Sakura:

Határozott kopogás riasztott fel álmomból, annyira megijedtem, hogy le is gurultam a kanapéról. Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy hol is vagyok és miért. A homlokomat dörzsölgettem, aztán bevillant mire is jöttem rá a leltárban. 

Akiket eddig szüleimnek hívtam valójában nem is a vér szerinti szüleim. 

Megéreztem, hogy Tsunade-sama áll az ajtó másik oldalán, ezért gyorsan kisimítottam a köpenyemről a ráncokat és haptákba vágtam magam. 

- Szabad! - kiáltottam ki neki, és most bármit megadtam volna egy bögre gőzölgő kávéért. 

Szinte hangtalanul surrant be, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. 

- Látom megijesztettelek - halványan elmosolyodott, de szemei nem tükrözték a vidámságot. 

- Egy ideje nem alszom valami jól - vallottam be és az asztalomhoz léptem - Miben segíthetek Tsunade-sama? - vettem elő a hivatalos énemet. 

- Nos... - a zsebébe nyúlt és valamit nagyon szorongatott benne. 

- Mi történt? - léptem közelebb hozzá. 

Ajkait harapdálta, mintha nehezére esett volna a szavakat megformálnia, ami nem volt jellemző a nőre. Mogyoróbarna szemeit rám emelte, majd az eddig benn tartott levegőjét kifújta. 

- Emlékszem a napra, mikor először bejöttél és azt mondtad, hogy a tanítványom szeretnél lenni - egy pillanatra elkalandozott, valószínűleg újra átélte a múlt azon napját, mikor az elszántságtól égve kerestem fel az Ötödiket, hogy fogadjon tanítványává. Mélyen a smaragdjaimba nézett, a szomorú tekintete rabul ejtett - Azon a napon nem gondoltam volna, hogy saját lányomként foglak majd szeretni. - Az érzéseim kölcsönösek voltak, Tsunade-samára második anyámként gondoltam. 

A mindig kemény és szigorú nő arcán fájdalom suhant át, szemei könnybe lábadtak. Átszelte kettőnk között a távolságot, majd szorosan magához ölelt. 

- Sajnálom Sakura - háta rázkódni kezdett, majd kissé eltávolodott, csak azért, hogy a tenyerembe ejtse a zsebe tartalmát. 

Érdeklődve, mégis rossz szájízzel vettem szemügyre az ékszert. Azonnal felismertem apum nyakláncát, mely eldeformálódott a hőtől. Rákulcsoltam ujjaimat, és ködös tekintettel meredtem ki magamból. 

Valahol szívem mélyén megkönnyebbülést éreztem. Lényem apró része tudta, hogy meghaltak, de az a bizonyos hit és remény elvakított. Reménykedtem, hogy hazatérnek hozzám, de ezek csak hiú hitegetések voltak részemről. 

Senki nem fog hazatérni, kiket tárt karokkal várhatnék. 

Az élő bizonyíték a tenyeremben lapult, és én megnyugvást éreztem. A remény meghalt, csak a csend és gyász maradt nekem. Nem kell már aggódnom értük, nem kell több álmatlan éjszakát eltöltenem a hollétük felől aggódva, mert ők már egy jobb helyen voltak. 

Nem sírtam. 

Már elfogytak a könnyeim. Belefásult lelkem képtelen volt szívem fájdalmát kimutatni.

Tsunade mindkét kezével körülzárta az enyéimet. 

- Ne feledd, hogy nem vagy egyedül. Én és a barátaid itt vagyunk neked - automatikusan bólintottam egyet - A búcsúztatás két nap múlva lesz - engedte el a kezeimet, mire élettelen tekintetem ráemeltem - Még egyszer őszinte részvétem, Sakura - csókolta meg a homlokom, majd távozni készült. 

Nem tudtam mi tévő legyek. Valakinek el kell mondanom, hogy pontosan mire is jöttem rá tegnap és Tsunade megbízható forrásnak bizonyult. Még talán segíteni is tudna a származásomat illetően. 

Nehezemre esett kinyitni ajkaimat, de megtettem. 

- Tsunade-sama - hangom nem volt több suttogásnál, a szőke nő viszont azonnal megfordult. Nem volt erőm kimondani a végzetes szavakat az ajkaimon. Egy részem szerette volna, ha rosszul értelmeztem volna a nyilvánvalót, de tudtam, hogy ez egyenlő a lehetetlenséggel - Irattár, H szektor, 34. fakk, B mappa - Tsunade furcsán nézett rám, de én makacsul a földre szegeztem a tekintetem - Ott választ talál a viselkedésemre - elcsuklott a hangom, torkomat megköszörültem, hogy eredeti hangom visszajöjjön. 

Hamarosan kezdenem kell a reggeli vizitet. 

A nő bólintott és hallottam, hogy megindult az emelet felé. Megmostam az arcom, majd a nővérke átadta a betegek lapjait. Első betegem Uchiha Sasuke. 

Nagyon reménykedtem benne, hogy alszik, ugyanis nincs kedvem a tegnapi vitáról beszélni. Nem mintha Sasuke az a fajta lenne, ki szóba hozná. 

Benyitottam és pechemre ébren volt. 

- Szia! - köszöntem semleges hangnemmel, mire rám emelte az ónixait. 

- Szia! - köszönt vissza. 

- Hogy van a karod? - már léptem is oda, hogy alaposan szemügyre vegyem a csonkot. Nagyon szépen gyógyult.

- Már nincsenek fájdalmaim - az arcomat nézte, én pedig jobban örültem volna, ha inkább az ablakon tekint ki. 

- Egyelőre nincsenek - javítottam ki - Fantomfájdalom viszont bármikor jelentkezhet - Új kötést kezdtem tekerni rá. 

- Azonban tudom, hogy kihez fordulhatok majd - meglepetten pillantottam rá, kissé összezavarodtam. 

A büszke és gőg Uchiha Sasuke hajlandó segítséget elfogadni? Pontosabban most elismerte a képességeimet? 

Az elismerés jó érzéssel töltötte el szívemet, mely szomjazott a pozitív érzelmek után ennyi tragédiát követően. 

- Ez a dolgom, bárki képes lenne a fantomfájdalmat enyhíteni - próbáltam lekicsinyíteni az érdemeimet, de ő csak megrázta a fejét. 

- Nem. Erre más nem lett volna képes - érintette meg a csonkot és jelentőségteljes pillantása mélyen az enyémbe fúródott. 

Hálás volt nekem. 

Közben befejeztem a kötést és kedvem is jobb lett valamelyest. Már nem bántam, hogy ébren találtam Sasukét. 
Kidobtam a kötést és azon gondolkodtam mivel tudnék itt több időt tölteni. 

- Kérsz reggelit? - jutott eszembe hirtelen a nagy ötlet, de nem érkezett válasz. Sasuke az ablakon túli ébredező Konohát vizslatta, el volt merülve a gondolataiba  -Sasuke-kun? - az említett magához tért, majd komolyan tekintett rám. 

- Sakura! - szólított meg  -Szeretnék szívességet kérni tőled - Hatalmasra tágultak pupilláim. Ez nem az a Sasuke, akit én ismerek. Ő nem kér segítséget senkitől...

Tényleg ennyit változott volna? 

- Mi lenne az? - kérdeztem rá a szívesség okára. 

- A következő hetekben segítségre lenne szükségem, míg megszokom ennek - meglendítette a csonkját - a használatát. Szeretném ha velem laknál.  - Arca vörössé vált, de nemcsak az övé, hanem az enyém is - Úgy tudom, nincs hol laknod és a házam elég nagy kettőnknek. - Teljesen ledöbbentem az ajánlatán.

Ezt tuti csak álmodom.

Mivel nem válaszoltam, zavartan magyarázkodni kezdett. 

- Semmi hátsó szándékom nincs, külön háló van, csak amíg rendeződik mindkettőnk helyzete, úgy gondoltam, hogy ez jót tenne a csapatmunkánknak is. Amint felépülök a hetes csapatban szeretném hasznosítani magam. - Az állam továbbra is a padlót verte. 

Most még azt sem fogtam fel, hogy Sasuke most húzta meg a baráti zónánkat, hogy többet nem akar tőlem, de ez most nem érdekelt. 

Sasuke megváltozott és én is. Már nem az a szerelmes kislány vagyok többé, ha Sasuke barátként gondol rám, én már azzal is bőven megelégszem. Büszke voltam rá, amiért képes volt nyitni a barátai felé. 

- Rendben - Sasuke folytatta tovább a zavart monológját, mire felfogta mit is mondtam.

- Tessék?! - nem tudom melyikünk volt jobban meglepve. Ő vagy én? 

- Azt mondtam, hogy felőlem rendben van. Az elsők között mindig a betegeim érdeke szerepel - mosolyogtam rá jókedvűen. 

Az órára pillantottam, még öt beteghez be kell rohannom. 

- Most mennem kell, de egy óra múlva jövök a reggelivel - köszöntem el tőle és már perdültem is ki az ajtón. 

Hátam az ajtónak támasztottam, szívem még mindig hevesen vert. Eltakartam arcomat a kezeimmel, hogy zavaromat senki nem lássa. Ekkor éreztem meg Tsunade chakráját, ki pár méterre tőlem a falnak támaszkodott. 

Lapos pillantást küldtem felé. 

- Gondolom hallottál mindent - egy sejtelmes mosolyt kaptam válaszul - És neked ehhez semmi közöd, igaz? - vontam fel a szemöldököm, míg kérdőre vontam a mesterem. 

- Én nem csináltam semmit - tárta szét a karjait - Azonban... - pillantása komollyá vált, a könnyed hangulatom elszállt. Tudtam miről lesz szó - Minden követ meg fogok mozgatni, hogy kiderítsem mi történt tizenhét évvel ezelőtt...

Jó régen volt belőle rész 😂