Az alak csak közeledett felém, én pedig a motorházhoz nyúltam, hogy a kezembe vegyem azt a vékony rudat, amivel a motorháztetőt eddig kitámasztottam. Mire ismét megfordultam, az idegen már csak egy méter távolságra volt tőlem. Ijedtségemben hadonászni kezdtem a kezemben tartott tárggyal, de feleslegesen. Továbbra is csak nézett, az egyik lábára támaszkodva.
- Mit csinálsz? – kérdeztem meg, amikor már egy jó ideje nem tett velem semmit, csak nézett maga elé.
- Csak bámulom a szerencsétlenkedésed – húzta ki magát, de még így is sokkal alacsonyabb volt tőlem.
Próbáltam úgy nézni rá, mintha nem egy ember lenne, aki éppen készülne megölni és ekkor csapott fejbe a felismerés.
- Várj, te nem az Attack on Titan egyik szereplője vagy? – néztem végig a tökmagon, aki kérdésemre mélyről feltörő sóhajt engedett el.
- Ideje volt már felismerned. – Válasza után közelebb léptem hozzá és ujjammal megnyomogattam arcát, mert úgy gondoltam, hogy nem valódi. Ám, amikor megérintettem őt, teljesen emberinek éreztem. Másabb volt, mint a sorozatban, sokkal emberibb.
- Elárulnád, hogy mégis mit csinálsz? – kapta el kezemet és erősen megszorította csuklómat. Továbbra is fapofát vágott, nem tudom, hogy nem kapott még görcsöt az arca attól, hogy így összehúzza szemöldökét.
- Te meg mégis hogyan kerülsz ide? – kérdeztem tőle, mire válaszul megragadta fülemet. – Hé! Ez fáj! – nyúltam keze után, de akárhogy próbáltam ujjait lefejteni fülemről, nem sikerült.
- Most velem jössz! – szólt rám és elindult oda, ahol semmi sem volt.
- Mégis hová? – kérdeztem, továbbra is a fájdalomtól összeszorított fogakkal.
- Oda be – bökött másik kezével maga elé, ahol megjelent egy körökből álló, pirosan izzó kapu.
- Ez valami álom csak ugye? – pillantgattam a fiú felé, aki végre elengedte a fülemet, de nem érezhettem szabadnak magam, mert egy lökéssel áttolt a kapun.

Mi ez? Mégis mi történik velem? Apró szemcséket láttam a távolban szállni, a magasba. Magamra néztem és észrevettem, hogy testemből már csak apró maradványok vannak. Félve pillantgattam körbe, kiutat keresve, de nem láttam semmi olyat, ami reményt adhatott volna. Egy testet láttam meg, háttal nekem, belőle sem volt már sok. Levi volt az és csukott szemmel tűrte az egészet. Kis idővel később már csak fejem maradt meg, majd teljes sötétség.

- Mikor nyitod már ki a szemedet te drámaláma? – szólt rám valaki.
Testemet vízszintesen éreztem, hideg földnek nyomott háttal. Szemeimet lassan kinyitottam, de nehéz volt, mert a nap fénye erősen sütötte. Mikor végre teljesen sikerült megszoknom a fényt, csodálkozva pillantottam körbe. A hely bámulatos volt. A nap ugyan sárga fényeket szórt, az ég mégis rózsaszínbe burkolózott. Képes lettem volna órákig bámulni a tájat, amit a magasból láttam, de hirtelen fájdalom nyílalt hátamba. Hátrakaptam fejemet, ahol Levi tűnt szembe.
- Befejezted a nézelődést? Akkor végre indulhatnánk is! – indult el lefelé a magasból, egy lejtőn.

Mikor felkeltem a földről, nem éreztem túl biztosnak az egyensúlyérzékemet. Próbáltam utolérni Levit, de csak azt értem el, hogy a földre zuhantam és már gurultam is lefelé. Levi a hangra felém fordult és hatalmas sóhajjal vette tudomásul, hogy márpedig én el fogom őt sodorni. Így is volt, hatalmas sebességgel gurultunk le egészen a lejtő aljáig, ahol néhány fa fogta fel gyorsulásunkat.
- Az agyamra mész! – csapott a földre öklével.

Ha már ő lehet ideges, akkor én is. Levihez hasonló mozdulattal ütöttem a földbe, amit öklöm bánt. Keményebbnek bizonyult a föld, mint azt gondoltam.
- Én megyek a te agyadra? Elrabolsz, valami kapun átrángatsz, végignézem, ahogy a testem darabokra hullik, aztán valami kék egű ki tudja, hol vagyok! – ordítottam rá.
- Parkville a neve, apád földjére hoztalak – motyogta orra alatt. Felpattant és leporolta hátsóját, aztán nyújtózkodni kezdett.

Szavaitól egészen elbambultam és a hátára erősített fegyvereket kezdtem el nézni, aztán közelebb lépett hozzám és kezét a magasba emelte. Azt hittem, hogy hamarosan csattant majd keze arcomon, de helyette csak mellkasomhoz tolta ujjait és felsegített a földről.

Mikor felálltam a földről nem rémlett, hogy a kocsim mellett egy magasságban lettünk volna. Kezemmel úgy tettem, ahogyan Levi és elkezdtem leporolni magamat. Ami először feltűnt, az volt, hogy hátsómat sepregetve kezem furcsán könnyedén siklott végig domborulatomon.
- ÁÁÁ! – ordítottam torkom szakadtból. Azonnal lekaptam magamról a göncöket, hogy jobban felmérhessem testemet.

- Most meg mégis... - fordult meg Levi, de nem tudta befejezni mondatát. Nyilván nem számított arra, hogy egy félmeztelen Jimint fog látni.
- Mi ez a test? Mióta fekete a hajam? Mégis miért vagyok ilyen vézna és hol a hátsóm? – kapkodtam ingerülten a levegőt.
- Befejeznéd végre? – csapta magát arcon idegesen. – Nem hiszem el, hogy te tényleg Park Jinyoung fia vagy – motyogta, azt hiszem nem akarta, hogy halljam. – Öltözz már fel az isten szerelmére!
- Várj, még egyszer hadd ordítsak – szóltam oda.
- Csináld már akkor! Nem akarok idegyökerezni.
Több sem kellett, egy hatalmasat ordítottam, aztán a meglepődésem kiadása közben bekattant, hogy mégis mit mondott Levi.
- Te ismered apámat? – kérdeztem a fekete gatyámat felhúzva magamra.
- Ismertem – fordult el.
- Hogy mi? – futottam közelebb hozzá. Testem szokatlanul fürgének tűnt.
- Apád volt ennek a királyságnak az ura – tárta szét karjait.
- Na, ne nevettess! Apám rengeteget dolgozott otthon és a munkahelyén is.
- Igen, a munkahelyén – sütötte le szemeit, aztán tovább haladt, egyenesen az erdőbe. – Menjünk! – szólt rám, én pedig követtem.

Nem értettem, hogy miért sétált olyan lassan, bennem pezsgett az erő és úgy éreztem, hogy felrobbanok, ha nem gyorsítok kicsit. Szaporán kezdtem szedni lábaimat és magam mögött hagytam Levit. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak futottam. Rengeteg madár és mindenféle állat bújt elő rejtekhelyéről mellettem. Farkasok vonyítására lettem figyelmes és apró állatok ugráltak a fákon. Ki akartam próbálni, hogy milyen a testem a famászásban, ezért az egyik fa törzsébe kapaszkodtam és az ágak segítségével felhúztam magam a magasba. Nem volt olyan könnyű, mint amennyire gyorsan bírtam futni, de jobban ment, mint a valós testemmel. Mikor végre biztosnak éreztem egyensúlyomat az ágakon, kiszemeltem magamnak egy másik fát. Elrugaszkodtam, aztán már a levegőben voltam. Nem sokáig nyújtott élvezetet a repülés, mert egyenesen a fa törzsének vágódtam és éreztem, ahogy egy hatalmas púp kezd el növekedni a fejemen.
- Mi a szar! – csattantam fel, amikor odakaptam a fájó ponthoz. – Az én tökéletes bőröm! – sajnáltam tovább fejemet.

Ekkor hallottam meg, egy furcsa zizegő hangot. Néhány pillanattal később már Levi mellettem termett és a fejét csóválva hámozott le a fa törzséről.
- Várj! Állj! – kiáltottam rá, amikor megláttam, hogy miután felkapott, leugrani készült a magasból. Rám se hederített, csak folytatta és már zuhantunk is. Mikor a hajam az égnek állt a magasság csökkenés következtében, egy fülsüketítő sikoly szakadt ki belőlem, még én is megijedtem hangom hallatán. Szemeimet becsuktam és vártam a földet érést, ami nem következett be. Óvatosan engedtem, hogy kémlelőim megtudhassák, miért nem loccsantam szét a földön. Amikor megláttam, ahogyan az erdőbe suhanunk, elállt a lélegzetem.
Repülünk?

Szárnyakat kerestem Levi vállainál, amiket nem találtam meg, helyette sokkal inkább feltűnt az a szerkezet, amivel az animékben is láttam manőverezni. Egymás után lövellt a fákba a felszerelés, ezzel minket rántva előre, egészen az erdő széléig, ahol Levi egyre alacsonyabbra ereszkedett, majd a földön álltam ismét.

Letett a földre és a füves rész pereméig sétált. Válla fölött hátranézett, aztán kezével intett, hogy menjek oda. Amit megláttam alattunk az teljesen különbözött attól, ahol éppen álltam. Nem nyílt egy növény sem, az egész területet homok és hamu fedte. A félelem hátamat megtámadta és beleborzongtam a látványba.
- Mi ez a hely? – kérdeztem, továbbra is magam elé bámulva.
- Hidd el jobb, ameddig nem tudsz róla – rágta szája szélét idegesen. – Egyszer úgyis rájössz.
Vajon mi lehet a hamusivatag mögött? A mesék alapján Levi nem tűnt félősnek, ám a távolt ő is félve kémlelte, ahonnan hangokat hallottam meg.
- A földre! – utasított, miközben magával rántott.

Egy szőke lányt pillantottam meg, aki néhány vasszerkezetű valamivel mozgott egy irányba. Piros lézerek világítottak szemek híján belőlük és vas kardokat hordtak maguk mellett. Egy fekete ruhájú, rövid szőke hajú lány vezette őket a kietlen tájon, aki szemével keresően pásztázta a helyet.
- Kik ezek? – kérdeztem Levitől, aki csak csendre intett.
A hamuban turkálók néhány perccel később odébbálltak és Levi is továbbindult.

Fogalmam sem volt, hogy hová tart, de nem akartam egyedül maradni. A fiú ugyan nem futott, de sietősebben ment, mint eddig. Gondolataimba zárkózva eszembe jutott, hogy nekem máshol kellene lennem.
Vajon feltűnt a többieknek az eltűnésem? A húgom Taehyunggal van, anyám pedig nem tudja, hogy mikor végzek a koncerttel. Azt hiszem, van még időm feltérképezni a helyet.
Kicsit lemaradtam Levitől, aki kezdett eltűnni, mivel egy domb állt közöttünk, ezért felfutottam a dombra, hogy ne veszítsem szem elől.

Amikor felértem a tetejére, egy falvat pillantottam meg. Rengeteg ember rohant fel-alá a házak között. Gyerekek kergetőztek önfeledten és hatalmasakat kacagva. Elképedve néztem a helyet, amit egy kapu zárt el előlünk. Amint leléptem a dombról, már nem láttam be.
- Edward! – kiáltotta el magát Levi, mire egy szőke fiú felénk pillantott. Azonnal kapcsolt és felhúzta a kaput, hogy besétálhassunk azon.

Közelebbről megnézve inkább tűnt egy olyan gyereknek, aki a fején tört össze néhány tojást.
Itt mindenki ilyen kis növésű?
- Hé, Levi! Kit hoztál? – pattant elénk kacagva, bár nem tudom min nevetett.
- Ez a szerencsétlen itt – csapott egyenesen mellkasomra, mivel egymás mellett álltunk –, Jinyoung fia.
- Hogy te milyen vicces kedvedben vagy – lökte meg Levit Edward nevetést színlelve. – Alphonse! Told ide a képed! – kiáltott hátra válla fölött Edward.
- Nem viccből mondtam – ráncolta össze szemöldökét Levi.
- Tényleg Jinyoung az apám – szólaltam fel, mire Ed tekintete megváltozott.

Miért tűnik úgy, mintha sajnálna?

Néhány másodperccel később a föld remegni kezdett és hallottam, ahogyan acél ütődött a földnek. Aztán a hangok testet öltöttek és egy mozgó páncél tárul elém az árnyékból kilépve. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb, ha hátrébb megyek, ezért megtettem pár lépést hátra.
- Ne félj! Al az öcsém – nézett fel rá, majd az acélból készült karját felé nyújtotta és lepacsizott vele.
- Hű, de hasonlítasz valakire – vetett egy pillantást rám az acél testű fiú.
- Valóban? - kérdeztem vissza.
Ed hirtelen Al oldalába bökött, ami nem úgy sült el, mint szerette volna, mert jól hallottam, ahogyan ujja a kemény páncélon koppant és rájöttem, hogy valamit szerettek volna elhallgatni előlem.

- Mehetnénk tovább? – hajolt közel hozzám Levi, mire csak egy halvány fejrázás jött ki belőlem.
Az a komor tekintet. Egyszerre kelt bennem félelmet és babonáz meg.

A fallal körülvett helyen egyre több ember tűnt fel, akik sutyorgásban törtek ki, mikor megláttak. Szemükkel végig követték lépteimet, ajkukkal pedig pletykáltak. Néhányan nem voltak túl jártasak benne, hisz olyan hangosan szólaltak fel, hogy tisztán értettem szavaikat.
- Ez vezetőnk fia?
- Úgy hallottam, hogy mesterünk örök nyugovóra tért.
- A sereg eltitkol előlünk valamit – hangzottak ehhez hasonló beszélgetések.

Továbbra is érdekelt a válasz arra a kérdésre, hogy mégis mi ez a hely. A nevét ugyan tudom, és nyilván köze van családomhoz, hiszen a családnevem szerepel benne. Ettől függetlenül majd megölt a kíváncsiság, hogy mégis hogyan lehettem képes átkerülni egy egészen más életbe. Levi egy hatalmas épület felé vezetett, ahol hozzá hasonló köpenyesek sorakoztak. Néhányan pedig Edhez hasonló ruházatot viseltek.
- Hadnagy! – kiáltott el magát egy fiatal lány és azonnal kilépett a sorból, ami egy ösvényt formált mellettünk. Levi felkapta fejét és enyhén talán megváltozott tekintete. Szemében néma csillogást fedeztem fel, ahogyan a piros sálat viselő sötét hajú fiatal mellé lépett. – A tábornok már vár odabent.
Hadnagy? Ez a kis töpszli?
- Köszönöm Mikasa – rakta kezét a lány vállára és úgy tűnt, mintha kissé közelebb vonta volna magához.
Nem csak nekem tűnt úgy, mert a lány meglepődött és nehezen tudta színlelni, hogy ez mennyire megérintette őt.
- Velünk tartasz? – fordult vissza néhány lépés megtétele után.
- Nem hadnagy, nekem tilos a belépés oda – rázta a fejét a lány.
Levi válaszul karja után kapott és ismét magához húzta. Mikasa felszisszent a fiú szorításától, mire a hadnagy meglazította fogását.
- Most engedélyt kapsz rá – mormolta orra alatt Levi és kitárta a kaput.

Az épületbe belépve az első, ami feltűnt, az a végtelen csillogás volt. Fejemet forgatva ámultam el azon, hogy milyen tágas és tiszta volt minden. Kedvem támadt összekenni az egész helyet és majdnem kikívánkozott belőlem egy ordítás, amivel betölthettem volna az egész helyet, hogy visszhangok csapják meg fülemet. Oldalt csigalépcsők tornyosultak a legmagasabb szintre, ahol páncélozott őrök bújtak meg, ahogyan a kapunál is. Magam elé nézve egy hosszú szőnyeg végén egy trónt fedeztem fel, mely jobb oldalán egy szőke fiú ült. Unottan pillantgatott felénk, de engem különös pontossággal mért végig. A bal oldalt üresen találtam, csak egy hófehér gömb hevert előtte, amiben sötét felhők kavarogtak. A trón olyan hívogató volt, mintha csak suttogott volna nekem.
- Gyere és hagyd tested ellazulni a sereg élén!

- Yoongi! – kiáltotta el magát Levi, mire a fiú befejezte a karfán való támaszkodást és kihúzta magát. – Szeretném, ha kiképeznéd Jinyoung fiát! – folytatta, én pedig nem értettem miről beszél.
- Hogy én? – emelte fel hangját és fejét egyszerre.
- Hadnagy, talán ez nem túl jó ötlet – suttogta félve Mikasa.
Levi felemelte kezét, hogy elhallgattassa a lányt.
- Közelharcban még mindig te vagy a legerősebb, mágiára pedig egyelőre nem tudjuk megtanítani Namjoon híján.
- Talán elfelejtetted, hogy nem tud csak úgy kagunét növeszteni a fiú, mint én? Én nem karddal harcolok, hanem a saját testemmel! – állt fel Yoongi és közelebb sétált hozzánk.
A hadnagy gondolkodóba esett és felém nézett. Ádáz tekintete egy pillanatra eltűnt, amikor lehunyta szemét, majd mikor kinyitotta még forróbbnak tűnt.
- Rendben. Majd én veszlek kezelésbe – morogta, majd maga elé emelte kezeit, hogy egy mozdulattal megroppantsa ujjperceit.
Azzal senki nem foglalkozik, hogy én haza szeretnék végre jutni?
- Keresd fel a legjobb varázslót, alkimistát, vagy mágust – adta ki Yoongi dolgát.
- És hol marad, a kérlek? – nézett fel kiskutya szemekkel Levire a szőke fiú.
- Töltsd meg a hasad előtte az ellenségből. A hamusivatagban láttunk néhányat. – A hadnagy válaszára Yoongi egyik szeme vörössé vált. 

Mikasa láthatta rajtam, hogy kissé megijedtem, mihelyst megláttam a pirosan izzó szemgolyót. Amikor elhaladt mellettünk Yoongi, akkor meg egyenesen lefagytam.
Olyan volt, mintha a pokol csillant volna meg.
- Ne aggódj, nem fog bántani – állt közelebb hozzám Mikasa.
- Mégis hogyan képes erre? – néztem a kapun távozó Yoongi után.
- Ő félig ghoul és félig ember. A ghoulok szeme képes átváltozni, főleg, ha éheznek, és alig várják, hogy egyenek – magyarázta Mikasa tovább.
- Most, hogy idekerültem nekem is van valamilyen szupererőm, vagy mi? – húztam fel szemöldökömet.
- Még nem tudunk róla, de a vérvonaladban több kiváló mágus és kardforgató is volt már. Apád a legtehetségesebb harcos, akit valaha láttam – eredt meg Mikasa szája. A lány, amikor rájött, hogy olyat mondott, amit nem kellett volna, azonnal elsápadt.
- Mikasa, most távozz! – kiáltott rá Levi.
- Sajnálom, hadnagy! – húzta fel piros sálját szájára a lány és a földet pásztázva elhagyta az épületet.

- Mi volt ez? – forgolódtam értetlenül. – Amikor valaki apámról beszél, mindig holtsápadt lesz, te pedig elkezdesz vele kiabálni! – böktem meg Levi mellkasát, aki megragadta kezemet és csavart egyet rajta. Az egész testem követte a karomat és ugyanúgy fordultam, nehogy kitörje a végtagomat. Mikor végre kiszabadultam a szorításából, elfordult és úgy kezdett el motyogni alig hallhatóan valamit.
- Apád elment, Jimin – felelte.
- Tudom, üzleti útra ment, de ezt mégis honnan tudod? – léptem oda hozzá, hogy magam felé fordítsam.
Mélyen beszívta a levegőt és egy hatalmas sóhaj után folytatta.
- Apád nem üzleti útra ment, hanem meghalt – nyögte ki végre érthetően.

Egyszerre robbant a fejembe minden emlék. Amikor először megpillantottam apámat a kórházban, amikor először kaptam tőle ajándékot karácsonykor, és még több ezer boldog perc, amit már elfelejtettem.
- Hazudsz! – ordítottam rá.
- Jinyoungé volt az – mutatott a trónra, ami mellett Yoongi ült. – Most pedig te következel, hogy elfoglald.
- Hogy meghaljak? Kösz nem! – kiáltottam még mindig. – Van fogalmatok arról, hogy mennyire hiányzik a családjának? – szorítottam ökölbe kezemet és Levi vállába ütöttem vele.
- Saját szándékából döntött úgy, hogy idejön, mert látta, ahogy az apja átlép a kapun – felelte, nekem pedig elállt a lélegzetem.
Képes volt apám hátrahagyni minket? Még a nagyapám is el tudott jönni ide? Csakhogy néhány mesebeli törpét megvédjen?
- Elkápráztatta az apádat a egész hely, az, hogy van egy másik dimenzió, amiről az emberek nem tudnak – folytatta tovább és egy ideig tűrte azt, hogy folyamatosan ütéseket mértem vállára.
Már nem volt időm folytatni, ezért leálltam vele. Megfordultam és kinyitottam a kaput, hogy megszabaduljak a sok hazugságtól.
Nem akartam elhinni, hogy volt képes arra, hogy elhagyjon minket miattuk. Hogy olyanokat mentsen, akiket nem is ismert. De kiktől is?

Percekig sétáltam az épületek között, az eget bámultam, ami továbbra is rózsaszín volt.
Tényleg egy ilyen hazug anime karakter lenne a húgom mindene? Kizárt, hogy az apám magától jött ide, hiszen szeretett minket. Tudom, hogy elrabolták őt is, ahogyan engem Levi.

Mikor ismét az égre meredtem, kicsit sem volt rózsaszín. A falvat pánik és mámor lepte el. Az eget pedig egy fémhajó takarta el a lakók szeme elől. Mégis mi történik? A fémdobozból köteleket kezdtek el dobálni, amin megjelent néhány alak. Kardot és lőfegyvereket láttam a kezükben. Egy szőke lány ügyesen hárította el kardjával a föld irányából kilőtt villódzó gömböket, aztán a kötél végéhez ért és levetette magát a talajra.

- Minden harcos sorakozzon fel a kastély előtt! – hallottam meg Levi hangját és futásnak eredtem irányába. Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy nem is tűnt fel, milyen messze keveredtem tőle. Szerencsére hangja nyers és hangos volt, a nagy robaj sem nyomta el, ami földre dobott bombák robbanásától származott.