Ismét használtam a gyorsaságomat és rohantam, ahogy csak bírtam. Hangok, melyek fájdalomtól szakadtak ki a lakókból, egyszerre lepték el fejemet. Átéreztem mindent. 

Egyik percben még boldogok, majd segítségért kiáltanak és kimúlnak.

De mégis hogyan lettem volna képes segíteni nekik és egyébként is, mit számított nekem olyanok élete, kiket nem is ismertem?

Le kellett blokkolnom mindent, érzelemmentessé kellett válnom, hogy a saját bőröm mentsem, hiszen vártak rám az életben. Ez csak egy álom lehetett, vagy valami más. Nem ide tartoztam.

Legalább is az eszem szerint...

A szívem azt súgta, hogy a csatatérre kell állnom, hogy megmentsek mindenkit. A véremben lenne? Apa, tényleg itt kell lennem? Az öregem most biztos az élen harcolt volna, így nekem is ezt kell tennem.

Egy robbanás néhány méterre mellettem. Majd egy bomba esett egy közelben lévő házra. Sikolyok hangja, majd némaság. Hatalmas füst és por mindenhol. Szememet alig bírtam nyitva tartani, majd mikor sikerült, Levit pillantottam meg.

Talpam alatt egy holttest hevert, amiről azonnal leugrottam, mikor feleszméltem, hogy min állok. Egy kardot szorongatott élete utolsó pillanatában is. Megragadtam a markolatot és felemeltem. Könnyebb volt, mint azt gondoltam, bár nem tudtam hogyan is forgathatnám.

A fekete penge sértetlen volt és a markolat tökéletesen illett kezemhez. Felpillantottam, hogy felmérjem a helyzetet. Totális vereség.

Levi utolsó erejével is harcolt, ahogyan Mikasa és a sok mágus, akik színes gömböket küldtek a bádogfejű seregre.

Sereg... Mint az én rajongóim.

Nem fogok meghalni.

Levi észrevette, hogy egyre közelebb vagyok hozzá és megpróbált ellökni.

- Tűnj innen! – ordította, de én mintha meg sem hallottam volna, odasétáltam az ellenséghez.

Most kiderül, hogy hazugság volt-e az, hogy a felmenőim itt harcoltak.

Előttem állt egy rozsdásodó páncélú ellenség, akinek felizzottak szemei, amikor meglátott. Meglendítettem a kardot és a védőfelszereléséhez ért. A kard erősnek bizonyult, de én béna voltam így csak egy karcolás jelent meg ellenfelemen. Mintha csak nevetni tudott volna a robot. Pimaszul megállt és hagyta, hogy ott üssem, ahol érem.

- Jimin! – ordított Levi ismét és az ellenség hátába állította fegyverét. Nyöszörgő hangot kiadva, mintha csak lemerült volna egy játékban az elem, úgy esett a földre a rozsdás bádogfejű robot. – Idióta!

Miután a hadnagy megmentett, egy szőke hajú lány támadott rá. Levi túl lassú volt, így az ellenség könnyedén mártotta bele kardját, testébe. A hadnagy erőtlenül, kínok között hullott a földre.

- Levi! – ugrott segítségére Mikasa, aki a szőke hajú lány következő támadását kivédte. Addig tartóztatta fel, ameddig fegyvere bírta.

- Mikasa tűnj el! – mocorgott a földön Levi, akit megpróbáltam felszedni a földről. A vállamra akasztottam karját és úgy próbáltam elhúzni a csatatér közeléből.

- Ayumi! Mégis mit akartok? – kérdezte Mikasa a szőke hajú lánytól. Tudja a nevét? Ezek szerint nem először csaptak össze.

- Tudod jól. Új király lépett Parkvillebe. Namjoon gömbje megjósolta és tényleg megtörtént. A királynak meg kell halnia! – ordította a szőke lány és kardjával Mikasa fejére suhintott. A lány megpróbálta megakadályozni, hogy a penge a testét elérje. Kardját használta pajzsként, ami darabokra hullott és töredékek hevertek a földön. Ayumi gonosz nevetésben tört ki, majd még egy ütést mért a lányra. Hasfalába mélyesztette a kardot, amitől Mikasa torka szakadtából ordított fel.

- Mikasa! – pattant fel Levi a fedezékünkből és fegyver nélkül rontott az ellenfél serege közé.

Ayumi intett a seregének, hogy ne engedjék a közelébe Levit, aki továbbra is próbált áttörni rajtuk. A szőke hajú lány a romokon legeltette a szemét, ahonnan csápok törtek fel. A lány homlokát ráncolva fordított hátat.

- Állj meg, te rohadék! – ordította Levi, de a lány nem lassított. Válla fölött átnézett és Mikasa hajába ragadott.

- Ha szeretnéd visszakapni a kis barátnődet, akkor hozd el a királyt! – kacagott fel Ayumi, aztán felpillantott az égre. Egy hatalmas hajó ereszkedett a földre, amiben a sokaság kezdett eltűnni.

- Mikasa! – ordított Levi továbbra is a lány után, kit elszakítottak tőle.

A csápok sikeresen törtek a felszínre a romok alól és Yoongi véres testét pillantottam meg. A kagunéja szakadt volt, de még mindig ijesztő. Úgy tekeregtek testéből a csápok, mintha egy polipot nyelt volna le egészben.

Egy ordítás kíséretében a csápok megnyúltak és a hajó felé kapálóztak. Addig nyújtózkodott, mígnem elérte a hajtóművet és belekapaszkodott. A hajó imbolyogni kezdett és úgy tűnt, mintha a vezetők elveszítették volna felette az irányítást. A hajó ajtaja kinyílt és látni lehetett, ahogyan lőfegyverek csöveit dugták ki rajta.

- Fedezékbe! – kiáltotta Yoongi és kagunéjával eleresztette a hajót. Tetőt formált fejünk felé, amivel megvédett minket a lövedékektől. Mikor a sortűz hangja a semmibe lett, Yoongi leemelte rólunk a fedélt.

Az égen már nem volt veszély, csak a rózsaszín fények. Azonban a földön heverő tetemek és romok itt maradtak emlékként. Arra emlékeztettek, hogy majdnem itt hagytam a fogam.

Yoongi fegyverarzenálja visszahúzódott testébe. Az épségben maradt harcosok megpróbálták felszedni az életben maradt bajtársaikat a földről és egy kunyhószerű épületbe vitték a sebesülteket, ahol a gyógyítók kezelésbe vették őket.

Levi továbbra is hitetlenkedve bámult oda, ahol utoljára láthatta Mikasát. Magára hagytam volna, de nem tehettem, mert vissza akartam térni az életbe. Ez nem az én világom volt. Az én életem teljesen más. Nekem nem harcos sereg kell, hanem közönség. Hogy lennék képes vezetni egy hadat, ha még a kardot is alig tudom megfogni?

- Vigyél vissza! – utasítottam remegő hanggal Levit, aki egy pillanatra sem emelte rám tekintetét. Rettenetesen féltem attól, hogy nincs út, ahogyan visszatérhetnék a családomhoz. Azomban, ha apa képes volt eltűnni, majd visszatérni hozzánk ebből a dimenzióból, akkor kellett lennie valamilyen útnak vissza. – Hadnagy! – böktem meg, mire karomhoz kapott egyik kezével. A másikkal kihalászott valamit nadrágja zsebéből és kezembe nyomta. Egy kicsiny kocka volt az, aminek teteje forgatható volt.
- Fordítsd el, ha utazni akarsz és húzz be a kapuba – dünnyögte orra alatt. – Ne gyere vissza! – ordított rám és faképnél hagyott.
Hidd el nem is szeretnék.

Úgy tettem, ahogy azt ő mondta. Megragadtam a kocka tetejét, majd elfordítottam. Megjelent egy ég kék kapu előttem, aminek közepében fény vonaglott. Kezemmel utánanyúltam, hogy megragadjam, de képtelen voltam rá, mert magába szippantott. A darabok, amelyek érkezésemkor eltávoztak belőlem, most testet formáltak előttem. Kinyújtottam kezemet, hogy megérintsem a fiút, ki én voltam, majd a lelkem átmászott a valós testembe.

Mintha csak egy hatalmas kő esett volna a fejemre, úgy zuhantam a kábulásba, mely végén az autóm előtt álltam az úttesten. Autók dudája hasított fülembe és a telefonom csörgése. Taehyung hívott. Nem vettem fel, mert nem tudtam volna ép ésszel beszélni, hiszen épp visszatértem egy másik világból, melyről senki nem tud. Csak én. Talán.

Mikor készültem a zsebembe süllyeszteni a telefont, gyorsan lecsekkoltam az időt rajta. Még mindig délután volt. Csak percek teltek el, hogy Levi elrángatott abba a rózsaszín dimenzióba.

Visszaültem autómba, hogy hazatérjek végre.

Az úton gurulva, akárcsak egy migrén hasított volna kobakomba, úgy megfájdult a fejem. Szememet résnyire összehúztam a fájdalomtól, alig láttam magam elé. Nem tudtam lassítani, mert forgalmas úton haladtam és nem tarthattam fel azt a sort, ami követett. Egyik kezemet a kormányon, míg a másikat a fejemen legeltettem.

- Ne szólj senkinek rólunk, vagy megkeserülöd! – szólt hozzám egy hang. Ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan jött.
- Hol vagy? – kérdeztem, egy közlekedési lámpánál megállva. Míg azt vártam, hogy színt váltson, szememmel keresni kezdtem a hang forrását, melyet Leviéhez tudtam volna leginkább hasonlítani.
- Veled.
- Nem látlak! – kiáltottam el magam, mire a zebrán sétáló járókelők felém kapták fejüket.
- Ne kiabálj, csak gondolj!
Eleget fogok még gondolkozni azon, hogy mi a szar volt az a hely.
- Az lehet – szólalt meg ismét a hang.
- Nem mondod komolyan, hogy a fejemben vagy?!
- Talált.

Ez volt utolsó szava. Mikor eltűnt, úgy éreztem, mintha teljesen magamra maradtam volna. A lámpa zöldre váltott, én pedig roboghattam anyám házához.

Az ajtó előtt Taehyungot pillantottam meg motorára támaszkodva. Bosszús tekintettel nézett végig rajtam a kocsim ablakán át, majd a nyeregbe pattant.

Dudával köszöntem neki, majd miután leparkoltam, készültem, hogy odamenjek barátomhoz, de már nem volt ott. A távolban hallottam motorának bőgését, ahogyan a szélben süvít. A járgány alakjával együtt veszett el a hang is.

A házba belépve azonnal a konyhába indultam, mert úgy véltem, hogy ott találom, de ez nem így volt. Ehelyett a nappaliban, a kanapé karfájára dőlve találtam meg.
- Megjöttem! – feleltem boldogan, mikor szemben álltam vele. Hiba volt hangoskodnom, ugyanis aludt. Kezében kendőt szorongatott, arca pedig ázottnak tűnt. Talán sírt?
Lehajoltam, hogy közelebb kerüljek arcához, mely fájdalomról árulkodott. Sűrűn szívta magába a levegőt, ami szintén azt jelezte, hogy a sírás megerőltette tüdejét.
Jobbnak láttam, hogyha nem keltem fel és hagyom pihenni, bár ez azzal járt, hogy én kétségek közt maradtam.

Rengeteg kétség. Tényleg létezik a dimenziók közötti utazás? Anyámat lelki vagy fizikális fájdalom érte?

Megragadtam a kanapé másik végén lógó pokrócot és anyám derekára tűrtem. Gyengéden kisimítottam arcából kósza tincseit és egy lágy csókot nyomtam homlokára.
Azt hittem, hogy felkeltettem, amikor mocorogni kezdett, de nem nyitotta ki szemeit. Rémálmok gyötörhették.

A napfelkeltével kipattantam én is ágyamból. A konyha felől hallottam, amint egy tányér a földre hull, majd összetör. A fal mellett megálltam és onnan mértem fel a történéseket. Anyám a kezeivel kezdte el felszedni a szilánkokat a földről. Megragadtam egy lapátot, valamint egy seprűt és az egyik tárgyat a kezébe nyújtottam. Könnyes szemekkel nézett fel rám. Az eszközt nem vette el tőlem, csak kinyújtotta lábait és egy székbe rogyott.

Néhány pillanatig a földet szuggerálta, majd a szemembe nézett és halkan beszélni kezdett.
- Apád nem fog hazajönni – felelte elcsukló hangon. – Senki sem tudja, hogy hová lett, elnyelte a föld.
A vállamra hívtam fejét, ahol folytatta sérelmeinek kiadását.
- Taehyung azt mondta, hogy Jisu szervezete összeomlott hajnalban – bőgte el újra magát.
Szemeim tágra nyíltak és csak az járt a fejemben, hogy: nem, ez csak valami rossz álom lehet. 2 napja még pezsgett az erőtől.
- Nem akarom, hogy elmenjen. – Patakokban folytak anyám könnyei, én pedig nem tudtam mit tehetnék.

A kórházban anyám kezét szorongatva lépdeltem mellette. Taehyungot nem tudtam elérni, ezért ő nem tartott velünk, pedig elkélt volna egy segítő kéz, hiszen alig bírtam talpon tartani édesanyámat. Lábai kocsonyaként remegtek és úgy tűnt, mintha nem lenne bennük élet.

Jisu ajtaja elé érve meghallottam, hogy valaki mély hangon mormol odabent valamit. Itt töltötte volna az éjszakát? Mikor átléptem a küszöböt, nem emelte rám tekintetét. Az ágyban mozdulatlanul fekvő húgomat nézte és volt, hogy arcát babusgatta. Mögé léptem és vállára helyeztem kezemet, azt remélve, hogy végre felém pillant, de nem tette.

Soohyun Taehyung mellé telepedett és sírva ragadta meg Jisu kezét. A gépeket figyelve feltűnt, hogy sokkal több lett belőlük és azért dolgoztak, hogy életben tartsák Jisut. Legutóbb mikor itt jártam nem volt egy sem rákapcsolva, most mégis minden egyes cső és vezeték karjához, valamint mellkasához vezetett.

Néhány perc még kijárt ebből a nyomott hangulatból, de eljött a pillanat, ami megváltoztatta. Jisu megszorította Soohyun ujjait és nyöszörögni kezdett.

Taehyung azonnal felpattant, hogy orvosért menjen, én pedig közelebb húzódtam arcához, hogy beleláthassak kéken csillogó szemeibe.

- Itt vagyok kicsim, nem lesz semmi baj – simította meg arcát édesanyánk. Jisu kissé elmosolyodott és a párnás kezekbe fektette fejét.

- El fog menni – szólalt meg fejemben Levi.
- Tessék? – álltam fel az ágy mellől és fejemhez kaptam, mert ismét borzalmas fájdalmak nyomták koponyámat.
- A húgod hamarosan elalszik ismét, de már nem fog felkelni.
- Ezt mégis honnan tudod? – estem pánikba. Muszáj voltam a sarokban nekidőlni a falnak, mert úgy éreztem, hogy a földre esek.
- A ti dimenziótok egy söpredék. Minden egyes ember érzéseit és gondolatait látjuk.
- Hazudsz! A húgom élni fog! – ordítottam fejemben.
- Legyél vele, amíg még teheted.

Ezt valószínűleg elköszönésnek mondta, mert a hangok és a fájdalom is megszűnt.
Ezzel egy időben Taehyung visszatért egy orvossal, aki zsebéből elővett egy vékony lámpát és azzal kezdte el vizsgálni húgom szemét. Vetett egy pillantást a gépekre, amiken a számok teljesen megváltoztak.
- Jó hírem van – fordult felénk az orvos – Jisu állapota javult az éjjelihez képest! – mosolyodott el halványan, ám nekem úgy tűnt, mintha csak kényszerből tette volna.
Anyám továbbra is szipogott, de mintha kezdett volna megnyugodni attól, hogy Jisu egyre erősebben szorította meg kezeit.
Az ágy szélére leülve megpillantottam a földön egy újságot. Lehajoltam érte, hogy elrakjam az útból, de megakadt a szemem a képeken. Levi volt benne és még néhány hozzá hasonló öltözetet viselő fiatal.

Mi van, ha tényleg igaza van Levinek?

Ha tényleg nem hazudott, jobb lenne, ha tudatnám a többiekkel.

De képtelen voltam rá. Az a fény, ami körülvette őket, a nyugodtság, hogy még itt van Jisu. Nem tudtam megszakítani.

De a tudat, hogy én tudom, hogy mi fog bekövetkezni, nem hagyott nyugodni.

- Levi! – szóltam a fiú után. De nem jelentkezett. Miért is érdekelné, hogy mi van velem? Hiszen én sem teszek semmit, amit ő mondott.
Üzlethez kellett folyamodnom.
- Ha hagyod, hogy a húgom átlépjen Parkvilleba, akkor megteszem, amit akarsz.
- A nyakadban lóg a kocka, mikor elfordítod, ragadd meg a húgod kezét és ő is veled fog jönni – válaszolta.

Már hogy lógna a nyakamba?
Tényleg ott volt. Egy vékony lánc tartotta, ami nyakam köré fonódott.
Hogy nem vettem én ezt észre?

Közelebb férkőztem a húgomhoz, aki már pislogva tanulmányozta szobáját.
Fájt, hogy emberrablást kellett elkövetnem, főleg családommal szemben, de szerettem volna egy ajándékot adni húgomnak, aminek tudtam, hogy örülne.

Taehyung továbbra is a hercegnőt figyelte és boldogan beszélgetett anyámmal az ágy mellett. Megkerültem a húgom testét és, amikor nem figyeltek, akkor kikapcsoltam a nyakláncot. Elfordítottam a tetejét, ezzel az nagyobb lett. Taehyung éppen fordult, hogy megnézze, mi történik mögötte, amikor én megragadtam Jisu kezét.

Másabb érzés fogott el, mint, amikor legutóbb léptem át a világunk határait. Volt alkalmam visszapillantani a kórház falai közé, mikor a tárt karokkal váró dimenzió magába fogadott. Láttam, hogy a testem ott maradt, ahogyan Jisué is.
Jisu szemei lecsukódtak, az én testem pedig a fal mellett lecsúszott egészen addig, ameddig meg nem állította a föld. Taehyung pár pillanatig furcsán nézett, aztán egy legyintéssel jelezte, hogy őt nem érdekli, mi van velem és visszafordult.    

A szemhéjaim elnehezedtek és lezáródtak. Mikor esélyem volt kinyitni, akkor már testem szemcséi mellettem úsztak, a húgoméval keveredve. Először rettegve nézett körbe, nem értette a helyzetet. Mikor észrevette, hogy nincs egyedül, úgy tűnt, mintha megnyugodott volna. Eleresztett egy halvány mosolyt és halkan felnevetett.

A dimenzió váltás megtörtént és a húgommal egymás mellett üldögélve vártuk, hogy kitisztuljon látásunk. Ujjaimat a talajon végigfuttattam egyenesen a húgom kezéhez, aki mikor megérezte bőrén a cirógatást, hátra hőkölt. Halk motyogással elcsitítottam, aztán miután felkeltem a földről, felhúztam őt is.
Hátunk mögül mély, rekedtes krákogást hallottam meg. Mivel Jisu kezét továbbra is tenyeremben tartottam, így ő is velem együtt fordult a hang irányába. Mikor sikerült száznyolcvan fokot fordulnunk, már nem szoríthattam tovább a selymes bőrt, helyette hallgathattam, ahogyan a húgom visítva Levihez szalad.
- Ezt most álmodom igaz? – kérdezte, továbbra is örvendezve. Áhh! Tudod mit? Nem érdekel! – kiáltotta Jisu és a hadnagyra vetette magát.
- Köszöntelek Parkvilleban hercegnő! – szólt Levi, amikor sikerült elszakadnia a húgomtól. Láttam rajta, hogy nem élvezte túlságosan azt, hogy jófejnek kellett lennie, de ehhez kötötte egyességünk.
- Hogy hol? – nézett körbe húgom. Ezalatt a szemei találkoztak a testével is, így feltűnt neki, hogy más lett a külseje.

Térdig érő babarózsaszín ruha lengedezett rajta, valamint szőke tincseit hívta táncra a szél. Elérzékenyülten simított végig selymes haján, amit az idő játéka egyre jobban összekócolt. Tudom, hogy miért potyogtak könnyei. Neki nem lehetett haja, hiszen a kezelések egyre jobban tönkretették szervezetét.
- Jimin egy másik dimenzióba hozott, szerette volna, ha találkozhatsz velem, mielőtt... - nem tudta befejezni Levi, mert szúrós szemekkel néztem rá, belé fojtva a szót. Az kellett volna még, hogy elrontsa ezeket a boldog pillanatokat.
- Mielőtt meghalok – nézett a hadnagyra mosolyogva és elengedett néhány köhintést. Azonnal odaléptem hozzá, hogy támogassam. – Már napok óta érzem, hogy nem húzom sokáig – pislogott felém -, de te mégis honnan tudod hadnagy? – tágultak ki pupillái.
- Ez csak egy közönséges képesség – válaszolta.
- Mennyi... - kezdett el remegni húgom ajka, aztán szipogással próbálta elfojtani könnyeit. – Mennyi időm van még? – lépett közelebb Levihez.
- Nem tudom... - válaszolta kissé ijedten. Nem csodálom, hogy nem tudta elmondani, hiszen belenézett Jisu könnyes szemeibe. A lány Levi mellkasára tette kezeit, ezzel egy löketet adva neki, hogy nyugodtan mondja el. – Pár óra.

Nem tudnám elégszer kimondani, hogy bocsánat. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de beteg vagyok és teljesen elvette a kedvemet mindentől a láz.

https://youtu.be/spV0lHDsLVM

Engesztelésül szeretném megosztani veletek ezt a munkámat.
Csekkoljátok a legújabb videómat! Likeot, feliratkozást, építő kritikát elfogadok:)!

Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait:(

Ne ücsörögjetek bent, a telefonotokat szorongatva, még, ha nincs is kivel elmennetek csavarogni, legalább szívjátok magatokba a sok D-vitamint a Napból!