Örültem, hogy végre megszabadultam a munkától, hiszen alig vártam már, hogy láthassam az én kis hercegnőmet. Mintha csak a kórház lenne a második otthona, rengeteget tartózkodik ott. A rák nem kegyelmez neki, de ő sem hagyja, hogy legyűrje. Ilyen életerős lány nincs még egy, bár látszik, hogy az én húgom.

Kész lettem volna elindulni gyalog oda, mivel közel lakunk a kórházhoz, de motor bőgésére lettem figyelmes. Taehyung elállta az utamat Száguldó Poklával. Volt képes elnevezni, bár a név tökéletesen illik rá, hiszen olyan gyors, akár a halál.
- Fogd! – dobta felém a sisakot, amit gyorsan a fejemre is kaptam. – Ne várakoztassuk meg a hercegnőt! – villantott felém egy elvetemült mosolyt.
Már alig vártam, hogy darabokra hulljak barátom mögött. Na, persze.
Nem csodálkoznék, ha a hajhagymáim megadnák magukat és száguldozás közben kihullna minden egyes tincsem.

- Tudod, rengeteg rajongóm van, és nem örülnének, ha valami bajom esne – próbáltam hatni valahogyan a fiúra, de amint felemeltem a lábamat, ő már rá is kanyarodott az útra és hasítottunk az autók között.

Mellette nem kellett attól félnem, hogy bárki is felismer, hiszen az a pillanat, amikor elcsípnek az emberek minket, nem elég ahhoz, hogy felismerjenek.

Taehyung évek óta kísér engem a kórházba, nagyon megszerette húgomat és úgy törődik vele, mintha csak ő is a testvére lenne. Természetesen a hercegnő is imádja őt.

Mire elmormoltam az imát, hogy ne ez legyen az a nap, amikor meghalok, Taehyung már le is parkolt a hófehér falú épület előtt. Kellett néhány pillanat, mire képes voltam leszállni Száguldó Pokolról, majd lábra állni.

- Ne bénáskodj már! – szólt rám Taehyung, aki sokkal türelmetlenebb volt nálam.
- Ha még egyszer beszólsz, én esküszöm, hogy összetöröm a golyóidat! – vágtam hozzá a sisakot, amitől fájdalmasan felszisszent.

Az épületbe belépve, mosolyogva köszöntek nekünk az ápolók, akik már jól ismernek, hiszen közel minden nap láthatnak. Taehyung természetesen minden egyes bájos nővérrel leállt pár szót váltani. Az utolsó hölggyel különösen sokáig beszélt.
- Kezdek rájönni, hogy te nem is a húgom miatt jössz velem - ragadtam meg nőfaló karját és erősen megcibáltam, hogy befejezze végre a trécselést.
- Ne már, ő a kedvencem mind közül. Olyan aranyos a mosolya – kezdett el duzzogni.
- Látod ezt a mosolyt? – fordítottam magammal szembe. – Nem? Én sem! – indultam tovább, hogy hívjak egy liftet.

- Egyébként egyértelműen a hercegnő miatt jövök ide, hiszen mi is az alattvalói vagyunk, ahogyan mindenki a kórházban – szólalt meg Taehyung, mikor elhagytuk a liftet és elfordultunk a folyosóra, ahol a húgom nagy valószínűséggel mesét néz.
- Ahogy mondod – biccentettem helyeslően.
Mikor már az ajtó előtt álltunk, megtorpantam, mert eszembe jutott valami fontos.
- Ugye nem felejtetted el a kedvenc nyalókáját? – rántottam vissza, mikor már kész lett volna belépni az ajtón.
Azonnal kotorászni kezdett zsebében és arcom előtt meglengette az édességet.
- Sosem felejtem el – felelte, majd azzal be is lépett a helyiségbe.

- Jó reggel hercegnő! – lépett be Taehyung először, majd szorosan én is követtem.

A húgom most is mosolygó arccal fogadott minket, holott annyi nehézségen ment már keresztül. A rengeteg kezelés sokszor törte össze lelkét. Fénylő arcát semmi sem szegélyezte, hiszen haját elvesztette, ahogyan a szabadságot is és egy olyan életet, amit más 7 évesek élvezhetnek.
A távirányító felé nyúlt, hogy megállítsa a sorozatot, amit éppen nézett. Mikor felpillantottam a képernyőre, a képkockán egy fiú volt. Ugyan rengeteg mesét és filmet hoztam már el neki, hogy ne unatkozzon, de ezer közül felismerném a kedvenc karakterét. Levi Ackerman, a titán ölő elszánt arccal nézett rám, aki valószínűleg azért lebegett a talajtól távol, mert éppen valakit készült megtámadni. Eléggé furcsa volt, amikor ez a mese vált a kedvenceivé, hiszen nem igazán való egy ilyen fiatal lánynak. Azonban megtetszett neki az, hogy milyen bátor és erős Levi, ezzel ő is kitartóbbá vált.

- Hoztam neked valamit Jisu! – guggolt le az ágy mellé Taehyung. A húgom a nyalóka csomagolásának recsegésére azonnal odakapta a fejét és felpattant az ágyról, hogy elcsenje a fiútól az édességet.
- A kedvencem! – kiáltott fel hangosan, örömmel teli hangon, aztán megölelte a fiút és visszapattant az ágyra. Miközben a csomagolást bontogatta, szája más alakot öltött. A mosoly eltűnt és helyette egy szomorú holdacska görbült arcán. Azonnal tudtam, hogy mi jutott eszébe, hiszen nem attól kapta az édességet, akitől hónapokkal ezelőtt.

- Apa még mindig nem jött haza? – kérdezte alig hallható hangon.
Apa kedvenc nyalókája volt az, amit olyan nagy boldogsággal fogadott a húgom.
Fejemet lógatva forgattam, ezzel jelezve, hogy továbbra sem tért haza.
- A telefont sem veszi fel – folytattam.
- Nagyon hiányzik – gördült le egy könnycsepp arcán, mire odapattantam hozzá, hogy letöröljem.
- Tudom, nekem is – öleltem át a hercegnőt.
Nem tudom, hogyan volt képes itt hagyni minket, azzal az okkal, hogy üzleti útra kell mennie. Nem álltunk pénz szűkében, így ha egy munkát nem vállalt volna el, az sem lett volna gond. Tökéletesen megéltünk abból a fizetésből, amit itt kapott Szöulban, valamint én sem ingyen járok fellépésekre.

Anya azt mondta, hogy ezt is csak értünk tette. Ha nem vállalta volna el, akkor kirúgták volna a munkahelyéről. Igazságtalannak éreztem, hiszen mindig rengeteget dolgozott és csak akkor szakított ránk időt, amikor valami történt velünk.

- Nem kell szomorkodni, ameddig én itt vagyok – pattant fel az ágyra Taehyung is.
- Össze fog szakadni alattunk az ágyam – nevetett fel hangosan Jisu.
- Legalább nagyobbat kapsz – gondolkodott pozitívan Taehyung.
Örültem annak, hogy velem jött, hiszen mindig magával hozta a jókedvet, ami belőlem nem sok áradt.
- Jimin! A hercegem éhes! – pattant fel az ágyról és odarohant az aranyhalához. – Ma megevett mindent – szomorodott el, amikor felkapta a gömböt és szorongatni kezdte. Egy egész vízi világ van a szobájában. A falak kéken tornyosulnak a gépek és gyógyszeres dobozok mellett és mindenféle festett halak úszkálnak a fejünk felett. Nem volt könnyű rávenni a kórház vezetőségét, hogy engedjék meg azt, hogy egy egész birodalmat építsünk fel a húgomnak, de végül belementek. Hiszen a húgom nem lépheti át a falakat, a betegsége falak közé köti. A rákon kívül megannyi rettegéssel telt lelke, hiszen több betegséggel kell együtt élnie, köztük olyannal, amire nincs gyógymód.
- Sajnos én nem tudok holnap hozni neki, mert fellépésem lesz – jutott eszembe, hogy holnap bizony folytatódik minden. Nem is emlékszem mikor álltam utoljára a seregem elé, akik már olyan régóta várták, hogy ismét színpadra álljak.
- Majd én hozok neki – ajánlotta fel Taehyung – bár, ha éhen halna, akkor végre nem lenne vetélytársam, hogy megkapja a hercegnő kegyeit. Viccelődött továbbra is, közben megpöccintette a gömb akvárium üvegét.
- Levit senki sem veheti el tőlem – szorította magához az aranyhal gömbjét. – Még a halál sem – emelte fejére.
- Ahogy mondod – mutatta felé hüvelykujját Taehyung.

- Jimin! Én majd innen szorítok neked – pattant közel hozzám Jisu, miután visszarakta a helyére az akváriumot.
- Ha te biztatsz, akkor nincs mitől félnem - pusziltam meg arcát, majd levágódott ismét az ágyra.
- Én nekem nem jár puszi? – durcizott Taehyung.
- Nem, mert te a halam halálát kívánod! – kiáltott rá, a húgom.
- Akkor nem hozok neki mini kastélyt – kezdte el zsarolni a hercegnőt, mire az odalépett hozzá és adott egy, az enyémhez hasonló puszit Taehyungnak is.

Sajnos nem tölthetek minden egyes percet a húgommal, ezért muszáj voltam elhagyni a kórházat. Jisu azt mondta egyszer, hogy ameddig Levi él, addig nem kell féltenem, mert ő vigyáz rá. Az anime karakter minden egyes pillanatban vele lehet, hiszen a gondolataiban él, valamint egy hal személyében, aki boldogan ússza körbe ezerszer az akvárium közepén található kavicsot.

A kórház földszintjén áthaladva Taehyung elbúcsúzott minden egyes barátnőjétől, aki szerinte az volt, aztán visszatértünk Száguldó Pokolhoz, hogy azon lovagolva juttasson haza. Jobb lett volna, ha inkább beültem volna a garázsban porosodó autóm mögé, de úgy gondoltam, hogy azért a néhány utcáért, amit megtettem, feleslegesen keltettem volna fel. Ismét arra szorultam, hogy Taehyungra bízzam az életem, ami akkor van a legnagyobb veszélyben, ha mögötte ülök.

A házunk elé érve, Taehyung gondolkodás nélkül tört be a házba. Anyám fiává fogadta őt, néha tényleg úgy hiszem, mintha jobban szeretné őt, mint engem. Bár ez a fiú képes mindenki szívébe beférkőzni. A sármján kívül megannyi dologról híres, mint például arról, hogy segítőkész és milyen jó barát. 

- Hol bujkál az én kedvenc ramen főző szakácsom? – kiabált be, mikor még alig lépte át a küszöböt.
Úgy beszél az anyámmal, mintha barátok lennének. Habár, mikor legutóbb kidugtam az orromat a házból anyámmal, minden egyes hírlapban arról pletykáltak, hogy ő a barátnőm.
- A konyhában! – szólt fel nevetve Soohyun, Taehyung pedig azonnal tett egy fordulatot és a elindult a hang irányába, én pedig követtem.

Messziről megéreztem az étel szagát, na meg azt is, hogy valószínűleg együtt vacsorázunk Taehyunggal.
- Ramen! – kiáltotta el magát barátom, amikor megláttam, hogy anyám mit készít.
- Neked is jó estét! – tartott fel egy fakanalat Soohyun, mire a fiú védekezően feltartotta a kezét és meghátrált.

- Mi a helyzet Jisuval? – kérdezte érdeklődve anyám tőlünk, mikor helyet foglaltunk az asztalnál.
Tudom, hogy ő is meglátogatta, de ettől függetlenül tudni szeretné minden egyes percben, hogy mit csinál.
- Éli a hercegnők világát – felelte Taehyung a pálcájával körözve a levegőben.
- A pálcát evéshez használd! Még a végén kiszúrod a szemünket – szólt Taehyungra Soohyun.
Taehyung hamar elszakadt a családjától, mert az édesanyját egy autóbaleset elválasztotta a világtól. Anyának a legjobb barátnője volt Taehyung anyja, így gondolkodás nélkül szárnyai alá fogadta és segített neki egy lakást megvenni. De ez már évekkel ezelőtt történt.
Nekem is van saját lakásom, de mióta apa elutazott, visszaköltöztem a szülői házamba, hogy anya ne érezze magát annyira egyedül. Azóta a lakásomat csak a koncertek szervezésére használom, és akkor megyek oda, ha egyedül szeretnék lenni.
- Nekem az orvosok azt mondták, hogy javult az állapota és valószínűleg pár év múlva teljes életet élhet – felelte boldogan Soohyun.
A kórház minden egyes dolgozója jól tudja, hogy ez sosem fog megtörténni. Ő mégis reménykedik benne és, ha egy orvos is azt mondja neki, hogy Jisu jól van, az szerinte már felér annyival, hogy teljesen meggyógyul.
Nem akartam én is reményt keltő szavakkal tömni a fejét, így csak egy mosolyt küldtem felé. Taehyung kész lett volna kinyitni a száját, de ekkor lábába rúgtam, hogy ne merészeljen bármit is mondani.
Ugyan felszisszent a rúgástól, de megértette, hogy mit akartam, így csak ő is elmosolyodott.
- Alig várom, hogy hazatérjen és megnézze a szobáját – csillant fel ismét anyám szeme, amitől már Taehyung is kényelmetlenül érezte magát.

Soohyun pár hónapja külön szobát díszített fel Jisunak, hogyha kiengedik az orvosok, akkor egy sokkal jobb közegbe kerülhessen. Attól tartok, hogy feleslegesen. Láttam Jisu papírjait és nem csak odaképzeltem azt, hogy már nincs sok ideje hátra. Attól, hogy most a szervezete erősnek tűnik és olyan, mintha képes lenne legyőzni minden egyes betegségét, attól ez még nem valós.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek. Bobby már biztos hiányol – vakargatta tarkóját Taehyung. Bobby, a bokszer Taehyung hűséges kutyája, aki ahányszor meglát, képes lenne megfullasztani a nyáltengerben.
- Ó, persze, menj csak – pattant fel Soohyun és kikísérte Taehyungot a bejárati ajtóig.
- El ne felejtsd, hogy holnap délután fellépésed van Jimin! – kiáltott vissza Tae, aztán hallottam, ahogyan bezáródik mögötte az ajtó.

- Nekem nem is mondtad, hogy újra visszaállsz a színpadra – állt meg előttem összekulcsolt karokkal Soohyun.
- De mondtam, csak bizonyára nem figyeltél – kapargattam a tál alját a pálcikákkal.
Felszólalásomra furcsa fejet vágott, aztán elkezdte elpakolni a mosatlan edényeket.
- Sajnos nem tudok ott lenni, de érezd jól magad.
- Gondoltam – pattantam fel idegesen az asztaltól.
Mindig csak itthon ül és annyira nem képes, hogy egyszer élőben nézze végig, ahogyan a sereg a nevemet kiáltva engem akar.
- Jó éjt! – kiáltottam fel, úgy, hogy vissza se néztem.
Ugyan álomnak nyoma sem volt, de tudtam, hogy jobb, ha pihenek, mert holnap hosszú napom lesz.
- Aludj jól! – hallottam meg halk kiáltását Soohyunnak, aztán beléptem a saját birodalmamba, ami az emeleten foglalt helyet.

Húsz éve változik folyamatosan a szobám velem együtt. Húsz éve hallgatja végig minden egyes álmomat az ágyam. Húsz éve élem életemet, de sosem történt még semmi olyan velem, amire megérné visszagondolnom. Minden egyes nap ugyanolyan, na meg néha jön egy változás, ami csak még rosszabbá tesz mindent.

Reggel korán indultam el, hogy összepakoljak mindent a lakásomban és kiválasszak valamilyen ruhát, amiben először pillanthat majd meg a sereg. Mivel nem igazán tetszett a kinézetem, ezért valami olyan kellett, ami sokat takart. A rég bevált fekete kombó mellett döntöttem. Hiszen az ápol és eltakar.

Motorzúgás hangját hallottam meg az utcáról. Száguldó Pokol ismét rám talált, de ezúttal el kell, hogy keserítsem, mert nem azzal fogok utazni, hanem az én kicsikémmel, aki még nem kapott nevet.

- Csipkedd magad szépfiú, mert elkésel – dőlt az ajtófélfának Taehyung. Nem zavarta, hogy még félmeztelenül álltam a tükör előtt és narancssárga hajammal próbáltam valamit kezdeni, ami szokatlanul rakoncátlan volt.
- Még van egy órám, a megbeszélt időpontig – vetettem egy pillantást a fiúra, aztán felkaptam magamra egy fekete farmert.
- De van előtte egy interjúd is – húzta fel szemöldökét, aztán hallottam, ahogyan levágta magát a nappaliban.
- Hogy mi? – kaptam észbe és nem érdekelt már, hogy hogyan festettem. Megragadtam fekete pólómat és kirontottam a szobából, útközben magamra kaptam, aztán még néhány dologgal megtömtem zsebemet.
- Mire mennél nélkülem – húzta félmosolyra a száját és felállt a kanapéról, hogy elhagyja a lakásomat.
Néhány pillanattal később én is követtem, majd a garázsba mentem, hogy beindíthassam végre a piros verdámat.
- Szólok a menedzserednek, hogy hamarosan érkezel – szólt vissza válla fölött Taehyung, aztán elhajtott.

Az utcákat szelve néha oldalra pillantottam és néztem, hogy mások milyen felhőtlenül élik az életüket. Még ha csak egy lehulló falevélről is volt szó, azt is boldogan gyűjtötték kezükbe a gyerekek, engem meg valahogy az ilyen dolgok sosem érdekeltek. Ezért is kezdtem el felépíteni karrieremet, előadóművészként. Azt hiszem, elég jól sikerült.

Mikor már csak néhány sarokra voltam a koncert helyszínétől, libabőr futott végig a hátamon. Nem attól, hogy izgultam volna a tömeg és a fellépés miatt. Más miatt lettem ideges. Halvány rettegés kerített magába. Úgy éreztem, mintha valaki követett volna.

Mikor kiszálltam az autómból, körbefordultam és azt hiszem, láttam valakit az egyik ház tetején. Sötét haja volt és komolytalan tekintete, amitől egy pillanatra úgy éreztem, hogy az alsómba ürítek.

Letudtam az egészet annyival, hogy csak a gondolataim játszottak velem. Összeszorítottam szememet, aztán mikor kinyitottam, ismét a ház felé pillantottam, ahol láttam az alakot. Már nem volt ott, de helyette a hátam mögött megjelent egy férfi.
- Jimin! Már kerestelek, néhány perced van az interjúig! Kapkodd magad! – fordított az épület ajtaja felé és gyenge lökésekkel tolt be azon.

Azonnal az arcomba nyomták a mikrofonokat, na meg a kamerákat és kezdődhetett a rengeteg kérdés megválaszolása. El is felejtettem, hogy régen is ilyen volt ez az egész. Kaptam kérdéseket a hajamról, arról, hogy mi volt az oka annak, hogy ennyi ideig nem adtam ki új zenét és nem jártam fellépésre. Persze a magánéletemet is megannyi kérdéssel súrolták, amik elől még mindig ügyesen sikerült kitérnem. Mikor már eléggé untam az egészet, segítségkérően pillantottam a háttérben várakozó menedzserem, Jin felé.

- Elnézést, de rengeteg tennivalónk van még! – tört utat Jin, aztán kiszakított a tömegből. Egy hosszú folyosón kellett átmennünk, ahol néhány rajongó próbált átjutni a biztonsági őrökön, hogy bejuthassanak a színpad mögé, ahová igyekeztem. Mikor a gorillák között megpillantottak, visítással jelezték nekem, hogy ők bizony ott vannak és szeretnének közelebbről is látni. Mosolyogva intettem nekik, amitől kicsit lenyugodtak és egymás nyakába borulva örültek annak, hogy csak nekik köszöntem.

- Ne bámészkodj! Hamarosan a színpadon kell lenned – tolt be egy helyiségbe, ahol a fodrász és a stylist azonnal kezelésbe vett. A hajam kicsit sem úgy állt már, ahogyan azt én beállítottam magamnak. A fekete ruhadarabjaimat más ugyanebben a színben pompázó ruha váltotta fel.

A hatalmas épületben kezdett egyre hangosabb lenni a sikoly, amikor a seregem érezte, hogy hamarosan kezdek.

A fények elhalványultak. A hasam görcsbe rándult. A rajongóim a nevemet kiáltották és akár a ragadozók, úgy ugrottak fel, amikor a színpadra léptem.

Szóló énekesként csak magamra számíthatok. Ha hibázok, az tényleg miattam van, nem pedig társak miatt, mint például egy zenekarban.

A sereg hullámzott, mikor táncba kezdtem, amit a koreográfusomnak köszönhetek, hogy olyan szívdöglesztő lett. A kezdetek nehezek voltak, vissza kellett rázódnom ebbe a életbe, de próbáltam bevonni a rajongóimat is az egészbe. Kilépdeltem a színpad szélére és ott kezdtem el testemmel hullámot képezni, amit a sereg ismét követett és hatalmas sikolyokkal díjazott. Nekik hála egyre jobban nyeregben éreztem magam és elég önbizalom gyűlt össze ahhoz, hogy képes legyek az est fénypontjára. A stylistom olyan felsőt adott rám, amit könnyedén letéphettem magamról, ezzel megvillantva kockákkal tarkított hasamat.

A sereg még hangosabb lett és többet akartak. A táncba mindent beleadtam, ahogyan az éneklésbe is és előhívtam a torkomból a legkedveltebb hangjaimat. A földhöz hajoltam, hogy még jobban képes legyek elváltoztatni hangomat és mély hangon felordítottam.

A közönségnek tetszett és mindenki felém nyúlt, hogy megérinthessék testemet, amit egy vigyorral és fejmozgatással utasítottam el.

A tombolás után következett egy érzelmekkel teli lassúbb zene, ami egyben az utolsó is volt. Lekuporodtam a színpad szélébe és halkan belekezdtem a dúdolásba. A fények kékbe öltöztették a közönséget, én pedig sötétbe burkolóztam egészen a refrénig. Az első változatot én énekeltem, aztán hagytam, hogy a közönség is megmutathassa tehetségét. A sereg a fülem szerint gyönyörűen énekelt, ami eléggé megható volt számomra.

Az utolsó dal végéhez közeledve végigvezettem szememet az előttem elterülő tömegen, ami hiánytalanul töltötte meg az épületet. Feltűnt előttem Taehyung ökölbe szorított keze, a kamerák, amik valószínűleg hagyják, hogy húgom is élőben nézhesse koncertemet, de Soohyunt nem észleltem, ahogyan apámat sem. Helyettük azonban láttam valakit, aki nem tűnt a rajongómnak. Ugyanaz volt, akit a háztetőn észrevettem. Fejemet megrázva próbáltam eltüntetni onnan, de nem sikerült. Ismét Taehyungra néztem, akinek feltűnt, hogy összezavarodtam. Kezével intett, hogy ideje lelépnem a színpadról, amit meg is tettem.

Hátul nagy volt az örvendezés, Jin és a többi segítő, a hangtechnikusok, mind elégedetten nyújtották felém kezüket, én pedig erőteljesen csaptam bele. A stylist egy kendőt dobott felém, amivel letörölhettem magamról az izzadtságcseppeket, majd megjelent Taehyung is.
Áttörtem az örvendező csapaton és odasétáltam hozzá.
- Hé! Mi volt veled? Olyan voltál, mintha szellemet láttál volna! – hajolt fülemhez, mert még mindig szólt valamilyen zene, amivel a közönséget szórakoztatták a következő fellépőig.
- Tényleg azt láttam – morogtam orrom alá, amitől a fiú hátrahőkölt.
- Hahaha... Vicces vagy. Egy pillanatig tényleg bedőltem – veregette meg hátamat. – Na, én leléptem, mert a húgod hala még a végén tényleg éhen hal.
- Menj csak, nekem még el kell intéznem néhány dolgot.

Elintéztem még néhány dolgot a helyszínen, Jin pedig tartott egy rövid beszédet, ahol a többiek pezsgőztek. A nagy visszatérésemről beszélgettek, de engem továbbra is csak az idegen foglalkoztatott.

Az autóba szállva zavartan néztem körbe, de nem láttam senkit sem. Mély levegőt vettem és úgy kezdtem bele a vezetésbe. Furcsa volt, hogy másodjára tréfált meg a szemem.

Hazafelé az autóm pityegő hanggal jelezte, hogy valami nem oké a motorral, ezért félrehúzódtam, egy árnyékosabb helyen, ahol nem igazán járt senki. Felnyitottam a motorháztetőt, amiből hatalmas gőzfelhő eredt az arcomba. A fejem előtt legyezve próbáltam elhajolni a meleg levegőtől és próbáltam kinyitni könnyező szememet. Amikor megfordultam, ismét megpillantottam az alakot, néhány méterre tőlem.
- Szép koncertet adtál Jimin! – felelte érzelemmentes hanggal.
Kitől származhatott ez a hang? Egy rajongóm követett volna?

Hali mindenki! Ez lenne az új könyvem első része, ami remélem elnyerte tetszéseteket. Bocsánat, ha megvárattalak titeket!