Aisah és Brent között aznap este minden vibrált. A napjuk tele volt feszültséggel, kimondatlan szavakkal, azzal a fájdalommal, amit egymásnak okoztak – szándékosan vagy akaratlanul. A levegőben égett a harag, a vágy és a szerelem különös, fojtogató elegye.

Brent először távolságtartó volt, de Aisah tudta, hogy ez csak a vihar előtti csend. Nem kellett hozzá sok, csak egy kihívó pillantás, egy félmosoly, és a férfi végül felrobbant. Falhoz szorította őt, szinte remegett az érintésétől. Aisah levegő után kapott, de nem ellenkezett. Nem is tudott volna. Brent ajkai vadul tapadtak az övére, mintha a fájdalmukat akarná lenyelni, mintha meg akarná semmisíteni azt a falat, ami köztük emelkedett.

Ujjaik egymás bőrét marták, mozdulataikban nem volt finomság, csak a nyers, fájdalmas szenvedély. Brent ölelése erős volt, követelőző, mintha a testébe akarná zárni Aisah-t, hogy soha többé ne távolodhasson el. A nő körmei a férfi hátába vájtak, miközben Brent teste teljes súlyával préselte az ágyhoz. Nem voltak szavak – csak zihálás, szaggatott sóhajok, elfojtott kiáltások, amik között ott vibrált a kimondatlan vallomás: "Bántottál. Megsebeztél. De még mindig akarlak. Még mindig szeretlek."

Minden érintésük egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű, mintha büntették volna egymást, ugyanakkor meg is váltották. Brent és Aisah elvesztek egymásban, a haragban, a vágyban, és végül a megadásban. Mert bármennyire is küzdöttek ellene, a végén mindig ugyanoda jutottak: egymáshoz.

Aisah hazaért, és amint meglátta Brent arcát, érezte, hogy valami nincs rendben. A férfi szemeiben ott ült a fájdalom és a bánat, mintha már el is vesztette volna őt.

– Történt valami? – sietett hozzá aggódva.

Brent nehézkesen nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna:

– Tudom, hogy most el fogsz hagyni.

– Miket beszélsz? Soha! – felelte Aisah határozottan, és mellé ült.

Brent egy pillanatig némán bámult maga elé, majd mély levegőt vett.

– Vissza kell költöznöm a családomhoz.

Aisah szívverése kihagyott egy ütemet. Kívülről nyugodtnak tűnt, de belül a félelem mart belé. Nem tudta, pontosan mit jelent ez, de érezte, hogy baj van.

– Ahova te mész, én követlek – jelentette ki határozottan. Nem engedi el.

Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű. A hír hamar eljutott Aisah apjához, Charleshoz, aki tajtékzott a dühtől. Ráadásul Brian, aki titokban járt a családjukhoz, mindenféle hazugságot terjesztett Brenték családjáról – azt állította, hogy gonoszak, hogy nem érdemlik meg Aisah bizalmát.

Charles dühkitörése félelmetes volt. A telefonban fenyegetően üvöltött, és Aisah megrémült. Úgy érezte, a világ kifordult a sarkából. Képtelen volt tisztán gondolkodni. Amikor az apja megfenyegette, hogy megöli, ha rátalál, és közölte, hogy ha Brenthez költözik, az háborút jelent a két család között, Aisah nem látott más kiutat: menekült.

Kikapcsolta a telefonját, és elhagyta az otthonát. Egész éjjel bolyongott, végül felszállt egy villamosra, és egy órán át csak utazott a városban, hogy senki se találjon rá. Nem tudta, hová menjen, mit tegyen – egyetlen dolgot akart: eltűnni.

De arra nem számított, hogy az első telefonhívás, amit kap, a kórházból érkezik.

Brentet mentő vitte el. Charles őt találta meg először – és rajta vezette le minden dühét. Súlyosan megverte.