Tényleg már fogalmam sincs róla, hogy mit érzek. Akarom őt, de nem is. Ha nem látom, szomorú vagyok, ha látom ideges. Úgy érzem magam, mintha egy mókuskerékben ragadtam volna. Újra meg újra ugyanazok a körök játszódnak le bennem, de nem tudok mit tenni ellenük. Nyilvánvaló, hogy részéről ez így nem oké, hogy lehetetlen, de… az eszem ezt el is fogadta és amúgy tudom, hogy igaza van. A kezdetektől fogva tudtam, mégis az a hülye szív. A szív, aminek senki sem tud parancsolni. Talán az idő lesz a gyógyír, vagy ha jön valaki, aki nála jobb. De én már nem keresem a szerelmet. Ha akar, jön, de én már nem fogok senkinek sem megnyílni, hogy ezáltal sebezhető legyek.