Tae: Az anyukáddal?

Kookie: Nem.

Kookie: Az ő anyukájával..

Kookie: Hozott nekem ebédet, ahogy néha szokta.

Kookie: De mióta ritkán válaszolni szoktam az ajtókopogásra...nem tudtam, hogy ő hozta az ebédet, amíg meg nem láttam.

Kookie: Tudom, hogy mikor hozza ő a kaját, mivel mindig abba a rózsaszínű ételhordóba rakja, amit még Jimin választott.

Kookie: És mindig szétválasztja az ételeket fajtájuk szerint. Az egészségesebb ételek jobb oldalt oldalt vannak egy nagyobb rekeszben, míg a kevésbé egészségesek bal oldalt vannak. Aztán ezt betekeri alumínium fóliával, de még előtte rak bele egy szalvétát, majd leragasztja egy kétoldalú ragasztóval, aminek a külső részéhez Jimin kedvenc cukrát ragasztja.

Kookie: Régebben mindig így csomagolta az ő kajáját suliba. Míg anyukám csak rádobna valamit a tányérra, és belerakna az ételbe valamilyen evőeszközt, és felhozná nekem. Seokjin és anyukája egy hegynyi ételt rakna egy hatalmas tányérra, majd becsomagolnák, hogy semmi se menjen bele.

Kookie: De az ő anyukája mindig kicsit többet tesz az étellel.

Kookie: Mert az ő házában a szeretet és a törődés nagy szerepett kapott.

Kookie: Amikor még fiatalabb volt, mindig azt mondta nekem, hogy "az anyukám szeretetet és törődést rak minden ételembe, mert azok vagyunk, amit megeszünk".

Kookie: Már az étel kinézetétől is nosztalgikus hangulatba kerülök.

Kookie: Egyébként egy hülye és szerencsétlen vagyok.

Kookie: A baj az volt, hogy nem hallottam a lépteit többé amikor kinyitottam az ajtót, hogy bevigyem az ebédet.

Kookie: Látva a rózsaszín ételhordót.... A szívem máris a torkomban dobogott, és nem tudom hogyan, de képes voltam elhagyni a szobámat csak azért, hogy megállítsam... a hallban sikerült megállítanom, mert mire hozzá értem, már az utolsó lépcsőfokon volt.

Kookie: És amint kimondtam a nevét, nem tudom elmagyarázni, hogy miért, de amint felnézett rám, a torkom összeszűkölt. Mintha amikor beszélni szeretnél, gombóc lenne a torkodban, érted?

Kookie: Nagyon a sírás határán egyensúlyoztam.

Kookie: Ő is, mivel nagyon gyorsan visszajött és megölelt.

Tae: Jaj Kookie....

Kookie: Ezután nagyon sokáig beszélgettünk. Már sötét volt, mikor elment.

Kookie: Egész idő alatt, amíg beszéltünk, nyitva volt az ajtó, szóval amikor anya feljött köszönni, semmit sem kérdezett.

Kookie: És amikor apa hazaért a munkából, most láttam őt először már több, mint egy hónapja.

Kookie: Lefagyott az előszobában, én meg csak rámosolyogtam. és integettem neki. Könnyes lett a szeme, majd visszamosolygott.

Kookie: Nagyon fura volt, de abban a pár órában nagyon sok boldogságot és fájdalmat éltem át...és nem utáltam. Miközben mindaz történt, amit leírtam, és nyitott ajtónál lenni és látni a szüleimet, miközben Jimin ebédjét ettem... minden olyan normális volt újra.

Tae: Mindig az a normális, amit te akarsz, hogy normális legyen.

Tae: Nagyon boldog vagyok, hogy végre sikerült egy picit nyitnod a külvilág felé, Kookie.

Tae: Az egyetlen dolog amit mindig is szerettem volna az az, hogy boldog légy és mosolyogj.

Kookie: Igen, igazad van.

Kookie: És szeretnék gyakrabban így érezni...

Kookie: Azt hiszem, kész vagyok itt hagyni a szobámat.

Tae: Mi? Komolyan? Biztos vagy benne...

Tae: Nem szeretném, ha megerőltetnéd magadat.

Kookie: Igen.

Kookie: És mondtad, hogy te itt leszel, és ez minden, amit szeretnék.

Tae: Persze, hogy ott leszek. Mikor?

Kookie: Holnap. Ma már késő van. 

Tae: Megkérem a rokonodat, hogy vigyen hozzátok egyből suli után.

Kookie: Tökéletes.