Érdeklődve hallgattam a misét. Eddig soha életemben nem voltam templomba, de ahogy Kornél atya mesélte igazán szórakoztató volt. A szöveg nem volt monoton, hanem érdekes viccekkel tele sűrítve.

- Van fogalmad arról, hogy mit éltem át? - ült le mellém ekkor...

Nem, nem Kolos. Hanem Dani! Éreztem, hogy egész testemben megfeszülök. Kolos elárult, elmondta neki hol vagyok, és most itt ül mellettem, combja az enyémnek simul, válla az enyémnek feszül. Vettem egy mély levegőt mire az orromat megtöltötte az illata. Csak a szemem sarkából mertem ránézni, mire azonnal a szemembe nézett, nekem pedig könny szökött a szemembe, ahogy láttam az ő könnyeit. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de tudtam az csak még jobban fájna.

- Miért te jöttél? - kérdeztem remegő hangon.

Szavaim mintha pofonként érték volna, arca eltorzult a fájdalomtól.

- Aggódtam érted - suttogta.

- Nem kell értem aggódnod, az nem a te dolgod - motyogtam.

- De igen az enyém is.

- Nem, nem az. Egyedül csak apa aggódhat értem vagy Meli, de te nem!

- Miért nem? Nekem nincs jogom hozzá? - kérdezte elkeseredetten.

- Szeretném nyugton végig ülni a misét - tértem ki a válaszadás elől.

- Megígéred, hogy utána beszélünk?

- Miért akarod még jobban megnehezíteni? Hányszor akarod még összetörni a szívemet? - néztem rá és az arcomon végig gördült egy könnycsepp.

- Nem menekülhetsz el Bogi. Azok után, nem amit mondtál. Vagy talán azt tervezted, hogy elmondod, aztán úgy teszel mintha mi sem történt volna?

- Nem. Úgy terveztem, hogy nem töröd össze a szívem - suttogtam mire elhallgatott.

A mise végéig csendben ültünk egymás mellett. Kornél atya minket figyelt készen arra, hogy bármikor közbe avatkozzon, aztán mikor látta, hogy nincs semmi gond magunkra hagyott.

- Nem kellett volna elmondanom, tönkre tettem mindent igaz? - néztem Danira.

- Te semmiről se tehetsz Bogi, az én hibám az egész - mosolyodott el szomorúan.

- Jaj, hagyjuk már. Nincs kedvem ezt játszani. Az én hibám. Nem, nem a tiéd, hanem az enyém! Erről az egészről egyedül csakis én tehetek!

- Ha akkor igazat mondok neked, akkor most nem lennénk itt - jelentette ki.

Rosszat sejtve néztem Danira aztán mintha fejbe vertek volna. Egyszeriben minden világos lett. Tudtam, hogy történt azon az estén valami, az elejétől nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami fontosat elfelejtettem. A kirakós darabkái sorra a helyükre kerültek. A furcsa viselkedés neki meg Kolosnak. A megjegyzés, hogy nem voltam múltkor zavarban. A tekintete mikor elmondtam neki szeretem, nem volt meglepve, csak szomorúság látszott a szemében és fájdalom.

- Édes jó Istenem - temettem a kezembe a fejem.

- Nem tudom, hogy jutottál át a zárt kapun, de egyszer csak ott voltál a küszöbön, áradt belőled az alkohol szag, a szemeidben ott volt az elhatározás. Nem is sejtettem, hogy mire készülsz. Mikor rám vetetted magad és megcsókoltál, teljesen lefagytam, de annyi eszem volt, hogy berántsalak, a házba mielőtt valaki észrevesz minket. Te ezt bíztatásnak vetted, mert csak még jobban csókoltál, el sem akartál engedni, minden mozdulatodból áradt a kétségbeesés. Mikor eltoltalak magamtól könnyes szemekkel mondtad, hogy szeretsz engem, teljesen összezuhantál. Nem tudtam mit tegyek. Fájt, hogy sírni látlak téged és bármit megtettem volna, hogy boldog legyél. De azt nem tudtam megtenni, amire kértél. Szeretlek Bogi, de nem szerelemmel. Úgy szeretlek mintha a húgom lennél - nézett rám patakozó könnyekkel.

- Az nem lehet - ingattam a fejem.

- Az én hibám, nem csoda, hogy úgy érzel, ahogy. Máshogy bántam veled, mint a többiekkel, hosszú idő óta én voltam az első, aki hitt benned.

- De akkor miért néztél rám úgy, ahogy? Miért kapkodtad a levegőt mikor legelőször láttál a versenyen abba a csicsás ruhában? - kérdeztem elkeseredetten.

- Mert valóban tetszettél azokban a ruhákban, és amit mondtam úgy is gondoltam. Csak a vak nem venne észre téged.

- Hazudsz, nem nézhetsz, úgy ha csak a húgodként tekintesz rám, ez nem tisztességes - ingattam a fejem.

- Bogi kérlek, próbálj megérteni engem.

- Próbálj meg te is engem - kiáltottam.

Hangom visszhangzott a templomban.

- Nagyon is megértelek Bogi - suttogta.

- Nem szeretsz - motyogtam.

- De igen szeretlek!

- De nem, úgy ahogy én akarom. Mindig mellettem voltál, te rángattál ki a gödörből, hittél bennem. Azt hittem azért teszed, mert te is szeretsz - szipogtam.

- Sajnálom Bogi, nem a megfelelő testvért szereted - mondta alig hallhatóan.

Egy pillanatig fel se fogtam a szavait, aztán hirtelen felé kaptam a fejem, a megdöbbenéstől még a könnyeim is elapadtak.

- Ez meg mit akar jelenteni?

- Nem az én dolgom elmondani - harapott az ajkába.

- Dani az Isten szerelmére mire céloztál azzal, hogy nem a megfelelő testvérbe szerettem bele? - sziszegtem.

- Arra, hogy Kolos szerelmes beléd - nézett a szemembe.

Pár pillanatig csak néztem rá aztán hangosan felnevettem. A hasamat fogva nevettem, a könnyeim eleredtek. Valamikor a nevetésem átcsapott keserves zokogásba és a fejemet Dani mellkasán találtam. Sokáig nem törte meg más a csendet, csak a zokogásom hangja és Dani megnyugtató suttogása.

- Miért utál téged Kolos? - kérdeztem hallkan.

- Tettem dolgokat a múltban, amikre nem vagyok büszke.

- Mint például?

- Ígérd meg, hogy nem fogsz máshogy tekinteni rám, ha elmondod.

- A dolgok kettőnk közt már így is megváltoztak - suttogtam.

- De ha ezt elmondom, lehet, hogy elveszítelek - nézett a szemembe.

- Nem fogsz - ígértem.

- Tudod mondtam, hogy én is elveszítettem az édesanyámat. Én tehetek róla, hogy meghalt.

- Nem tehetsz róla, bármi is történt az nem a te hibád - tettem a kezem a kezére.

- Ha végig hallgatsz, máshogy fogod gondolni - mosolyodott el keserűen. - Veszekedtünk, rengetegszer. Akkoriban én voltam a család fekete báránya, Kolos pedig a jófiú. Az egyik nap csúnyán összevesztünk, leléptem otthonról, hogy elmenjek egyet bulizni. Anya teljesen kiakadt és egyedül indult a keresésemre. A klub közelében ahol voltam, a kocsijába hajtott egy ittas sofőr. Ott a helyszínen meghalt. Az én hibámból történt. Ha otthon maradok, ő nem jön arra a környékre. Úgy halt meg, hogy azt hitte gyűlölöm.

- Nem, nem hitte azt. Tudta, hogy most nálad ez egy korszak - suttogtam könnyes szemekkel.

- Még csak el sem búcsúzhattam tőle - temette a kezébe a fejét. - Kolos engem okol a történtekért és igaza van.

- Nem nincs igaza.

- Bogi, ha otthon maradok, akkor anya is otthon marad! Igenis én tehetek róla!

- Ne így gondolj rá. Nem tudhatod, lehet, hogy most ő az őrangyalod. Szeret téged és soha sem haragudott rád. Kérdezd csak meg az öregfiút, ő napi szinten kapcsolatban van vele - szorítottam meg a vállát.

- Ki az az öregfiú? - nézett rám értetlenül.

- Isten. Tudod Vad angyal - magyaráztam.

- Biztos - hagyta rám.

Pár percig csendben ültünk mindketten a gondolatainkba merültünk.

- Honnan tudod, hogy szeret?

- Neked köszönhetően tudunk normális emberek módjára beszélni.

- Elmondta neked?

- Nem kellett, láttam rajta. Teljesen ki volt akadva, amikor az ágyamban talált.

- Nekem egy szóval sem mondta - suttogtam.

- Én se tettem volna, ha tudom, mást szeretsz - mosolyodott el szomorúan.

- Olyan ez, mint egy átkozott film... nem, is mint a Vámpírnaplók. Én Elena, te Stefan, Kolos pedig Damon. Kérdés, hogy az én életem a könyv-e vagy a sorozat - sandítottam rá.

- Mindig is Damont szeretted jobban - jegyezte meg.

- Na, igen Ian a férjem - biccentettem.

- Értettem a célzást a múltkor.

- Azt hiszem Melinek pont az volt a szándéka - motyogtam.

- Meg fog ölni, ha megtudja elmondtam neked.

- Nem terveztem beszélni vele erről...

- Nem?

- Nem lenne tisztességes vele szemben. Nem érdemlem meg - néztem rá.

- Ez butaság.

- Nem, nem az! Te sem viselnéd el, ha nem szeretnélek, de veled lennék - suttogtam.

- Kolos más...

- Akkor sem tenném meg ezt vele.

- Egyszer már megtetted - emlékeztetett.

- Az nem ugyanaz!

- Bogi adnod kéne neki egy esélyt! Soha egy lány miatt sem volt ilyen boldog!

- Eddig le akartál róla beszélni.

- Hiba volt, megérdemel egy olyan lányt, mint te.

- De nem szeretem, nem úgy, mint téged - csóváltam meg a fejem.

- A kedvemért adj neki egy esélyt.

- Van fogalmad róla, hogy mit kérsz tőlem? - meredtem rá.

- Csak azt akarom, hogy boldog legyél.

- Tudod, mi kell ahhoz, hogy boldog legyek - vágtam rá mire elcsigázottan felsóhajtott.

- Az lehetetlen - motyogta.

- Nem kérheted tőlem azt, hogy az öcséddel járjak. Ez olyan mintha... nem is tudom mihez hasonlítani. Ez az egész helyzet olyan abszurd.

- Bogi valóban szeretsz engem? - fordította maga felé az arcom és mélyen a szemembe nézett.

- Igen! Vagy ezerszer megkérdezheted akkor is igen lesz a válaszom! - jelentettem ki.

- Akkor adj egy esélyt Kolosnak!

- Az eszem megáll, komolyan mondom - nevettem el magam hitetlenkedve. - Képzeld, már magad a helyembe könyörgöm!

- Azt akarom, hogy boldog legyél érted? Én nem tudom neked megadni azt, amire vágysz, de Kolos igen.

- Szóval használjam ki - sziszegtem.

- Nem tudnád őt szeretni? - kérdezte hallkan.

- Én nem olyan vagyok, aki azon az elven van, ha nincs ló jó a szamár is - jelentettem ki.

- Tudom, hogy nem olyan vagy, de nem válaszoltál a kérdésemre!

A fejemet csóválva néztem Danira.

- Ha előbb vele találkozok, akkor talán igen - mondtam végül.

- Nem azt mondom, hogy azonnal vesd magad a karjaiba, csak beszélgessetek, ismerjétek meg egymást aztán a többi jön magától.

- És ha nem változik semmi? - szaladt magasba a szemöldököm.

- Akkor megígérem, ha pár év múlva mindketten szinglik leszünk, elveszlek.

- Téged ismerve addigra már gyereked is lesz, én meg ülhetek a kispadon - morogtam.

- Az még a jövő zenéje.

- Nem akarlak szeretni, nem akartalak szeretni téged, de megtörtént - suttogtam és a vállára hajtottam a fejem. - De inkább leszek a húgod, mint, hogy örökre kizárjalak az életemből.

- Örülök, hogy így gondolod, annak meg még inkább, hogy nem veszítettelek el - karolta át a vállam.

- Mennyire vagyok bajban? - kérdeztem hosszas hallgatás után.

Dani hallgatott.

- Ennyire gáz a helyzet? - emeltem fel a fejem és ránéztem.

- Ha azt mondom, életed végéig szobafogságban leszel akkor még szépen fejeztem ki magam - húzta el a száját.