Brent fáradtan dobta le a kulcsait az asztalra, és mélyet sóhajtott. Egész nap dolgozott, majd elintézte anyja ügyes-bajos dolgait, és most végre hazaért. De ahogy belépett a nappaliba, érezte, hogy a levegő vibrál a feszültségtől. Aisah a kanapén ült, karba tett kézzel, arca komor volt.

– Szóval anyád pénzt kért tőled? – kérdezte halkan, de a hangjában ott lüktetett a harag.

Brent megállt, az ajtófélfának dőlt, és lehunyta a szemét. – Honnan tudod?

– Brian elmondta – felelte Aisah. – És most szeretném tudni, hogy miért nem neki szólt, hanem neked?

Brent megdörzsölte az arcát. – Tudod, milyen ő. Mindig is rám támaszkodott.

– És ezt normálisnak tartod? – Aisah felpattant, szeme dühösen villant. – A saját fiának ott van a saját élete, de neki inkább téged kell kiszipolyoznia?

Brent szóra nyitotta a száját, de Aisah folytatta. – Nem bírom nézni, hogy így kihasznál! Egyáltalán… neki van fogalma arról, hogy te is küzdesz a saját problémáiddal?

Brent megfeszült. – Ne beszélj így róla. Ő az anyám.

– És te az ő fia vagy, nem a bankja! – vágott vissza Aisah. – Miért nem állsz ki magadért? Miért hagyod, hogy ezt tegye veled?

Brent ökölbe szorította a kezét. – Mert ha én nem segítek, ki fog? Brian lelépett, és apám se tesz semmit. Nem hagyhatom magára.

Aisah hitetlenkedve nézett rá. – Ez nem segítség, Brent. Ez önfeláldozás. És nem fogja meghálálni.

Brent lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Aisah-nak igaza van. De mi mást tehetett volna?

A csend hosszasan kettejük közé telepedett, és egyikük sem tudta, hogy hogyan lehetne megtörni.