A napok gyorsan teltek, legalábbis számomra. Munka után azonnal rohantam hazafelé, hogy a közelében lehessek. Általános óta nem éreztem azt az izgatottságot, ami ellepett miatta. Hiába választott el minket pár fal, mégis jó érzés volt otthon lenni, és arra gondolni, ha kimegyek a konyhába, vagy a fürdőbe, esetleg összefuthatunk, válthatunk pár szót. Nem akartam a terhére lenni, tisztában voltam vele, hogy szinte egy idegen vagyok számára, hiszen kilenc éve nem is láttuk egymást, de az én emlékeim olyan erősen tolultak elő, mintha pár napja történtek volna csupán.

Néhanapján azonban nem találtam otthon. Féltem, hogy elmegy egy szó nélkül, de mindig hazajött estére, hallottam, ahogy bezárja az ajtaját. Olykor persze elfogott a féltékenység, hiszen nem tudtam, kikkel lehet. Talán csak a barátaival, haverjaival, de lehet, lányokkal, akikkel már nem pénzért, csupán kedvtelésből fekszik le. Mikor erre gondoltam, vegyes érzéseim támadtak. Egyrészről undorított, de másrészről felizgatott a gondolat, hogy szeretkezik valakivel. Csak a kép, ahogy egy lányba löki magát, merevedésre késztetett. Kínoztam vele magam, tudom, de azoknak a lányoknak és nőknek nem ment ki az arca a fejemből. Persze azután kezdtem túllépni ezen, s a hamvas bőrű szőkeséget, vagy a vörös démont felváltotta a saját testem. Zuhanyzás közben mentem el a legtöbbször, szerencsémre, nyögés nélkül, mert ha nem volt otthon, akkor szinte az egész ház visszhangzott tőlem.

Erre még édesanyám figyelmeztetett, mikor általánosba jártam. Épp nyári szünet volt, és kezdtem felfedezni a testemet. Apa dolgozott, anya bevásárlókörútra indult, mert hétvégére vártuk a rokonokat. Természetesen akkor sem tudtam másra gondolni, csak Petire, és egyik kezemben a tollal, melyet elejtett, és én képtelen voltam visszaadni neki, másikban saját kis merevedésemmel próbáltam könnyíteni magamon. Akkor még korántsem álmodoztam szexről, hisz mit se tudtam róla, pláne ahogy a fiúk csinálják, de a vágy, hogy megcsókolhassam, hogy átölelhessem, és megsimogathassam, volt olyan erős, hogy megfelelő simogatás hatására elmenjek tőle. Tíz percnél aligha tarthatott tovább, s nem is hittem, hogy bármi következménye lehet. Aztán pár óra múlva ebédhez ültünk, s édesanyám csak annyit mondott: „Elég vékonyak a falak, legközelebb legyél kicsit halkabb, ha itthon van valaki." Én persze fülig pirultam, s rá se mertem nézni. Először nem értettem, hogyan vehetett észre, hiszen láttam elmenni. Kamerára gyanakodtam, vagy hogy direkt lesben állt az udvaron, s bekémlelt a szobámba, csak később jutott eszembe, hogy néha milyen szétszórt tud lenni, s itthon felejti a pénztárcáját. Pár hónapra rá bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok Petibe. Nem hitegetett, nem ítélt el, csupán biztosított arról, mellettem áll, bárhogy is érzek.

Az egyik nap olyan dolog történt, amire nem voltam felkészülve. A hőség már akkor felkavart, nem hiába utáltam mindig is a nyarat, s hajnalokig csak forgolódtam, nem tudtam álomba szenderülni. Így sikerült későn kelnem, pedig az ébresztőórára mindig kinyílnak a szemeim, de annyira kimerített a kialvatlanság, hogy túl mélyre süllyedhettem alvás közben.

Mikor megláttam, már tíz percet késtem, elfogott a rémület. Első munkahelyem volt, és sose fordult még elő velem. Gyorsan magamra kaptam pár rongyot a szekrényből, s a fürdőbe siettem, hogy elvégezzem a kis dolgomat, ahogy minden reggel. Azt hittem, Peti még alszik, ritkán kelt fel, mikor dolgozni indultam, így nem is kopogtam, van-e bent valaki. Se szó, se beszéd berontottam, s a világ legerotikusabb látványa fogadott.

Épp a zuhanyfülkéből lépett ki, s törölközőért nyúlt. A vízcseppek még ott gyöngyöztek egész testén. Hirtelen hátrahőköltem, de tekintetem öntudatlanul pásztázta végig tökéletes alakját. Arcom szinte égett, mikor alsó felét megpillantottam. Hebegve kértem bocsánatot, s mint egy őrült, kirohantam a házból, biciklimmel olyan gyorsan elhúzva, mint akire fegyvert szegeznek. Tudtam, ezután az ábrándjaim még élethűbbek lesznek, s este megint az ő nevét fogom nyöszörögni a párnámba.

Mikor hazaértem, ő épp vacsorát készített. Édesanyám után neki volt a legjobb főztje. Mindig azt tartották a lányokról, hogy meg kell tanulniuk ételeket készíteni, hiszen a férjüket, családjukat el kell majd látniuk, de neki nem is lenne szüksége rájuk, ellenben nekem rá mindennél jobban, s nem csak a főztje miatt.

Próbáltam feltűnés nélkül besurranni a szobámba, hiszen egyszerre éreztem szégyent és vágyat, de meghallhatta, hogy jövök, mert kiköszönt nekem.

– Szia – léptem be a konyhába, de nem mertem ránézni.

– Gondoltam, készítek egy kis rakott krumplit. Remélem, szereted.

– Igen, persze – bólintottam.

– Hogy telt a napod?

– Ma elég sok megrendelés érkezett.

– Akkor nem unatkoztál.

– Nem.

Pár perc csend után megelégeltem a dolgot, s égő arccal próbáltam bocsánatot kérni.

– Ami a reggelit illeti... Sajnálom, hogy rád törtem.

– Ne is foglalkozz vele! – mondta könnyedén. – Mindketten fiúk vagyunk, láttunk már ilyet, nem? – nevetett. Ó, ha tudná, hogy én hányszor. Persze csak a videókban, és a két partneremét, de akkor is. Ellenben meztelen nőt még soha, nem mintha érdekelt volna.

– De – bólintottam. – Viszont akkor is elnézést kérek, többé nem fordul elő.

– Jól van, na – mosolyodott el. – Végül is ez a te házad, és a te fürdőszobád. Én csak egy megtűrt személy vagyok itt.

– Tévedsz! – háborodtam fel. – Én szeretném, ha otthon éreznéd magad. Szeretem, hogy itt vagy, megnyugtat – törtem ki, nem is gondolva arra, mik hagyják el a számat.

– Megnyugtat? – nézett rám kérdően, mire fülig pirultam. Hogyan is árulhattam volna el, hogy aggódnék érte, ha még mindig fűvel-fával lefeküdne?

– Úgy értem... Jó valakivel megosztani a házat. Apám halála után eléggé rám szakadt a magány.

– Megértelek – vált bánatossá arca. – Én is sokszor éreztem így magam, miután meghal... – ekkor elcsuklott a hangja. Elfordult, de még láttam, ahogy mérhetetlen fájdalom jelenik meg a szemeiben.

– Nagyon jóban voltál velük, igaz?

– Igen – motyogta. – Ők elfogadtak úgy, ahogy voltam. Elhalmoztak a szeretetükkel. Mindent megtettek értem, amire képesek voltak. Támogattak még akkor is, mikor el akartam innen menni.

– Nem mondtad el nekik, miket műveltek veled a suliban?

– Hogy tehettem volna? Talán jobban fájt volna nekik mindez, mint nekem. Nem akartam, hogy aggódjanak.

– De így egyedül kellett elviselned mindent.

– És? Sikerült, nem igaz? – nézett rám hidegen, mire a bűntudat, mely egész életemben kínzott, még jobban mardosni kezdett.

– Sajnálom – sütöttem le szemeimet –, hogy nem álltam melléd.

– Ez már régi história, szót sem érdemel – fordult el ismét.

Pár perc csend után megszólaltam.

– Te hogy bírtad ki az elvesztésüket?

– Nehezen. Mikor a nagyi még élt, tartottam magam, de a ház leégése után, mikor árvaházba dugtak, meg akartam halni. Fel akartam kötni magam egy lepedővel, de olyan kövér voltam, hogy elszakadt – tört ki hirtelen nevetésben. – Látod, a sors még ekkor sem volt kegyes hozzám. Gondoltam, várok, míg fogyok egy kicsit, és majd újra próbálkozok. Nem volt nehéz, hiszen alig ettem, semmit nem kívántam. De mire lementek a kilók, megjött annyira az eszem, hogy ne tegyem. Tudtam, nem ezt akarnák. Lehet, hülyeségnek fogod tartani, de volt édesanyámmal egy álmom. Óvón ölelt át, s azt mondta, élnem kell, mert nem tudhatom, milyen csodák várnak még rám. Egyikük arcára sem emlékszem már, és ez rettenetesen fáj. Vannak emlékeim, de nem tudom felidézni se az arcukat, se a hangjukat. Még egy kép se maradt róluk, mind elégett, és az emlékeim is lassan elhalványodnak. Félek, hogy egyszer végképp elfelejtem őket.

Szívem teljesen összeszorult, teljesen átéreztem a fájdalmát, hiszen hasonlót éltem át, annyi különbséggel, hogy nekem még megvoltak a családi fényképek, videók.

Testem önkéntelenül mozdult. Odaléptem hozzá, s átkaroltam. Nem ellenkezett, nem mondott semmit, csak hagyta, hogy öleljem. Azt hiszem, ezt már rég nem kapta meg senkitől.