Végignéztem a tükörképemen. Valószínűleg eddig ez volt a legegyszerűbb ruhám. Fehér színű volt, magas nyakú, földet seprő. Tartozott hozzá egy függönyszerű kendő, amit a karomra terítettem. Hajamat egy magas kontyba fogták, pár tincs szabadon lengedezett az arcom körül. Sminkem erőteljes lett, de mégis szolid. Életemben ez volt az első alkalom, amikor azt mondtam, hogy tetszek magamnak. Ebben a fehér ruhában nagyon hasonlítottam anyura, ebben a pillanatban sokkal jobban, mint apura. Halk kopogást hallottam majd az ajtó kinyílt és Dani lépett be rajta. Megtorpant és csak nézett rám különös szemekkel. Nem fordultam meg, annyira remegett a lábam, hogy szerintem meg se bírtam volna mozdulni. A tükörképét figyeltem, ujjaimmal idegesen babráltam a kendővel miközben vártam. Nem tudom mire, de vártam. Talán arra, hogy hozzám lépjen és megcsókoljon, vagy arra, hogy mondjon nekem valamit, de ő csak állt egy helyben és engem nézett. Nagyot nyelve sütöttem le a szemem és lassan megfordultam.

- Na, mit szólsz? - szólaltam meg idegességtől vékony hangon.

- Mit szólhatnék? - kérdezte vissza.

- Nem áll jól igaz? Hülyén festek - fordultam vissza a tükör felé.

- Nagyon is jól áll - mondta csendesen. - Irtó szerencsés lesz az a férfi, aki majd egy ilyen ruhában láthat téged az oltár felé közeledni.

A szívem a torkomba ugrott, arcomra pír költözött, lélegzetem el-elakadt.

- Az még a jövő zenéje - motyogtam miközben nem tudtam, nem a szemébe nézni.

Nem képzelődtem, láttam a szemében, ott volt a szemében az a csillogás. Még soha senki nem nézett így rám. Mintha a tekintetével mélyen magába akarta volna inni a látványt, mintha ő is ugyanazt érezte volna, mint én. Megfordultam, muszáj volt rendesen a szemébe néznem. Muszáj volt tudnom, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Egymás szemébe néztünk, engem pedig átjárt a melegség. Buta dolog lenne tőlem azt hinni, hogy viszontszeret? Lehet az én életem tündérmese? Jár nekem a tündérmese?

- Bogi...

- Igen? - kérdeztem hevesen verdeső szívvel.

Dani az ajkába harapott majd hozzám sétált és megállt előttem. Felnézetem rá, elvesztem a tekintetében. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a teste melegét.

- Édesanyád nagyon büszke lenne rád - szólalt meg végül mire könny szökött a szemembe és éreztem, hogy átjár a csalódottság.

- Gondolod? - sütöttem le a szemem.

- Tudom! Egy ilyen lányra mindenki büszke lenne.

- Apa nem.

- Apudnak idő kell, hogy feldolgozza ezt az egészet.

- Mennyi? Ugyan mennyi?

- Bogi... tudom fontos neked, hogy édesapád támogasson és támogatni is fog, amint belátja, hogy neked ezt kell csinálnod! Hogy te erre születtél!

- Néha az az érzésem, hogy csak te hiszel bennem - haraptam az ajkamba.

- Nem, nem csak én, de én vagyok az, aki a legjobban hisz benned! Már akkor láttam benned a lehetőséget mikor először énekeltél nekem.

- Te nem tartod furcsának, hogy az elején mennyire utáltuk egymást most meg... most meg... szóval barátok vagyunk.

- Én nem utáltalak, csak nem értettelek téged - jelentette ki.

- Nos, én utáltalak - vontam meg a vállam.

- Vettem észre - nevette el magát.

- De, csak azért mert tesi tanár voltál, meg egyáltalán nem tűntél szimpinek. Kinézet ide vagy oda, ki mertem belőled nézni, hogy élvezed, ha a diákok szenvednek.

- Kinézet ide vagy oda? - szaladt magasba a szemöldöke.

- Jól nézel ki, ezt kár letagadni - motyogtam.

- A legutóbb nem voltál ennyire zavarban - bökött oldalba incselkedve.

- A legutóbb? - kaptam fel a fejem és gyanakodva néztem rá.

Dani tekintete azonnal elkomorodott.

- Nem fontos.

- De igenis fontos! Dani mondd el, ha bele kezdtél!

- Nincs semmi Bogi!

- De igen van! Mit jelent az, hogy a legutóbb nem voltam ennyire zavarban? Mit mondtam azon az estén? - követeltem magyarázatot.

- Nem tudom oké? Össze vissza szövegeltél mindenkiről - sóhajtott fel.

- Nem hiszek neked! Ide figyelj, végig csinálom a mai napot, de aztán beszélnünk kell! Muszáj lesz!

- Miért nehezítesz meg mindent ennyire? - kérdezte elcsigázottan.

- Csak tudni akarom az igazságot!

- Hát jó - préselte össze a száját. - Amint vége beszélünk.

Annyira a későbbi beszélgetésen agyaltam, hogy fejben jelen se voltam a versenyen. Mikor én következtem és szembe néztem a közönséggel a fejem kitisztult és énekeltem. Nem figyeltem senkire, csak énekeltem, szavaimat az elveszett lelkeknek címezve, az olyanoknak, akik épp padlón voltak. Potyogtak a könnyeim, meghallgattam a zsűri szavait, akik most jellemezték a korábbi és a mostani produkciómat aztán levonultam a színpadról és kisírtam magam Zoli vállán. Aznap este elsőként jutottam tovább. Jobban kellett volna, örülnöm tudom én, de akkor nem számított más csak az, hogy ma mindent elmondok Daninak. Az elhatározásom egyre csak nőtt, ahogy rá vártam az előcsarnokban.

- Sok sikert csajszi - ölelt meg Zoli.

- Köszi - suttogtam. - Jó szórakozást.

- Csak egy családi vacsi.

- Én hálás lenné egy olyan vacsiért ahol együtt az egész család - mosolyodtam el szomorúan.

- Tudom, a kedvedért jól fogom érezni magam és közben rád gondolok - mosolygott rám kedvesen.

- Köszi - kuncogtam fel.

Zoli elment, őt pedig felváltotta Kolos.

- Mehetünk?

- Beszélek előbb Danival. Elmondom neki az igazat!

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte komoran.

- Kolos nem tudom tovább magamban tartani - néztem a szemébe.

- Rendben, kint fogok várni, ha a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy szeretnéd.

- Azt megköszönöm - mosolyogtam rá halványan.

- Csak mondom, nem tartom jó ötletnek - jegyezte meg majd zsebre vágta a kezét és elsétált.

Sóhajtva néztem utána majd a másik irányba néztem. Dani ráérősen sétált felém, az arcán látszott, hogy egyáltalán nem akar velem beszélgetni.

- Bíztam benne, hogy már elmentél - állt meg előttem.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam - vágtam zsebre a kezem. - Mielőtt te bármit is mondanál, nekem kell mondanom valamit. Nem tudom többé magamban tartani és jogod van tudni az igazat! Szeretlek Dani és nem csak barátként - néztem a szemébe minden erőmet összeszedve.

Dani csak állt egy helyben, arcán nem látszott meglepetés csak fájdalom és szomorúság. A másodpercek csak teltek, a csend túl hosszúra nyúlt. A kezdeti reményem semmivé lett. Nem viszonozza. Nem érez irántam semmit. Csak képzelődtem korábban az öltözőben. Dehogy vágy ő rám, valószínűleg csak beképzeltem magamnak.

- Nem mondasz semmit? - kérdeztem remegő hangon és a szemembe könny szökött. Csend a válasz. Dani tett felém egy lépést, de elhátráltam. - Hát jó, a csend mindent elmondd - suttogtam majd sarkon fordultam és kiszaladtam az épületből.

- Bogi - kiáltott utánam Dani.

- Mi az? - pördültem felé.

- Kérlek, meg kell hallgatnod - lihegte.

- Szerelmet vallottam neked, de nem mondtál semmit. Ha szeretnél, akkor nem kellett volna ennyit gondolkodnod, én pedig nem akarom végig hallgatni az elutasítást - suttogtam potyogó könnyekkel.

- Ha tudtad, hogy ez lesz miért mondtad el?

- Mert reménykedtem, azt hittem, hogy te tudsz egy olyan lányt szeretni, mint én, de tévedtem - csuklott el a hangom. - Kérlek, felejtsd el, amit mondtam, csak felejtsd el - hátráltam el majd beszálltam az út szélén várakozó kocsiba.

- Bogi így nem mehetsz el - kapta el a kocsiajtót Dani.

- Hagyd bratyó, ne hitegesd őt - dörrent rá Kolos, majd elhajolt előttem és berántotta a kocsi ajtót.