Nahát szia!
Még mindig itt vagy?
Őszintén nem gondoltam volna, hogy fejezetről fejezetre velem tartasz és velem együtt éled át a múltat.
Mi a véleményed rólam?
Esetleg elítélsz engem, mert a tanáromba voltam szerelmes? Vagy átérzed a fájdalmam?
Tényleg nem akartam szerelmes lenni belé, de tud bárki is parancsolni a szívének?

Gondolom érdekel, hogy mi történt velem azóta. Hogy Szabi vajon tényleg eltűnt a képből? Vagy újra és újra felbukkan az életemben?
Nos az utóbbi az igaz.
Felbukkant...
Méghozzá az idei búcsúban júlis 22.-én.
Nos ismered már a viszonyunkat így valószínűleg téged is meg fog lepni, ha azt írom leült hozzánk.
Oké ez túlzás. Barátnőmmel Lolával bent ültünk a művházban ő pedig bejött és leült közénk. És azt csinálta, amit én az évek alatt előszeretettel alkalmaztam. Ignorált a faszba. Ha tehette volna hátat fordított volna nekem, de nem érdekelt. Már azt előre lépésnek éreztem, hogy leült közénk.
Korábban, tavaly nem tette volna ezt meg. Most mégis ott ült és törökül hablatyolt a vendégfellépőknek, hogy csukják be az ajtót, mert fázik. Egy idióta volt. Született aznap egy vers is. Íme:

Már nem az vagyok, aki egykor voltam
A boldogságot már más okozza
Évek teltek el, elröppent hirtelen
Minden más lett, ki érti ezt?

Néztelek téged, ahogy ott ültél
Hülyét csinálva magadból nevettél
Bennem pedig tudatosult végre
A szívem már nem dobog érted

Mégis úgy érzem most élek
Megtaláltam önmagam a létben
Elengedtem mindent mi egykor volt
És csak a pillanatnak éltem éppen ott.

Szerettem azt, aki akkor voltam
Az a laza, jófej lány, ki mert önmaga lenni
Másnap viszont nyomasztott
Hogy barátok nélkül senki maradtam.

Már nem az vagyok, ki egykor voltam
Intorvertált lány, ki a szobája menedékében élt
Most már kell a tűz, kell a zene
Mikben megtaláltam önmagam.
Nehéz önmagadnak lenni
Ha lépteid árgus szemmel kísérik
Ha megszeged a szabályt vége lesz
És Damoklész kardja lesúlyt higgy nekem.

A megoldás, hátra hagyni mindent
Új életet kezdeni messze innen
Talpra állni és menni előre
Magamat helyezni az első helyre.

Mindig azt néztem másnak mi a jó
Ettől szenvedtem piszkosul
Most már tudom, a legfontosabb
Hogy szeressem önmagam

Csúszik le a vodka
A torkom lángol a tűztől
De azt érzem élek
Végre újra élek.

Az este legviccesebb és egyben legbosszantóbb része az volt, amikor Lolával eldöntöttük, hogy kimegyünk, de Lola nem látta, hogy mögötte vagyok és rámvágta az ajtót.
Szabi pedig ott állt mellettem és egyszer csak megszólalt.
- Jól csináltad!
Érted. Lola jól csinálta, hogy rám vágta az ajtót.

Őszinte leszek ezúttal sem voltam józan és már szerintem hozzá tartozik az alkohol fogyasztásomhoz, hogy írok neki. Ezúttal is megtettem. Elküldtem neki azt a bizonyos screent ami bizonyítja, hogy Fanniék milyen emberek is igazából. (Annak hatására küldtem el, hogy Fanni anyja beszólt nekünk) Meg írtam neki a srácról Dominikról, hogy szépen fejbe vert egy téglával. A screent kinevette, a többire nem reagált.

Azóta egyszer találkoztunk. Itthon a hátsó kapun mentem ki, és felakadtam rá. Na és ki nézte végig a szerencsétlenkedésemet? Persze, hogy a Szabi. Mert nekem már csak ilyen mázlim van. Mondjuk ő... nem olyan ember, aki segített volna. Ő megáll végig nézi ahogy elesel előtte, majd megvonja a vállát, átlép feletted és megy tovább el is felejtve, hogy útban voltál.

Tehát ennyi történt azóta. Felforgatta az életemet, én pedig cserébe megnehezítettem az övét.

Hm... még mindig itt vagy?
Akkor mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, mind az amit olvastál igaz?
Csak játszadozz el a gondolattal...
Örültem, hogy velem tartottál ❤️