Ha választanom kéne, hogy melyik órát utálom a legjobban, kapásból két első helyezettem lenne: a nyelvtan és a tesi.

A nyelvtan órák kínszenvedések voltak számomra. Unalmas és alig értettem meg belőle valamit. Ráadásul az osztályfőnök tanította ami már csak hab volt a tortán. A középső padsor legelső padjában ültem egyedül, a fal felőli padsor legelső padjában pedig Liu. Szinte egymás mellet ültünk. Liu mögött Lea meg azt hiszem a Kriszti ült. Két paddal mögöttem pedig Amy-chan. Ritka alkalmak egyike volt, mikor kinyitottuk a nyelvtan könyvet. Marika néni általában diktált nekünk a füzetbe, de annyit hogy elkopott az ujjunk az óra végére. Néha még a munkafüzetet is használtuk, de könyvet még annál is ritkábban.
Marika néni szokásosan beszélt valamiről, miközben a kezével mutogatott, én pedig, hogy ne aludjak be, a könyvben lévő ábrát tanulmányoztam, annak ellenére, hogy számomra semmi érdekes nem volt benne. A tanárnő éppen az én padom előtt kacsázott el, mikor is a semmiből egy (számomra) hatalmas nyálcsepp jelent meg a könyvemen.  A szemeim kiguvadtak mint egy csigának és Liura néztem, aki valószínűleg „meghallotta” a telepatikus úton küldött „MI A F@#?!”-omat, ugyanis rám tekintett és felvonta az egyik szemöldökét. Lea is észrevette a padom körüli  légnyomás változást, mert most ránk emelte a tekintetét.
Óvatosan felementem a könyvemet úgy, hogy lássák a hatalmas csulát. Liu és Lea először úgy tekintettek rá, hogy majd kiesett a szemük, aztán pedig próbálták visszatartani a röhögést, ahogy realizálták a történteket. A fejemen valószínűleg még jobban röhögtek. Azt csodáltam, hogy nem tapadtak össze a lapok. Amy-chan vigasztalt miközben Vigio, Liu és Lea azon ügyködtek, hogy melyikük megy be a templomba egy pohár szentelt vízért, mert a könyv immáron átkozott volt.
Mondjuk Amy-chan még mindig rosszabbul járt, mert neki a szemébe ment egyszer a csula. Hogy hogy  tudott a tanárnő átköpni a szemüveg fölött ívesen az máig rejtély számunkra.

A testmozgás sosem volt az erősségem. Én inkább olyan otthonülős típus vagyok. Fekvőtámaszból keményen ötöt tudtam megcsinálni hetedikben, most már annyit sem. Habár itt történtek a legviccesebb dolgok. Év vége felé már szabadfoglalkozást kaptunk, ami abból ált, hogy az A-sok pár B-s lánnyal kimentek focizni (a negyven fokos hőségben mert why not? A főtt agy a jó agy) akik pedig maradtak azok vagy tollas labdáztak, vagy a teremben rugdosták a gumilabdákat. Liu könyörtelenül bevetette ellenem a labdarugó képességét ugyanis egy óra alatt vagy ötször rúgott fejbe, és az volt benne az érdekes, hogy teljesen véretlenül. Persze azért jól kiröhögött, amiért megkergettem, de a kis gecó gyorsabb volt nálam.

A másik érdekesség az volt, mikor a salakos pályán futottunk, egymás mellet (a három grácia) mikor is megláttam egy darazsat. A szív infarktus majd nem elvitt, és úgy elkezdtem csapkodni mint egy degenerált polip. Liuék megnyugtattak, hogy a darázs megijedt a párzási táncomtól és eliszkolt. Jót nevettünk ezen mikor is Amy-chan krákogni kezdett, és prüszkölni mint egy fóka. És azután a szemem láttára köpte ki a darazsat, aki mintha megsem történt volna a halálközeli élménye, vígan repült tovább a halál faszára.
Liuval -miután meggyőződtünk róla, hogy Amy-channak nincs komolyabb baja- jót röhögtünk a kissé felduzzadt Amy-chan nyelven.