Sajnálom.
Tudom már hallani sem akarsz rólam, és a nevem egybeépült a gyűlölet szóval a szótáradban. Legalábbis én így érzem...
De most csak bocsánatot szeretnék kérni mindenért, önző módon a saját érzéseimmel törődtem, és figyelembe se vettem azt, hogy ezekkel a kirohanásokkal megnehezítem a te életedet. Vagy, ha nem is megnehezítem, de okozok pár kellemetlen percet.
Azt hiszem a tündérmesében reménykedtem.
Az alkoholra fogtam mindent, de igazából azok a gondolatok hosszú idő óta bennem voltak, csak az alkohol megadta az utolsó löketet. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, mint egy kislány. Pedig pont ezt akartam elkerülni. Valahol talán még most is egy kislány vagyok, az írás mögé bújok, szemtől szemben pedig bármit megteszek, csak ne kelljen rád néznem. Mert, ha látlak, ideges vagyok és szétszórt. Foghatnám ezt arra, hogy író vagyok, de csak egy naiv kislány, aki reménykedett a könyvekből megismert csodákban.
De megacélozom magam.
Hihetetlen, hogy veled szemben magammal törődtem, a saját kis érzelmeimmel, mindenki mással szemben pedig én vagyok a feláldozható, az, akit könnyű elnyomni.
Elegem van a játszmákból, csak csendet akarok egy kis zugot, ahol újjáépíthetem a kártyavárként összedőlt világomat.
De neked csak annyit üzenek, hogy sajnálom!
Sajnálom, hogy rád zúdítottam, a fejemben kavargó gondolatokat.
Azt hittem a végszó kimondása után könnyebb lesz, de talán jobb volt egy hamis álomba ringatni magamat, mint a valóság, ami fogadott.

Itt a vége ezúttal végleg?
Ezekkel a szavakkal búcsúztam...
De őszintén vége lesz valaha?
Ajj Szabi, miért kellett megismernem téged? 🙁