Szúrt a tüdőm és a rosszullét környékezett. Homlokomon és a hátamon patakokban folytak végig az izzadságcseppek. Minden egyes lépésért meg kellett küzdenem, a szívverésem egyre szaporább lett. A térdemre támaszkodva, kifulladva álltam meg, a nap melege égette a tarkómat, ami a vastag hajkoronám alatt csak még megterhelőbb volt. Tudtam, hogy, ha nem futok tovább, akkor megszívom, mert, ha ő észre veszi…

A szememet behunyva próbáltam normalizálni a világ imbolygását, aztán újra futásnak eredtem, de minden egyes megtett lépés kínszenvedés volt. Futás közben arra gondoltam, hogy mi van, ha ezt már nem bírja a szívem? Ha túl sok lesz neki és beadja a kulcsot? Vajon beismeri, hogy ő hajtott meg engem, pedig látta rajtam, hogy rosszul voltam? Vagy mossa kezeit, mert ő a tornatanár és neki ez a feladata?

Könnyek mardosták a szemem mire véget ért az óra, mellette lehajtott fejjel mentem el, a szavaira oda sem figyeltem. Utáltam hallani a hangját is, már csak az, hogy megszólalt gyűlöletet váltott ki belőlem. Kisöpörtem egy hajtincset a szememből, majd az arcom fintorba torzult a fájdalomtól. A szívverésem még mindig az egekben volt, szemem előtt pontok táncoltak, ahogy a tornaterem felé lépkedtem. Fel voltam rá készülve, hogy kemény lesz, hogy ő aztán tényleg nem kímél, de erre nem számítottam. Mint mondtam a torna és én soha nem voltunk legjobb barátok, de ő elérte azt, hogy ne csak a tantárgyat gyűlöljem, hanem őt magát is. Aznap hazaérkezve sokáig zokogva kuporogtam az ágyamon, míg végül álomba sírtam magam, de még oda is elkísért engem. Másnap könnyes szemekkel ébredtem, sajgó végtagokkal és a rémálom elölről kezdődött.