Emlékszem még, ahogy könnyed léptekkel haladtam a sulim felé. Bevallom örültem, hisz én szeretem a Bánkit úgy mint a saját otthonomat. Tavasz volt, s ilyenkor már én sem húztam reggelente kabátot, még akkor is, ha hideg volt. „Délutánra úgy is meleg lesz!" mondogattam. Ez a reggel viszont kevésbé volt hideg, inkább olyan kellemesen hűvös. Habár a pulcsimat nem vettem volna le. Azt hiszem, hogy a fehér, bolyhos, BEAR feliratú pulcsimba voltam, ami az egyetlen olyan ruhadarab, amit én választottam. Direkt nagyobb méretet választottam azért, hogy évekig hordani tudjam. Ismerős arcokat pillantottam meg, miközben beléptem a kapun és elindultam a bejárat felé. Pillantásom az alsós udvar felé siklott, ahol a kis gyerekek hangoskodtak. Sokszor hallottam már többfelé hasonló hangzavart, de a Bánkié valahogy más volt. Ezt bárhol felismertem volna.

Beléptem az ajtón, ami most hál isten nyitva volt. Tudniillik a bánki bejárati ajtaja nehéz vasból volt, a gyerekeknek már attól is bicepszük nőtt ha reggelente kinyitották. Jobbra a porta volt, ahol mint mindig, most is ott ült a számítógép elött a szürke hajú szemüveges hölgy. A számítógépet nem használta, mert azon a kamerák felvételei mentek. A vezetékes telefonján beszélgetett valakivel. Balra pedig a jól ismert büfé. A büfés csaj nem volt szimpatikus nekem, talán azért, mert felborította azt a megszokott stílust ami még a Laci idejében volt.

Kiléptem a felsős udvarra. Automatikusan köszöntem az ügyeletes tanárnak, aki azt hiszem, hogy Ildikó néni volt. Ildikó néni matematikát és éneket tanított nekünk. A matek sosem volt a szívem csücske, de szerencsére érdekesebbé tudtuk tenni. Sok filcem és kihúzom volt, amit mindig kiválogattunk két csoportra az óra elején; az egyik adag filcet hátra adtuk a mögöttünk ülő Leának és Katának, a másikat mi birtokoltunk Liuval. Ezután pedig mindig azon ügyködtünk, hogy minél színesebé tudjuk tenni a füzetünket, hogy a rosszabb jegyek mellé ezzel bezsebeljünk pár ötöst. Ildikó néni pedig ódákat zengett a színes füzetjeinkről.

Hamar észrevettem barátaim gyűrűjét a fal mellet és vidáman odabatyogtam. Már nyúltam a vállam felé, hogy levegyem a táskámat, de csak a pulcsimat fogtam meg vele. Furcsa volt, hogy nincs rajtam a táskám, mivel aznapra nem kellet vinni. Téma nap volt, még pedig a csokoládéról. Engem kivételesen érdekelt, mivel szeretem a csokoládét és sok kostólóra számítottam.

Arról a napról csupán az egyik előadás maradt meg tisztán: a kakaóbabos. Az aulában volt tartva, ennek megfelelően sorba voltak rakva a szürke párnás, fekete lábú székek. Volt ott még egy asztal, amire az előadó nő cucca voltak rakva, pár kakaóbab és valamilyen krém társaságában. És persze a kivetítő is ki volt helyezve, ahol képek és felíratok mentek.

Az előadást hallgattam, de hogy őszinte legyek az unalmas részelnél néha körülpillantottam, hátha tudok majd valakivel sutyorogni. Jobb oldalamon -ha jól emlékszem- Lea és Vigio ült, bal oldalamon pedig Merci. Valahol a mögöttünk lévő sorban ott gubbasztott Ami-chan. Úgy tünt, mindenki figyel, így folytattam a kivető tanulmányozását. Az érdekesebb rész akkor kezdődött, mikor a krémet körbeadták.
Az illat finom volt, ezért gyorsan bekentem vele az egész kezemet, és úgy adtam tovább. A krémet jól bele masszíroztam a tenyerembe, nem akartam, hogy ragadjon.

Ezután pedig körbeadták a kakaóbabot. Ami-chan is fapofával megette, szóval úgy gondoltam rossz nem lehet. Mikor Lea odaadta a dobozkát kivettem egy nagyobb szép barna szemet, majd tovább adtam a dobozt Mercinek. Kissé félve ketté haraptam. Kesernyés ízű, de nem volt rossz. Valahol még ízlett is. A doboz már az A-sokon is túl jár mikor Merci mellettem megszólalt.
-Fhúj ez nagyon szar! - Hozzá pedig olyan képet vágott, mint amilyet én vághattam a „hányás" ízű cukorka után.
-Csak nem lehet olyan szar!- Szóltam oda neki, mire úgy nézett rám, mintha most szöktem volna a diliházból.- Adjad megkóstolom!

Merci olyan gyorsan adta át a kakóbabokat, mintha égették volna a bőrét. Ezek a szemek sötétebbek voltak, mint az enyém de azért ráharaptam. Azt a szörnyű ízt soha nem fogom elfelejteni.
Automatikusan kiköptem a padlóra, de az íz még mindig a számban volt. Ott prüszköltem, mint egy fóka. Mellettem Lea próbalta visszafolytani a röhögését, ami Mercinek már nem ment annyira. Ami-chan is visszatudta tartani valamennyire, eddig neki ment a legjobban mert meg tudott szólalni.

-Hagyd már abba te hülye!

A kezemet a számhoz vettem, hátha visszatudom fogni a prüszkölő rohamom, de csak rontottam a problémán: a kezemen lévő kakaóbabkrém illata úgy kúszott fel az orromba, mintha a kínzásomra készítették volna. Mikor a szenvedésem halkulni kezdett, észrevettem, hogy a hangjaimon és az előadó beszédén kívül hulla csend volt az aulába. No persze meg a visszatartott nevetések.

Végül is valahogy túléltem. Hála az üdítőnek. Azt még meg kell jegyeznem, hogy Bea néni (Az A-sok ofője) úgy nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy a keresztre feszítés vagy a máglya halál lenne-e jobb büntetés számomra. Az előadás végen Ami-channék nevetve mesélték, hogy Marika néni még szólt is nekem, miszerint „ Renáta, hagyd már abba!". Ahogy másztunk ki a sorok között, ajándékba kaptunk egy-egy csokoládét. Mondanom se kell, hogy nem volt hozzá étvágyam.