előre. Csepegő hangok visszhangoztak a folyosón, és egyre erősebbé váltak, ahogy közeledtem a végéhez. Egy nagyobb, gyér megvilágítású csarnokban lyukadtam ki, velem szemben azonban már olyan sötét volt, hogy nem tudtam megállapítani mi leledzik a homályon túl. Hátrapillantottam, de a folyosó már nem volt mögöttem.

Elég para ez a hely – jegyeztem meg epésen magamnak.

Nem szívesen mentem előrébb, de a fal mögöttem megmozdult és tolni kezdett. Ahogy közelebb értem egy hatalmas ketrec rácsai előtt találtam magam, és elég sötét aura lengte be a helyiséget. Egy vörösen villanó szempárt láttam egy másodpercre megjelenni, majd azon nyomban el is tűnt. Ez valahogy elvette a kedvem attól, hogy ott húzódjak meg a mozgó fal elől. Nincs más választásom, nekem kell kiutat ütnöm a falon! Chakrát gyűjtöttem az öklömbe, de amint a falhoz értem volna, el is tűnt a chakrám. Felszisszentem.

Chakra elszívó falak.

Hátrább léptem, hátam a hideg fémrácsoknak préseltem. Két lehetőségem van. Vagy összelapít a fal, vagy kicsit közelebbről megismerkedem a ketrec lakójával. Az utóbbit választottam.

Az utolsó pillanatban beslisszoltam a két rács között, és nem nagyon akart a lábam közelebb vinni ahhoz, ami ennek a mélyén meghúzódik. Nem kellett mozdulnom, hisz jött az magától. Villámgyorsan a lábam köré fonódott valami sötét massza, ami felkúszott a lábaimon és fogságba ejtette egész testem.

Mégis mi a fenével nézek szembe?! Mibe keveredtem én már megint?! – akadtam ki.

- Mi vagy te? – találtam meg végre a hangomat.

Egy iszonyatos hang visszhangzott a fejemben.

- Az emberek gyűlöletéből születtem. Mégis mi célból vagyok a világon, ha nem gyűlöletkeltésre? Mondd meg! – rivallt rám.

Összezavarodtam. Mégis honnan kellene tudnom a választ?

Egy olyan szörny tart fogságban és vallat, melyet a világ gyűlölete hozott létre. Vádlón szólt hozzám, mintha én tehetnék az egészről. Talán egy bijuu lenne? Azonban egyik lényt sem ismertem fel benne. Talán, ha jobban láthatnám a kinézetét, akkor az sokat segítene.

Az elmélkedésemet a szörny emlékei szakították meg. Az első három nagy ninja háború képei peregtek le a szemeim előtt. Kezdetben a bijuuk és az emberek békében éltek egymással, majd az első nagy háborúban az emberek a bijuuk erejét használták, hogy kivívják a győzelmet és leigázzák egymást a hatalomért. A gyengék félték a lények hatalmát, de az erősek viszont kihasználták a hatalmas erejüket. A következő háborúban új titkos fegyverként a jinchuurikiket vetették be. Emberek testébe zárták a szörnyeket, hogy kezelhetőbbé váljanak, majd a túlélőket hősökként ünnepelték.

Azonban a jinchuurikik hatalmát is félni kezdték az emberek.

A világ üldözni kezdte őket, minden nemzet a saját irányítása alá akarta vonni a szörnyhordozókat. A harmadik háború óta csak megvetés jár a jinchuurikiknek, de Naruto és Gaara bebizonyította, hogy ők bizony nem szörnyek, és elismerték őket.

Kétkedve fogadtam a szörny emlékeit.

Ez teljesen ellentétben áll azzal, amit a történelemórákon tanítottak nekünk.

- Minden, amit tudsz ezekről a háborúról hazugság! A teljes igazságot csak egyedül én ismerem! – a szörny egy pillanatra elhallgatott, tán a válaszomra várt - Látom a kétkedést az arcodon – mordult fel elégedetlenül – Minden hazugságra előbb-utóbb fény derül – szinte éreztem, hogy a szörny alaktalan testén a szája gúnyos vigyorra húzódik.

- Ha ez az igazság, akkor miért hazudtak nekünk? – kérdeztem, de kissé hitetlen voltam az emlékekkel kapcsolatban. Miért hazudtak volna éveken át az igazságról?

- Mert az emberiség még nem áll készen, hogy beismerje a saját hibáját és főleg nem, hogy szembenézzen a következményekkel. Szemet huny felette és elfedi jól hangzó hazugsággal az igazságot.

- HAZUDSZ! – kiabáltam rá. Ez nem lehet igaz! A bijuuk mindig is gonosz lények voltak, akik mindig az emberek életére törtek! – a szörny elnevette magát.

- Már várom, amikor saját bőrödön fogod megtapasztalni az igazságot. Érdeklődéssel várom az igazi találkozónkat... Haruno Sakura! – nem tudtam honnan tudja a nevemet a szörny, de ezután eltűnt a fejemből.

A massza eltávolodott tőlem, majd elmémre teljes sötétség borult.

Láttam mielőtt elájultam volna.

A juubival beszélgettem az előbb...

Shintao:

Sakura teste megfeszült, majd pár centire a talajtól felemelkedett. Ideiglenes pecsét jött létre a hasán, most elég idegőrlő percek fognak következni. A juubi vajon elismeri őt magának?
A jegyesem reakcióját figyeltem, majd széles mosolyra húzódott a szám, ahogy a pecsét felszívódott a bőrén.

- A szörny elismerte őt – néztem le rá büszkén. Tudtam, hogy ő a kiválasztott! - Tudod mi a dolgod, igaz? – néztem húgom felé.

- Igen, Nii-sama! – megharapta az ujját és egy „zár" kanjit rajzolt a vérével Sakura homlokára.

Amint felébred, nem fog emlékezni a juubival való találkozásra. Majd a megfelelő időben magától fel fog törni a pecsét, de addig is jobb, ha nem emlékszik rá.

- Most egy kis időre búcsút veszünk egymástól. De ha kellek, csak egy szavadba kerül és ott termek – suttogtam a fülébe, majd egyszerre tűntünk el a helyszínről Ryoukoval.

Sakura:

Hasogató fejfájásra ébredtem.

- Mi történt, hogy kerültem ide? - elmélkedtem hangosan és tudatom mély bugyraiban kutakodtam valami hiteles emlék után. - Már emlékszem a Yondaime megmentett – csaptam össze a tenyereimet, ahogy a villanykörte kigyulladt a fejem felett.

Visszatértem a csatamező szélére. Az orvosi egységemben észrevettem Inot, és kissé megnyugodtam, hogy nem Shintao társaságában találtam rá. Felé kiáltottam, de nem nézett hátra. Még egyszer szóltam, de továbbra sem méltatott válaszra. Az égre tapasztotta tekintetét.

Most néztem alaposabban szét. Nemcsak ő bámult az ég felé, hanem mindenki más is.

Én is odatekintettem, és alaposan lehidaltam a látványtól.

A múlt életre kelt. Maga Rikudou-sennin lebegett az égen, kezében egy kard pihent, és...

Átdöfte a jinchuuriki szintű Obito mellkasát.

- Nem áll módomban megölni a juubit. Egy év haladékot kaptok, hogy tanuljatok a múlt hibájából. Az elveszett örökösöm a juubi jinchuurikijeként fogja megtisztítani a világot. – Az élő legenda eltűnt a karddal együtt.

Az a kard... Szóval Shintao mindvégig igazat beszélt. A kard tényleg létezik.

Obito összezavarodott, megvilágosultan tekintett körbe, mintha keresett volna valakit a tekintetével. A szemei megállapodtak rajtam, ajkait szólásra nyitotta, de Madara jelent meg mögötte és végzett vele.

A háború még nem ért véget, Madara az irányítása alá vonta a juubit és az újra tombolni kezdett.

A félelmetes üvöltésbe mintha a szörny fájdalmas segélykérő kiáltása hallatszódott volna...

Sasuke:

Hirtelen megjelent előttünk Rikudou-sennin és amikor Obitot leszúrta, a juubi megnyugodni látszott. Obito is teljesen másképp viselkedett, nem úgy tűnt, mint aki folytatni szeretné a harcot. Hevesen keresett valakit a sereg sorai között, majd a felvilágosult tekintete Sakurán állapodott meg.

Nem értettem. Mit akarhatott tőle?

A sennin szavai is összezavartak, de nemcsak engem, Narutot is. Egy év, hogy beismerjük a múlt hibáit?Mire akart ezzel utalni?

Obito szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán, hisz Madara úgy döntött végez szövetségesével, amint nem látott hasznot benne.

- Átkozott Madara! – köptem felé a szavakat, hisz újra irányítás alá került a juubi. Kezdhetünk mindent elölről Narutoval! - Naruto készen állsz? – fordultam felé.

- Még szép! – öklét a tenyerébe csapta.

Naruto felvette a kyuubi alakját, míg én a Susanoo páncéljával láttam el őt.

Meg kell állítanunk Madarát minél előbb!

Amikor született ez a sztori, akkor még javában ment a manga, és nos elég sajátosan mennek a háború történései. A "fő boss" itt nem Kaguya, hanem Madara&juubi.