Meggászolni valakit, aki még él… Elveszíteni egy szerelmet, ami sosem teljesült be… Egy lezáratlan fejezet az életünkben, ami örökre elkísér.

A ház legalsó szintjén kapott helyet – nem úgy, mint a múltban, amikor a legfelső toronyszobában várt arra, hogy valaki megmentse. Most már nem várt többé. Tudta, hogy senki sem fog eljönni érte.

Apja házában rosszabb volt, mint valaha. A feszültség, a hazugságok, a gyűlölet mindenhol ott volt. Bármit tett vagy mondott, semmi sem volt elég jó – sőt, Celest és a fia élvezettel űztek gonosz játékot vele, kihasználva, hogy Aisahnak már nem volt szava. Apja sosem bocsátotta meg a történteket, és mindenért őt okolta. Aisah úgy érezte, itt sincs helye.

Utolsó reményét apja testvérében, pontosabban annak húgában látta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nagynénje, Rahel, talán kibékíti őt és Brentet, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez a család egytől egyig romlott.

Aisah az utolsó pénzéből megvette a repülőjegyét, de nem Brenthez utazott vissza. Tudta, hogy a gyűlölet tovább folytatódna, és hiába adtak volna egymásnak még egy esélyt, Brent sosem állna ki mellette. Helyette hazament az édesanyjához, akire most nagy szüksége volt.

Kilenc hónappal később visszatért az apjához, egy új élet reményében. Azt hitte, talán kap tőle segítséget, és magához viheti az édesanyját – akkor lenne a legboldogabb. De az apja továbbra sem segített neki.

Kinyílt az ajtó, és ő lépett be. Aisah ágya mellé térdelt, gyengéden letörölte a könnyeit, és rámosolygott.

Aisahból hangosan kitört a sírás – a fájdalom és az öröm egyszerre tört felszínre.

– Eljöttem érted, Aisah… – suttogta halkan, majd felé nyújtotta a kezét.

Aisah habozás nélkül elfogadta. Gondolkodás nélkül ment vele.

– Ha újra megpróbálja, be kell záratnunk a pszichiátriára – mondta az orvos a kollégájának, miközben Aisaht egy kórterembe tolták.

Aisah nagy nehezen kinyitotta a szemét, de semmire sem emlékezett. Egy kórházban volt? Miért? És miért rövid a haja? Kérdések kavarogtak a fejében, de egyikre sem tudta a választ.

Ekkor ismerős hangot hallott. Celest beszélt:

– Be kell jönnöd hozzá… A te lányod… benyelte az egész doboz gyógyszert… Most már másodszor!

Celest hangja meglepően támogató és megértő volt. Aisah ekkor jött rá, hogy a vonal másik végén az apja van. Mielőtt azonban felfoghatta volna a helyzetet, újra elsötétült előtte a világ.

---

– Aisah, szerelmem… – suttogta Brent. – Megőrjítesz… Megőrülök érted…

Forrón megcsókolta. Aisah hangosan sírt a karjai között.

A következő pillanatban felriadt a kórteremben. Egyedül volt. Kapkodva vette a levegőt.

– Brent… – suttogta halkan.

A szobában félhomály uralkodott. Aisah képtelen volt megkülönböztetni az álmot a valóságtól.