Körülbelül egy hónappal azután, hogy félresikerült találkozásunk lezajlott, felkerestem. Reméltem, nem zavarok meg egy újabb légyottot. A csengetés után pár perccel enyhén álmos hang szólalt meg.

– Igen?

Ekkor lesokkoltam. Nem tudtam, mit mondjak, hogy beengedjen. Ha azt mondom, egy régi osztálytársa vagyok, talán hinne nekem? De biztosan furcsállná, hogy ilyen korán keresem fel.

– Igen?! – kérdezte még egyszer.

– Expressz küldeményt hoztam egy bizonyos Kovács Péter részére – hazudtam.

Egy berregő hang, s az ajtó kitárult. A negyedik emeleten lakott, rögtön az első lakásban. Mire odaértem, a szívem majd' kiugrott. Féltem az újbóli találkozástól. Kopogtattam, s két-három másodperc múlva ajtót nyitott, félmeztelenül. Először döbbenten nézett rám, majd arcán fintor jelent meg.

– Emlékszek rád, a kis kukkoló – vigyorodott el. – Talán meggondoltad magad?

Először a látvány miatt nem jutottam szóhoz. Régi ducisága tényleg eltűnt, helyette kemény izmok lapultak feszes bőre alatt. Nem tagadhattam, azonnal megkívántam. De aztán elért tudatomig gúnyos kérdése, és ez egy kissé mérgessé tett.

– Nem – néztem rá elszántan. – Bocsánatot szeretnék kérni. Nem tudom, mi ütött belém. Mikor megláttalak ennyi év után...

– Ezek szerint – vágott közbe –, mi ismerjük egymást?

– T. Zoltán – nyújtottam kezet. – Még...

– Általánosból – fejezte be a mondatom.

Egy kissé megkönnyebbültem, hogy a nevemre legalább emlékszik. Egy percig álltunk szótlanul, majd beinvitált.

Ahhoz képest, hogy egy fiú lakta, szinte hihetetlen volt a tisztaság. Sehol egy ledobott gönc, vagy egy kólás-, esetleg sörösdoboz. Minden a helyén, sehol por vagy kosz. Aztán eszembe jutott, hogy jó benyomást kell tennie a „vendégeire".

Követtem az étkezőbe, ami a konyhával volt egybeépítve.

– Ha nem haragszol, épp reggelizni készültem. – Megráztam fejem. – Kérsz? – mutatott a tányérján sorakozó virslikre.

– Köszönöm, nem, már ettem otthon – Újabb hazugság, a fenébe. Igazából olyan ideges voltam, mióta felkeltem, hogy egy falat nem ment le a torkomon.

– Akkor mesélj, mit csinálsz? A többiekkel mi lett?

Úgy viselkedett, mintha az eddig lezajlott események meg se történtek volna. Mintha csak két régi cimbora beszélgetne.

Elmeséltem, mit dolgozom, hogy egyedül élek a szüleim házában. Halálukról csak egy mondatot ejtettem, az is épp elég volt. Aztán a többiekről kezdtem el beszélni.

Igazából senkivel nem tartottam a kapcsolatot. Az interneten tájékozódtam róluk, ahogy Petiről is, habár róla sajnos semmit nem találtam. Egy részük megházasodott, gyereket vállalt, mások felköltöztek a fővárosba jobb állás reményében, egy-kettő kiment külföldre szerencsét próbálni, és néhányan, talán nem is kell mondanom, kik azok, börtönben végezték. Ennek hallatán mosoly suhant át arcán. Egy kicsit meg tudtam érteni. A szemetek, akik évekig terrorizálták lelkileg, most jogos helyükre kerültek.

Miután befejezte az evést, végre én is kérdezhettem tőle.

– És te? – Egyedül ennyit sikerült kinyögnöm. Nem voltam képes megkérdezni, ami a legjobban érdekelt, hogyan lett ilyen, mi a búbánat történt, hogy idáig süllyedt? Miért nem keres rendes melót?

– Mire vagy pontosan kíváncsi? – kezdett el méregetni. – Hogy miként váltam ilyenné?

– Én... – hebegtem. – Azt hittem, író leszel. – Ez a mondatom teljesen meglepte.

– Te honnan tudsz erről? – nézett rám kérdően.

Nem tudtam, meséljem-e el, miként találtam meg egyszer a füzetét, melyben történetét jegyezte le.

Azt hiszem, olyan hetedikesek lehettünk. Az iskolánkban faszekrényeink voltak, melyek nem pontosan értek a falig, így volt annyi rés, hogy a szekrény hátuljából bármi áteshetett a másikéba, ami keskenyebb volt egy vastagabb tankönyvnél. Ebben tarthattuk a tesi felszerelést, az iskolatáskát, így csak az éppen aktuális füzetet és könyvet kellett a tantermekbe cipelni. Petié épp az enyém mellett volt...

Egy nap észrevettem, hogy egy ismeretlen füzet csúszott át az enyémbe. Tudtam, hogy az övé, ezért is remegtem izgalmamban. Ha őt nem is, legalább valamit megérinthettem, ami az övé. Mikor belelapoztam, hogy megnézzem, milyen füzet, elámultam. Egy történet közepébe csöppentem bele. A harmadik mondat után a táskámba süllyesztettem, s mivel már nem volt több óránk, hazaszaladtam. Addig nem csináltam semmit, míg végig nem olvastam. Még az sem érdekelt, hogy az éhségtől újra és újra felmordult a gyomrom.

A történet egy kisfiúról szólt, aki elindul világot látni, hogy barátokat szerezzen, de akivel csak találkozik, mindenki elutasítja. A végén elér a világ végére, ahol már nincs több ember, és leül a sziklaszirtre, hogy könnycseppjei belehullhassanak az alatta elterülő óceánba. Épp akkor sötétedik, s feljön a hold. Meghallja a fiú zokogását, s mikor megtudja, mi a baja, ő is elárulja, mennyire magányos, mivel mindenki elbujdosik, mire ő megérkezik. Így hát barátságot kötnek, s a fiú immár boldogan éli életét.

Nem tudom, miért, de ez engem nagyon meghatott. Ott szipogtam a füzet felett, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Olyan élethűen írt a magányról, hogy szinte belesajdult a szívem. Másnap korán bementem, és visszacsempésztem a szekrényébe. Azt hiszem, akkor lettem még szerelmesebb belé.

Ezt persze csak tőszavakban meséltem el. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne elmondani, teljesen odavoltam érte.

– Felhagytam vele – vetette oda foghegyről. – Amúgy sem lehetne vele keresni.

– De legalább rendes... – csusszant ki számon észrevétlenül, de még épp idejében fékeztem nyelvemet. Mindhiába.

– Ha csak azért jöttél – nézett rám mérgesen –, hogy ítélkezz, már indulhatsz is!

– Én nem... – tiltakoztam. – Csupán nem értem. Kitűnő tanuló voltál, tehetséged is volt... Mi történt, hogy ide jutottál?

– Tényleg tudni akarod? – szűkültek össze a szemei. Egy kissé megijedtem zord tekintetétől, ennek ellenére bólintottam. – Hát jól van. Miután elkezdtem a gimi második évét, a szüleim autóbalesetet szenvedtek.

– Istenem – kaptam a kezem a szám elé. – És a húgod? – Még halványan emlékeztem egy aranyos kislányra, aki hárommal alattunk járt. Néha felosont Petihez, aki persze mindig megfeddte, hogy ne jöjjön. Gondolom, csak védeni akarta osztálytársaink gúnykacajától és sértő szavaitól. Ő is a bátyjára ütött.

– Anna is velük volt. Egy kamion lesodorta őket az útról, azonnal szörnyet haltak.

– Részvétem – motyogtam, mire ő bólintott.

– És mindez az én hibám volt – nézett ki az ablakon. – Mert meg akartak látogatni.

Ekkor felrémlett az utolsó évünk. Mikor gimnáziumba kellett jelentkeznünk, szinte mindenki a városban maradt, de Peti a legtávolabbi helyet választotta, az ország másik végét. Mikor megtudtam, hogy felvették, természetesen szomorú voltam, és dühös. Az utolsó nap, a ballagás napján, el akartam mondani neki, mit érzek, de nem adódott rá lehetőség, s másnaptól már nem is láttam. Tehát emiatt volt minden?

– Az egyetlen élő rokonom gondjaira bíztak, a nagymamámra. Fél évig nem is volt semmi gond, aztán egy nap felhívtak, hogy leégett a házunk, a nagyi pedig...

– Jézusom – döbbentem meg.

– Nem volt más rokonom, aki gondomat viselte volna, így árvaházba dugtak. Mivel itt nem volt férőhely, a fővárosban kellett élnem. Sokakat elvittek nevelőszülőkhöz, főleg a kisebbeket, sérülékenyebbeket, de ki akart volna nevelni egy hájas dagadékot? – fintorodott el. – Biztos azt hitték, kieszem őket a vagyonukból. Mikor betöltöttem a tizennyolcat, eljöhettem. Adtak egy kis pénzt, amit a három év alatt raktak le nekem, de a fővárosban, mit ad Isten, ellopták tőlem. Az apróból, amit nálam hagytak, ennivalót vettem. Visszamehettem volna, de nem akartam, épp elég volt nekem, amit addig is el kellett viselnem. Ha azt hiszed, a régi osztályunknál nem lehettek rosszabbak, tévedsz. Inkább napokig éheztem. Aztán odáig süllyedtem, hogy egy aluljáróban kéregetni kezdtem. Naponta annyi összejött, hogy ne haljak éhen, de a sors megint közbeszólt, mikor huligánok bukkantak fel, akik úgy gondolták, a csöveseket, köztük engem is, illik móresre tanítani.

Kezdett hányingerem támadni. Nem akartam elhinni, hogy ez mind megtörtént vele. Olyan kedves és édes volt, hogyan bánhatott el így vele a sors?

– Akkor végképp megutáltam a fővárost. Miután összegyűlt elegendő pénzem, hazavonatoztam. Felkerestem a házunkat, még mindig ugyanúgy állt, félig-meddig leégve, elhagyatva. Nyarat írtunk, így meghúztam magam ott, legalább volt fedél a fejem fölött. Aztán egyik nap a parkban ülve találkoztam egy nénivel, aki szóba elegyedett velem. Megsajnált, befogadott, hiszen a férje rég meghalt, a gyerekei meg külföldön éltek az unokáival, így nagyon egyedül érezte magát. Olyan volt, mint a nagyi, csak fiatalabb, ezért nem is gondoltam semmi rosszra. Egyik éjszaka azonban bejött a szobámba, és mellém bújt. Gondoltam, magányos, így nem szóltam. Pár hétig ez ment, aztán fogdosni kezdett. Azt mondta, nem dob ki az utcára, ha segítek neki, hogy ne érezze olyan egyedül magát. Akkor áldottam az eget, hogy az árvaházban már rég elvesztettem a szüzességemet.

– Nem undorodtál tőle? – suttogtam elképedve.

– Dehogynem – sóhajtotta. – Hányni tudtam volna, de biztonságot adott nekem, volt hol laknom, volt mit ennem, szinte minden kívánságomat teljesítette.

– De milyen áron? – gondoltam szomorúan.

– Aztán hozzászoktam, hogy vele legyek. Néha olyan heves voltam, hogy utána napokig nem akarta csinálni, mert nem bírta volna szusszal. Lássuk be, nem volt már mai csirke.

– És a gyerekei? – kérdeztem értetlenül. – Ők nem figyeltek fel rád?

– Nem. Míg ott éltem, sose jöttek el. Havonta felhívták öt-tíz percre, de amúgy nem is törődtek vele. Aztán körülbelül egy év múlva, mikor az egyik újságot olvastam, megláttam a hirdetéseket. Nők árulták magukat, de, gondoltam, ha ennek a néninek is vannak igényei, akkor más nők is lehetnek még. Feladtam egy hirdetést, persze a tudta nélkül, és vártam. Egy hónap múlva már meg is volt az első kuncsaftom. Szerencsére nem volt olyan öreg, a negyvenes évei elején járhatott. Nem tudtam róla semmit. Csak egy órát kért tőlem, és kifizette. Persze kicsit nehéz volt a kocsija hátsó ülésén teljesen kielégíteni, de többet adott, mint kértem, úgyhogy csak nem lehettem olyan rossz. Pár hét alatt összegyűlt annyi, hogy otthagyhattam végre a nyomulós nagyit, és albérletet kereshettem, jó messze tőle. Azóta így élek. Nem mondom, hogy tolonganak, habár mikor megjelentél, épp szerencsés időszakomat éltem, de össze tudok szedni annyit, hogy jusson a lakbérre, ennivalóra, és egy kis szórakozásra.

– Ezt olyan nehéz elhinni – motyogtam. – Mintha csak álmodnék. Te, aki a legjobb tanuló voltál...

– Ne kezdd ezt! Mint láthatod, dolgozom, hogy fenntarthassam magam, ráadásul egy kis szexbe még senki nem halt bele.

– Mondd ezt a nemi betegeknek, vagy az AIDS-eseknek! – mordultam rá.

– Húzok gumit, szóval emiatt nem kell aggódni – sóhajtotta. – Meg mi baj van azzal, ha pénzt keresek vele? Úgyis lefeküdnék lányokkal, így legalább fenn tudom tartani magam valamiből.

– De akkor legalább azzal fekszel le, akit tiszta szívedből szeretsz.

– Hah? Szerelem? – kezdett el kacagni. – Ó, én nem hiszek az ilyesmiben.

– Tessék? – néztem rá hitetlenkedve.

– Nem létezik olyan, hogy szerelem. Vannak testi vágyak, melyeket ki kell elégíteni. Én ebben hiszek.

– Akkor te még sosem voltál szerelmes? – komorultam el.

– És ez miért olyan nagy baj? – kérdezte hidegen. – Mi olyan nagy szám benne? Összejössz valakivel, aztán a végén úgyis szakítotok. Előbb-utóbb ez lesz a vége.

– Én nem ezt hiszem! Ha nagyon szeretitek egymást, akkor bármi történjék, örökre együtt maradhattok.

– Hülyeség – sóhajtotta. – Egyszer úgyis elveszted azt, akit szeretsz.

Ekkor éreztem először úgy, hogy a családja hiánya által okozott fájdalom kiirtotta belőle az érzéseket.

– És meddig akarsz még így élni?!

– Nem tudom. Örökké persze nem lehet, egyszer én is megöregszek, vagy kiégek, és a megszokott kuncsaftjaim sem lesznek fiatalabbak.

A szavai tőrként hasítottak szívembe. Az a fiú, akit ismertem, ilyenné vált, egy szívtelen gépezetté.

– Ha lenne más mód, hogy megélj, abbahagynád ezt? – szegeztem neki a kérdést.

– Azt hiszem... igen – mondta bizonytalanul.

– Akkor költözz hozzám! – néztem rá elszántan.

– Ez most valami vicc? – ráncolta össze homlokát.

– Nem. Kérlek, költözz hozzám, és hagyj fel ezzel! Van vendégszobám, és lakbért sem kérek. Ha lesz rendes munkád, persze beszállhatsz a költségekbe, de még van egy kis megtakarításom, amit apa hagyott rám, és részmunkaidőben dolgozok, így még emiatt sem kell aggódnod.

– Miért tennéd meg ezt értem? – kíváncsiskodott.

– Mert te nem ezt érdemled – motyogtam lesütött szemekkel.

– Nem kérek a szánalmadból! – állt fel hirtelen.

– Én nem szánlak – ellenkeztem. – Csupán szeretném, ha olyat csinálnál, amit szeretsz. Talán nem az írás volt a mindened? Esetleg folytathatnád, ha úgy érzed.

– Ugye ez nem valami kész átverés? – mordult rám.

– Nem. Én komolyan beszélek. Segíteni szeretnék.

– Csak így, önzetlenül? Semmi hátsó szándék?

– Nincs – ingattam fejemet. – Persze oda nem vihetsz majd lányokat egy éjszakára, esetleg a barátnődet, miután bemutattad.

– Ennyi?

– És természetesen ki kellene takarítanod magad után, de látom, ezzel nem lenne probléma.

– Ezt még át kell gondolnom – motyogta zavartan, s ezután a mondat után kezdett csak el igazán zakatolni a szívem. A tudat, hogy talán egy házban fogunk élni... megőrjített. De nem érdekelt, segíteni akartam neki. Régen cserben hagytam, még egyszer nem akartam elkövetni ezt a hibát.