A nap, amire a mai napig nem találom a megfelelő választ. 27.-e után azt hittem, hogy akkor ennek tényleg vége. Hogy Szabi végleg kilépett az életemből. Nem így történt és ezúttal nem én voltam az, aki kereste a kínálkozó alkalmat, hogy találkozzunk vagy bármi. Semmi közöm nem volt ehhez.

Irodalom órán ültem az év első irodalom óráján, amikor jött egy Instagramm értesítésem. Csak fél szemmel pillantottam oda és nem akartam hinni a szememnek. Ács Szabolcs bekövetett. Elkezdtek folyni a könnyeim és csak bámultam a telefont, majd oda csúsztattam a mellettem ülő Timinek, aki rám nézve azonnal átölelt.

– De ez jó nem? – kérdezte bizonytalanul.

Csak a fejemet ráztam, a sírástól semmit se tudtam mondani. Mégis miért követett be? Miért nem hagy végre békén? Miért nem hagyja, hogy szépen lassan el felejtsem? Nyilván bele se gondolt abba, hogy mégis mit okozott nekem. Csak bekövetett, mert miért ne? Egész nap ezen agyaltam, elküldtem Lolának kétségbeesetten kérdeztem, hogy miért? Annyit írt rá, hogy nem tudja, de nyugodjak meg. Nem bírtam megnyugodni, folyamatosan ezen, kattogtam, hogy mégis mire jó ez neki. Miért kínoz engem? Komolyan ennyire élvezte azt, hogy kínozhatott engem? Nem szeretlek, de a közelembe tartalak, mert az jó buli? Tőle akartam hallani a választ, pontot tenni ennek az egésznek a végére végleg. Úgy tűnt, addig ennek nincs vége, míg normálisan meg nem beszéljük egymással. Másnap pedig sor is került erre a beszélgetésre, de ismételten nem olyan formában, mint azt én elterveztem.