Az utolsó nap. A ballagásom napja, ami után egy teljesen új korszak veszi kezdetét. Nem mondom azt, hogy hiányozni fog. Soha nem tartoztam teljesen az osztályhoz, mindig is egy kívülálló voltam és a mai napig is az vagyok. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy ez miatt rossz ember vagyok? Amiért nem nyílok meg azonnal és ez által, az emberek azt hiszik, bunkó vagyok? Aztán mindig rájövök, hogy addig, amíg én jól érzem magam, nincs okom azon gondolkodni, hogy mások mit gondolnak rólam. Nem fogom visszasírni az általános sulis éveimet, egyedül talán csak a nyolcadik osztályt. Hisz ebben az évben ismertem meg őt és így vagy úgy, de szebbé varázsolta a számomra. Azt hittem, hogy azzal, hogy elballagok, elérkezik számomra a lezárás. Hogy itt hagyom-e falak között ezt a tini szerelmet és az új iskolában majd megismerem a Nagy Ő-t. Tévedtem. Nekem nem adatott meg a filmekből jól ismert gimis szerelem, nekem nem volt Troy Boltonom (legnagyobb sajnálatomra) sokkal inkább megmaradt az életemben ő. Mint egy elcseszett Pokoli erény. A karakterek, adottak voltak csak valahogy én megrekedtem a történet elején és nem sikerült elérnem az én Gabriel Emerson professzoromat. Őszintén megvallva reménykedtem abban, hogy az iskola befejeztével majd lépni fog. Egy kislány álmai voltak ezek, de így idősebb fejjel teljes mértékben megértem őt és hálás is vagyok neki, amiért a dolgok így alakultak, ahogy. Józanésszel belegondolva egy 14 éves és egy 27 éves nem a legszebb látványok együtt. Innen is puszi csók Szabi, hogy nem lettél halálosan szerelmes belém.

Na, de a ballagás napja. Azt hittem az lesz az utolsó alkalom, hogy látom őt, amikor megkértem, hogy csináljunk egy közös fotót. Remegtem, mint a nyárfalevél miközben ő kijött az irodából és rám nézett.

–          Ne vegyek át valamit? – kérdezte vicceskedve a rengeteg virág láttán.

–          Nem kell – suttogtam és akkor már alig álltam a lábamon.

Tényleg azt hittem, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Utoljára magamba szívtam az illatát elköszöntem és felmenekültem az emeletre a többi virágért. A kocsiban hazafelé tartva csak bámultam ki az ablakon és próbáltam nem elsírni magam. Egyszer sem sírtam a nap folyamán, olykor könnybe lábadt a szemem, de nem sírtam. Nem volt, mit siratni. Otthon viszont az ebédlőasztalán ülve elsírtam magam. Olyan mérhetetlenül fájdalmat éreztem, hogy nem tudtam szavakba foglalni. Sírtam, mert azt hittem soha többé nem látom viszont és sírtam, mert… akkor tudatosult bennem, hogy ez nem csak egy tini szerelem.