Oké értem, Adácson dolgozik. Ezt így még le is nyelem. De, hogy apu hetén, napi szinten összefutok vele az már tényleg a sors csapása. Ezeknek a találkozásoknak nagy részről ő nem is tud, mert szerintem nem lát, de én látom őt. Még ha csak annyit is, hogy elzúg előttem a platós kocsijával. Nem akarom a sorsot okolni, de pontosan ezt teszem. Hogy felejtsem el úgy, hogy napi szinten látom a faluban kocsikázni? Kapd be sors, de tényleg, hidd, el át fogom én még venni az irányítást meg lásd! Én írom a saját történetem, nem pedig te. Mondjuk, ha ez igaz lenne, akkor most nem itt tartanánk, de sebaj.

Lolával éppen arról beszéltünk hazafelé menet, hogy nem akar arra menni, mert akkor látnia kell Szabit és nincs hozzá kedve. Nos, ő megúszta, mert Szabi nem volt arra amerre neki haza kellett mennie. Ő az én utamat keresztezte, ott állt a dohánybolt előtt és alig pár centi volt köztünk, amikor apum nyomában elsétáltam előtte. Természetesen ignoráltam, szokásomhoz híven és rá se néztem. Még csak hátra se fordultam, de a szívem a torkom környékén volt és minden végtagom lebénult. A közelében mindig ideges voltam és valahol azt olvastam, hogy a pillangók és az idegesség nem jó előjel. Ezek annak a jelei, hogy nem a megfelelő ember társaságában vagy. Talán el kéne hinnem, hogy Szabi bizony nem a megfelelő ember.