Sajnos nem várt rájuk könnyebbség. Egyik délután, amikor Brent és Aisah otthon voltak, Margaret viharzott be a házba, arcán a feszültség nyomaival. Mögötte Lilian állt, vörösre sírt szemekkel, kezei ökölbe szorulva, mintha saját magát próbálná visszatartani attól, hogy újra zokogásban törjön ki.

Margaret feldúltan csapta be az ajtót, a hang visszhangzott a falak között. – Tessék, itt a húgod! Beszélj vele! – kiabálta Brentnek, hangja remegett a dühös tehetetlenségtől. – Én nem bírom tovább! Apád teljesen kikelt magából! Az egyetlen lánya 16 éves, és nem érti meg, hogy túl fiatal ahhoz, hogy szerelmes legyen – pláne egy olyan fiúba!

Aisah megfeszült a konyhapult mellett, ujjai erősebben markolták a fakanalat. Az edényben rotyogó étel illata betöltötte a teret, de ő csak mechanikusan kavargatta, mintha azzal is el tudná hallgattatni Margaret éles szavait. Nem akart beleszólni, de belül forrt a méreg.

Brent egy mély sóhajjal próbálta nyugtatni az anyját. – Anya, ülj le egy kicsit, próbáljunk megnyugodni.

Margaret azonban türelmetlenül legyintett. – Nekem erre nincs időm! Ti beszéljetek vele! – fakadt ki, majd az ajtót bevágva kiviharzott a házból.

Brent egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha így próbálná összeszedni a gondolatait. A nappali félhomályában Lilian ott állt, magába roskadva, szemében még mindig ott csillogtak a könnyek.

Brent sóhajtott, majd halkan megszólalt: – Gyere, beszélgessünk. – Intett a nappali felé, és elindult.

Aisah a háttérben némán figyelte őket, miközben a feszültség még mindig ott vibrált a levegőben. Úgy érezte, mintha a falak is magukba szívták volna ezt a nyomasztó légkört, és most visszaárasztanák rájuk. Az ajtó még mindig kissé rezgett Margaret indulatos távozása után, mintha maga a ház sem tudta volna könnyen elviselni ezt a vihart.

Aisah úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. Mintha mindenki megőrült volna körülötte, és egyetlen perc nyugalmat sem találhatna. A világ, amelyet annyi áldozattal épített maga köré, kezdett darabokra hullani. Látta és érezte is a változást Brenten – egyre inkább eltávolodott tőle. Több időt töltött az anyjáéknál, mint otthon, mintha már nem is ő lenne a prioritás. Mintha Aisah és az együtt felépített életük már nem jelentene annyit neki, mint régen.

Aisah egyre inkább elszigetelve érezte magát. Nem volt senkije. Amikor ezt az életet választotta, tudta, hogy sok mindent fel kell áldoznia, de most a magány nyomasztó súlya kezdett ránehezedni. A múltja árnyai újra kísérteni kezdték, és a régi sebek, amelyeket azt hitte, begyógyított, újra felszakadtak.

Az apjával sem beszélt már – és bár sosem volt közöttük tökéletes a kapcsolat, mostanra teljesen eltűnt az életéből. Hiányzott neki. Még akkor is, ha a kapcsolatuk mindig fájdalmas volt. Fájt a tudat, hogy az apja nem szereti őt eléggé ahhoz, hogy higgyen neki, hogy támogassa, hogy ott legyen neki, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Vágyott rá, de tudta, hogy felesleges lenne keresnie, mert úgysem lenne rá kíváncsi. Ez a felismerés még mélyebbre taszította.

Így némán szenvedett, egyre inkább magába zárkózva. A magány lassan, de biztosan eluralkodott rajta, és a depresszió árnyéka körbefonta. Már nem volt, akihez fordulhatott volna, nem volt senki, aki igazán megértené, hogy min megy keresztül.

Csak Brent maradt neki – de ő éppen most kezdte elhanyagolni. És ha Brent is elfordul tőle, akkor mi marad?

A gondolat fojtogató volt. Meg akart kapaszkodni valamiben, de úgy érezte, egyre csak süllyed.