Verdeső szívvel haladtam az utcán. Épp nagybevásárlást tartottam, mikor megláttam őt. Először persze nem akartam hinni a szemeimnek. Azóta eltelt kilenc év, és ez a fiú cseppet sem hasonlított rá, legalábbis testileg. Akit szemmel tartottam, egy kisportolt, barna hajú és szemű fiú volt, farmert, s hozzáillő farmerfelsőt viselt. Haját felzselézte, és ettől még ellenállhatatlanabbnak tűnt. A kisfiú, akinek a képe azonnal beugrott, duci volt, ráadásul szemüveget viselt. Mégis, mikor megláttam, szinte belém hasított a felismerés, ő az, Peti, nem lehet más.

Habár nem voltam teljesen bizonyos abban, jó embert követek-e, mégis elindultam. Ugyanaz a hihetetlen érzés járt át, mint tizenegy-tizenkét évvel azelőtt. Akkor is így jártam a nyomában, mint most, nem kukkoló voltam, csupán egy szerelmes tini. Az iskola a város szívében állt, és miután a hónapok teltével egyre tovább merészkedtem, azt is megláttam, hol él ő, a város szélén egy családi házban.

Ezek a kiruccanások, felfedezőutak, ahogy magamban hívtam őket, nagyon izgalmasak voltak. Peti többször is hátrafordult, s csak egy pillanaton múlt, hogy nem látott meg. Magamtól is tudtam, hogy ez nem egészen normális dolog, néha bűntudatot is éreztem, de az iskolában nem kerülhettem közel hozzá, így akkor szegődtem a nyomába, mikor mindenki hazafelé indult.

A sportos idegen megállt egy bankautomatánál, s pénzt vett fel, majd a közeli virágoshoz lépett be. Nem mentem utána, lecövekeltem az egyik kirakat előtt, mintha a kínálatot nézegetném, de gondolataim a fiú körül forogtak, s észre sem vettem, hogy női fehérneműk magasodnak előttem. Szemem sarkából láttam, mikor távozik, s enyhe csalódottság fogott el, mikor egy gyönyörű csokrot véltem felfedezni nála. Sejtésem nem csalt, pár méterrel arrébb egy kávéház állt, s bement. Követtem, s egy távoli asztalhoz ültem le. Rendeltem magamnak, miközben folyton őt néztem.

Aztán, pár perccel később, egy lány bicegett be. Aranyló haja lágyan omolt vállaira, virágmintás ruhát viselt, mely láttatni engedte sovány alakját, s kis melleit. Ennek ellenére a Petinek vélt alak boldogan mosolygott rá, s átadta a virágokat. A lány zavarában elpirult, s a padlót kezdte el bámulni. A fiú mondott neki valamit, amit nem hallhattam, majd leültek egy italra.

Meglepett, milyen udvarias ez az alak. Virágot hozott, kezet csókolt, alátolta a széket. Látszott, hogy nem a barátnője, legalábbis még, csupán randevú lehet, talán az első. Egyszerre éreztem boldogságot, és magányt. Örömmel néztem, hogy az a fiú, akit általános iskolában szerettem, ilyen rendes emberré vált, másrészt viszont most kellett szembesülnöm azzal, hogy mennyire egyedül is vagyok. Se családom, se barátaim, se szerelmem. Itt ülök egy helyes kis kávézóban, s huszonhárom évesen egy olyan valakit figyelek, aki évekig az álmaimat birtokolta.

Negyedóra múlva a pár felállt, s távozott. Először nem akartam utánuk menni, de olyan kíváncsi voltam. Nem azért követtem idáig, hogy most feladjam. Bizonyosságot akartam szerezni, hogy aki itt ült nem messze tőlem, az, akire gondolok. Így hát kifizettem a számlát, s kisiettem. Mivel a lány bicegett, még nem jártak messze, így nyugodtan lassíthattam. Ha ezt a fiút nem Petinek véltem volna, még el is érzékenyülök, hogy igen, ilyen egy igazi pár. Nem számít, hogy az egyikük biceg, és nincsenek nagy mellei, szeplők tarkítják arcát, és szemüveges. Nem bizony, hiszen a szerelem nem ismer külsőségeket. Karöltve sétálgatnak, biztos valami érdekesről beszélgetnek, de mit is számít ez? A lényeg, hogy egymásra hangolódtak, s egy igazi pár látszatát keltik.

Húsz perc múlva egy tömbházhoz érkeztek, s eltűntek a bejárati ajtó mögött. Innentől már tényleg nem követhettem őket. Gyorsan az ajtóhoz siettem, s a csengőnél megnéztem a neveket. Az utolsó előttinél megálltam: Kovács Péter. Tehát tényleg ő az. Lefogyhatott, eldobhatta a szemüveget, menővé válhatott, de felismertem kilenc év múltával is. A szívem nem hazudott.

Nem tudtam, mi ütött belém, de átmentem a másik oldalra, s elbújtam az egyik fa mögé. Éreztem, hogy valami olyat csinálnak, amihez semmi közöm, de látni akartam, ahogy a lány elmegy. Nem tudtam volna azzal a tudattal hazamenni, hogy az egész éjszakát együtt töltik, pedig számíthattam rá. Egy óra múlva azonban a lány távozott. Haja kissé zilált volt, ami nem is lett volna annyira feltűnő, de tudtam, miért ilyen. Mosolyogva elbúcsúzott, Peti pedig állt, s nézte, ahogy elmegy. Úgy gondoltam, ez volt az első alkalmuk. De akkor miért nem kíséri haza, hiszen így lenne tisztességes?

Amint a lány kellő távolságra került, régi osztálytársam arcáról lehervadt a mosoly. Olyan volt, mintha eddig álarcot viselt volna, s csak most, mikor úgy hiszi, nem látja senki, előbújik igazi, szomorú valója. A hirtelen változás szinte pofon vágott. A mosoly olyan volt, mint régen az iskolában, ám ezt a magányos oldalát még sosem láttam, pedig ezer és egy oka lett volna, hogy erre sor kerüljön.

Peti és én nem is különbözhettünk volna jobban. Míg én vékony voltam és magas, osztálytársam duci és alacsony. Ez jelentette a legfőbb problémát talán mindkettőnk életében, a súly, vagyis egyikünk súlya. Nem tudtam, mióta ilyen, talán születése óta, de folyton duci képpel jelent meg álmaimban. És az évek során nem adott le, hanem épp ellenkezőleg, csakúgy jöttek felfele rá a kilók. Ez nem is zavart volna. Az inkább, hogy egy fiúba vagyok szerelmes, de édesanyám, akinek ezt a féltve őrzött titkomat elárultam, elmesélte, nincs miért szégyellnem magam. A biztonság kedvéért persze senkinek sem beszéltünk róla, s mióta meghalt, épp a gimnáziumba kerülésem napján, azóta senkit nem avattam be a bizalmamba, még apámat se, aki pár hete halálozott el.

Peti maga volt a céltábla. Hiába volt okos, éltanuló, testi adottságai miatt megbélyegezték, s osztálytársaink nem könyörültek. Hiba lenne azt hinni, hogy csak a fiúk szekálták, a lányok is előszeretettel gúnyolódtak rajta. De a legmeglepőbb mégis az volt, hogy ő egy rossz szót sem szólt, folyton mosolygott, mintha mi sem történt volna, mintha nem hallotta volna a szavakat, melyek a lelkébe gázoltak: hájfej, malacképű, zsírdisznó... Ó, hányszor akartam megvédeni, a segítségére sietni, de egy gyáva nyúl voltam. Nem szerettem volna mást, csak beleolvadni a környezetembe, akár egy kaméleon, és gyorsan túlélni azokat az éveket. Tudtam, ha ezt velem művelnék, nem bírnám ki ép ésszel. Volt elég titkom, hogy ne akarjam felkelteni a nagymenők figyelmét, s így azt kellett tennem, amitől néha hányingerem támadt, behúznom fülem-farkam, s cserbenhagyni az egyetlen embert, akit szerettem abban a nyomorult osztályban.

Fiatalabb koromban arról álmodoztam, hogy Superman vagyok, aki megleckézteti a csúfolódókat, s megmenti Petit, aki persze majd bevallja nekem az érzéseit, ám erre hiába vártam. Tudtam, vagyis éreztem, a lányokat szereti, csupán külsejéből adódóan önbizalma nem volt, hogy bármit is tegyen. Ám ez úgy látszik, kilenc év alatt jelentősen megváltozott.

Másnap reggel, mint egy detektív, ismét lesben álltam. Egy pillanatra eszembe ötlött, hogy becsöngethetnék, de mit is mondhattam volna neki? Szia Peti, ezer éve nem láttalak. Hogy honnan tudom, hogy itt laksz? Ööö... Az az igazság, követtelek... Nem, nem, ezt biztos nem teszem meg.

Egy fa törzse mellett álltam, és vártam. Nem kellett sokáig, negyedóra múlva elindult.

Pár perccel múlt csak kilenc. Gondoltam, dolgozni mehet egy olyan helyre, ahol nem nyolcra, vagy még korábbra kell ott lenni. De nem ez történt. Deja vu-m támadt. Virágos, kávézó, lány... De nem az azelőtt napi. Bár fiatalnak tűnt, nem lehetett huszonötnél kevesebb. Gyönyörű volt, rövid, fekete haja lazán omolt vállaira. Nem tűnt félénknek, mint az előző. Mosolygott, de nem ártatlanság sugárzott belőle. Inkább nézett ki vadmacskának, mint báránynak.

A virágot, egy szál vörös rózsa, szívesen fogadta. Miután megkapta, megszagolta, s lábát, melyre sajnos felfigyeltem, az asztal alatt Petiéhez dörgölte. Arcom égni kezdett. Még sosem voltam szemtanúja ilyen jelenetnek. Persze filmekben láttam hasonlót, de nem gondoltam, hogy a valóságban is megtörténhet.

Peti rámosolygott, szemmel láthatóan nem jött zavarba. Miután megitták italaikat, távoztak, én pedig ismét settenkedő üzemmódba kapcsoltam. Ismét az azelőtt napi dolog történt, csupán az időpont változott. A lány két órát töltött nála. Mikor kijött, teljesen átszellemülve, meglepődtem. A nők így néznének ki Azután? De a másik lány... Ő ártatlan volt. Ez... egy tigris.

Nem tudtam, mire gondoljak. Tehát két barátnője is van? Ezt nem akartam elhinni.

Délben kijött, s követtem. Csupán bevásárolt. Addig én vettem két hot-dogot, s megebédeltem. Mikor végzett, újból a nyomában jártam.

Nem mondom, hogy a várakozás irtó érdekes volt. Ha tudtam volna, hogy ilyen kitartó leszek, hoztam volna valami olvasnivalót magammal, vagy ha lett volna annyi eszem, útközben veszek egy újságot. Így nem tettem mást, a múlton merengtem. Próbáltam felidézni minden egyes emléket róla.

Az első, ami felötlött, hogy mindig mosolygott. Bármennyit bántották, sosem kiabált, soha nem komorult el. Akkor azt hittem, nem is érdeklik azok a majmok, most, így belegondolva, talán így próbálta védeni magát. Egyetlen egyszer sem verekedett, nem is árulkodott, pedig sok csínyt elkövettek ellene: a tornacipőjét beledobták a WC-be, tornaórán lehúzták a rövidnadrágját a lányok előtt – azt hiszem, én ekkor utáltam meg végképp őket –, s még megannyi tréfának szánt kegyetlenséget követtek el ellene. Sokszor hájas disznónak, vagy röffencsnek is csúfolták, s ezek még a legszelídebb kifejezések voltak. Én ducinak szerettem. Pufók arcocskája folyton pirospozsgásan virított, amitől nekem még édesebbnek tűnt. Gyakran éreztem késztetést, hogy, mikor senki se lát minket, összecsippentsem ujjaimmal arcocskáját – ahogy a kisbabákkal szokták csinálni az öreg nénik –, s rámosolygok. De gyáva nyúl voltam... Még közeledni sem mertem felé.

Nem voltam feltűnő, se csúnya, se szép, de tudtam, hogy a „vagányok" bármibe beleköthetnek. Így lapultam. Nem folytam bele vitákba, csak egyetértettem, ahol kellett, és elsomfordáltam, míg lehetett. S habár velem semmit nem tettek, Peti miatt mindig mardosott a bűntudat.

Délután négy körül találkozott egy fiúval, elmentek az egyik játékterembe. Hatig voltak bent, biliárdoztak. Furcsálltam, így hét közepén. Aztán hétkor újabb találkozója volt.

Először azt hittem, az édesanyja az, de ahogy jobban megfigyeltem, rájöttem, nem lehet az. Habár nem sokszor láttam régen, mégis megjegyeztem az arcát. Ez a nő nem lehetett ugyanaz. Égővörösre befesthette a haját, sőt le is fogyhatott kilenc év alatt, ahogy Peti, de nem hittem volna, hogy ilyen kirívóan öltözne fel, ha a fiával találkozik.

A hetero férfiaknak biztos azonnal szemet szúrt vérvörös ruhája, melyben – kora ellenére – igen csinos külső lapult, de szerintem telt keblei, melyek már szinte kibuggyantak, jobban feltűntek mindenkinek.

Zavarodottságom egyre csak fokozódott, mikor őt is felvitte magához. Kilencig vártam, de a nő nem jött ki onnan.