Ősz lévén, s mivel hazaköltözésem óta hozzá se nyúltam a házhoz, csak a vendégszobához, nagytakarítást tartottam. Apáék szobájában csak port töröltem, felporszívóztam, de mindent ugyanúgy hagytam. Nála is két évnek kellett eltelnie, mire édesanyám dolgait elosztogatta a rászorulóknak. Úgy éreztem, én még nem állok készen erre. Míg a ruhái ott vannak a szekrényben, a horgászbotjai a kamrában, addig egy kicsit az emléke is a házban marad.

A legnagyobb meglepetés azonban a szobámban ért. A régi ruháimat szortíroztam, mikor a szekrény alján két dolgot is találtam. Az egyik egy füzet volt, a másik egy napló. Utóbbit kicsi koromban kezdtem el, mikor rájöttem, hogy más vagyok, mint a többiek, de nem mertem elmondani senkinek, aztán Peti iránti érzéseimet is megörökítettem benne. Egyelőre az asztalra raktam, féltem beleolvasni. A füzetre viszont nem emlékeztem, s mikor kinyitottam, döbbenten olvastam az adatokat.

– Szereti a klasszikus zenét, láttam, ahogy énekórán mosolyog, mikor tanítónő lejátszotta. Általában párizsis zsömlét hoz, paradicsommal, paprikával, vagy sajttal. Van egy fekete kutyájuk, Boxos a neve.

Ahogy átfutottam az oldalakat, rá kellett döbbennem, ezt mind Petiről gyűjtöttem össze az évek alatt. Leírtam a megfigyeléseimet, a kedvenc dolgait, mindent.

– Szülinapja szeptember tizenhat – s ekkor megdermedtem. Gyorsan felpillantottam az íróasztalon heverő naptárra. – Hétfőn lesz – nyugodtam meg. – Akkor még van időm – s ahogy átfutottam a füzet tartalmát, már tudtam is, mit fogok neki adni.

Munka után rögtön egy cukrászdába mentem, s Peti kedvencével, csokoládétortával indultam tovább. A következő megálló egy könyvesbolt volt. Otthon már megnéztem, s a könyv nem volt meg apának, így arra gondoltam, megveszem neki.

Izgatottan kerekeztem haza. Beosontam, habár hiába óvatoskodtam, senki nem volt otthon. A tortát beraktam a hűtőbe, s repeső szívvel vártam. Mindhiába.

– Hé, itt meg fogsz fázni – hallottam Peti hangját. – Miért nem feküdtél már le?

– Téged vártalak – ásítottam. – Hány óra? – dörzsöltem meg szemeimet.

– Mindjárt éjfél.

– Akkor még időben vagyunk – pattantam fel, s a hűtőhöz rohantam. Mikor elővettem a tortát, Peti álla leesett.

– Ezt meg honnan...? – kérdezte volna.

– Most nincs erre időnk – kezdtem el meggyújtani a gyertyákat, s az órára pillantottam, még volt két percem. – Gyerünk, kívánj valamit! – toltam elé. Meglepődve nézett rám. – Kérlek!

Erre behunyta a szemét, majd fújt egy nagyot. Füst terjengett a konyhában, de hamar eloszlott.

– Boldog szülinapot! – mondtam halkan.

– Szóval ezért vártál? – nézett rám mosolyogva, mire bólintottam. – Tényleg nem kellett volna, de köszönöm.

– Ó, még van valami – esett a pillantásom a széken heverő becsomagolt könyvre. – Ezt neked vettem – adtam át.

– Erre semmi szükség... – kezdte, miközben bontogatta, s mikor meglátta a címet, elakadt a lélegzete. – A zabhegyező? Ez a kedvencem. De mégis honnan...?

– Emlékszel, nyolcadikban írnunk kellett egy fogalmazást a legjobb könyvről, s te ezt választottad.

– És te megjegyezted?

– Igen, így is mondhatjuk – jöttem zavarba.

Peti nem mondott semmit, csak elém állt, s átölelt, én pedig oly erősen szorítottam magamhoz, mintha sose akarnám elengedni.