Hazafelé vezető úton

Aisah a kocsi ablakán kifelé bámult, ahogy a város fényei elmosódott csíkokként suhantak el mellette. Lilian a volánnál ütemesen dobolt az ujjával a kormányon, egy halk zene ritmusára, amit bekapcsolt, de Aisah alig figyelt rá. A gondolatai máshol jártak.

Brent és az apja beszélgetése újra és újra visszhangzott a fejében. A hangok, a hangsúlyok, a kimondott és kimondatlan szavak.

„Nincs választásod.”

Mintha az ő apja mondta volna. Mintha nem is Brent lett volna ott bent, hanem ő maga. Ugyanaz az érzés. A rácsok, amiket mások építenek köréjük. Az elvárások, amikhez igazodniuk kell.

Megdörzsölte a homlokát. Lehet, hogy több közös van bennük, mint gondolta volna?

Eddig azt hitte, hogy Brent más. Magabiztosabb. Önállóbb. Szabadabb. De most már látta, hogy ő is csak egy másik aranykalitkában él, ugyanúgy, mint ő.

A szélvédőn túli világ homályosnak tűnt, és hirtelen úgy érezte, mintha minden összekuszálódott volna benne. Egyetlen biztos pont maradt a fejében: Brent nem az a férfi volt, akinek elsőre gondolta.

És ez a felismerés egyszerre volt ijesztő és megmagyarázhatatlanul vonzó.