Belém égett az a mosoly. Az a mosoly, amivel az ajtón behajolva elkérte Robitól a flexet. Utána sokat filóztunk azon, hogy honnan tudta, hogy Robinak hívják? Végül nem tudom mire jutottunk. De abban egyetértettünk, hogy a végére-tökre felengedett nálunk és nem volt olyan mufurc. Vagy, na, igen megint van egy vagy, nála mindig van. Vagy örült, hogy megszabadul tőlünk bár az óta, is van egy befejezettlen munkája, amivel Robi bízta meg. Azóta sincs belőle semmi, de már nem hiszem, hogy Szabi eljönne hozzánk. Természetesen miattam nem. És ekkor intézett hozzám utoljára szavakat. Vagyis hozzánk.

–          Minden jót, sziasztok!

És ezzel véget is kéne, hogy érjen a történet, de túl szerencsétlen vagyok, hogy ennyivel megússzam. Nekem kellett küzdenem, nem hagytam annyiban és szépen pofára estem. A saját hibámból. Hogy miért? Mert idióta picsa voltam, aki azt hitte, ha iszik, közelebb kerül hozzá, de pontosan ezzel a tettemmel kerültem a legtávolabb tőle.