Hihetetlen, hogy ezt írom, de azt hiszem ennyi volt. Vagyis nem, rosszul fogalmaztam. Nem volt ennyi. Mert mindig is fontos része lesz az életemnek, egy olyan fontos része, amiről ő talán nem is tud. A szerelem, amit Szabi iránt éreztem elmúlt. Nincs többé, talán soha nem is volt. De még mindig szeretem és kötődöm hozzá. Van köztünk egy megmagyarázhatatlan kötelék, amit nem tudok csak úgy figyelmen kívül hagyni.

Sokat köszönhetek neki. Őszintén. Mikor szeptemberben azt írta, hogy ne gondolkodjak férfi aggyal, az meg ragadt bennem és azóta sokkal kevesebbet stresszelek. Már nem gondolkodok azon, hogy mit fognak gondolni mások egyszerűen csak cselekszek. Azt hiszem végre felnőttem. Noha az arcom olyan, mint egy 13 évesé (ezerszer megkaptam már) igazából felnőttem és jó úton vagyok afelé, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. Ehhez pedig kellett Szabi.

Ha majd megjelenik, az első regényem akarok neki küldeni egy példányt. Egy példányt és egy levelet, talán ezeket az oldalakat, talán csak egy kézzel írt levelet, amiben leírom neki azt, hogy köszönöm. Őszintén szeretném, hogy megtalálja a boldogságot és találjon egy olyan nőt, aki mellett meg tud állapodni, mert megérdemli a szerelmet. Sokan azt mondták, hogy rossz ember, olyanok, akik a szemébe nyalnak, de én tudtam, a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy jó ember. És azt hiszem én azt a jó embert szerettem, a külső mázt pedig elfogadtam, mert vele járt.