08│you are enough (1/3)
When we grew up,
Our shadows grew up too.
That we grow attached to.
The tragic flaw is that they hide the truth
That you're enough.
I promise you're enough.
I promise you're enough, I promise you.
SLEEPING AT LAST – YOU ARE ENOUGH
Május 2. Az év százhuszonkettedik napja. Ezen a napon született II. Katalin, orosz cárnő; Dwayne „The Rock" Johnson; David Beckham. Egy nappal a Törvény Napja után, amit a világ többi része a Munka Ünnepeként emleget.
Ezen a napon születtél te is. 2012-ben pedig ekkor töltötted be a huszonharmadik életévedet.
Pusztán csak azért tudtam, mert Wesley véletlenül szóba hozta. Sokat gondolkodtam utána, hogy vajon miért nem említetted nekem. Hiszen ez körülbelül az egyetlen nap az évben, ami teljesen és bűntudat nélkül rólad szólt.
Végül rájöttem, hogy pontosan ezért nem hangoztattad. Nem szeretted, ha minden rólad szólt, mintha bűntudatod lett volna, amikor mindenki rád figyelt, mintha úgy éreznéd, nem érdemled meg.
Bátor lett volna azt mondani, hogy másfél hónap alatt mindent tudtam rólad. Mert természetesen nem így volt. De úgy gondoltam, hogy sokat tudok. Eleget, legalábbis. De voltak elrejtett dolgaid. Ahogyan, minden embernek, gondolom.
Most biztosan fintorogsz, és legszívesebben rám ordítanál, hogy „Bennett, hiszen neked annyi elrejtett dolgod van, mint égen a csillag! És még nekem mondod, hogy én titkolózok?". Nem vagyok szent, sosem mondtam ezt magamról, és álszent sem vagyok, hogy azt higgyem, más vagyok, mint ami.
Voltak magánügyeim, ahogyan neked is. És még csak tapogatóztunk, tétován, hogy merjünk-e elmondani komoly dolgokat, emlékeket a másiknak. Ezt jelentheti a bizalom, nem igaz? Valószínűleg. Sosem voltam jó benne.
Bárhogy is... a szülinapod fontos volt. Valami különlegeset akartam neked. És bár imádtam látni a vörös foltokat az arcodon, nem akartalak zavarba hozni.
A végén a születésnapod, május másodika nem csak a te életedben lett fontos nap. Hanem a miénkben is, a tiédben és az enyémben.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam rá.
_______________________________________________________________________________
Éreztem, ahogyan a csókja perzseli a bőrömet, megbélyegzi az ajkaimat.
Éreztem az egyik karját a derekam köré fonódni, ahogyan lassan a pólóm alá oson az ujja, minden egyes pillanatban új centimétert fedezve fel. Éreztem, hogy a másik kezével a hajamba túr, és úgy tart, mintha bármelyik pillanatban ellökhetném magamtól.
Éreztem, ahogyan a mellkasa az enyémhez simul. Ahogyan átkaroltam a nyakát, éreztem, hogy mennyire gyorsan ver a szíve. Végigvándoroltak az ujjaim a hátán, végig az izmain, amelyek az érintésemre megrándultak.
Éreztem, hogy a csókjai kezdenek más irányt venni. Hogy lassan ívbe feszül a hátam. Hogy egy léha sóhaj szök ki az ajkaim közül. A sürgetést éreztem, hogy minél hamarabb közelebb kell kerülnöm hozzá.
A keze végigsiklott a combomon, soha nem érzett libabőrt okozva az egész testemen, sőt a belső szerveimben is, ha ez egyáltalán lehetséges. Az agyam tüzelt, az összes idegszálam felborzolódott, az összes pihe a bőrömön felállt.
Átöleltem a lábaimmal a derekát, hogy a csípőnk összekoccanhasson. Kifulladásig csókolt, a nyelve még utoljára belesiklott a számba, mielőtt elhagyta volna az ajkaimat, hogy aztán a nyakamat vegye célba. Aztán szépen lassan mást is.
Miután nyomot hagyott a nyakamon, és még gyorsabb verésre késztette a szívemet, lejjebb haladt. Végig a mellkasomon, a vállamon, aztán a hasamon, mindent szépen lassan magáévá téve. Én, pedig nem tudtam mást tenni, csak szorítani magamhoz, beletúrni a hajába, és aprókat sóhajtani.
Mire észbekaptam, azt éreztem, hogy a borostája végigkarcolja a belső combomat, ahogyan apró puszikat adott a bőrömre.
Felrántottam magamhoz, hogy újra megcsókoljam, mintha legalábbis lett volna erőm vagy levegőm hozzá. A leheletének dinnyés rágó illata volt, a bőrének fűszeres Old Spice. És...
Lollipop lollipop. Oh lolli lolli lolli, lollipop, lollipop. Oh lolli lolli lolli, lollipop, lollipop. Oh lolli lolli lolli, lollipop.
Zihálva riadtam fel, és pár pillanat fáziskéséssel próbáltam kordában tartani a lélegzetvételemet, hogy fel tudjam venni a telefont. Valamennyire kidörzsöltem az álmot a szememből, megigazítottam az éjszaka folyamán elfordult pólómat, és megpróbáltam letörölni a nyakamról a verejtéket.
- Jóóóó reggggelt, napsugár! – kurjantotta Abbie Sandman, amikor végre végighúztam az ujjamat a képernyőn, és fogadtam a hívását.
- Te most komolyan reggelnek hívod ezt? – a digitális órámra pillantottam. Negyed hetet mutatott. Az ablakon rózsaszínes fény áramlott be, tehát még a nap sem volt rendesen fent, nemhogy én. – Nagyon remélem, hogy vészhelyzet van, és legalább a sürgősségiről hívsz, és nem hiába keltettél fel másfél órával korábban a kelleténél.
- Be tudod fejezni egy pillanatra a nyavalygást? – szinte hallottam a hangján, hogy csettint a nyelvével, bosszúsan. Egészen új érzés volt, hogy nem éreztem halálfélelmet, amiért feldühítettem Abbie-t. Az álomból mesterségesen kilökött állapotomra hivatkoztam.
- Csak mondd, hogy miről van szó! – a térdemre támaszkodtam, és nyöszörögve félig lehunytam a szemem. A légzésemen lehetett volna még javítani, a torkom teljesen száraz volt, az ajkam meg cserepes.
- Hét óra. Jóga. Egy saroknyira a Dolohue Mediától. Találkozunk ott fél óra múlva! – sorolta Abbie, gyorsan, tárgyilagosan, én pedig alig tudtam lépést tartani vele.
- Jóga? Életünkben nem voltunk még jógán – ráncoltam össze a szemöldökömet, és összezavarodva beletúrtam a hajamba, miközben elnyomtam egy ásítást. Mentségemre legyen szólva, évek óta kilencre jártam dolgozni, fél nyolcnál előbb nem sokszor kellett kelnem, és elég rosszul is viseltem, ha hajnalok hajnálán kell kimásznom az ágyból.
- Igen, ezért olyan tökéletes a pillanat, hogy elkezdjük! – hallottam, hogy Abbie mögül szirénázás és dudálás hangzik, vagyis ő már az utcán volt. Abba mondjuk nem akartam belegondolni, hogy mikor kelhetett, vagy, hogy egyáltalán mit csinál az utcán. – Mennem kell! Fel kell még hívnom Corát is! Akkor fél óra múlva!
És kinyomott.
Pár percig csak pislogás nélkül meredtem a mobilomra, remélve, hogy az egész reggelem –vagy inkább hajnalom – csak egy rémálom, és valójában még mindig alszom. De nem, ébren voltam. És a jelek szerint, jógázni kellett mennem. Nyilvánvalóan, annyi bátorság azért nem volt bennem, hogy ellent mondjak Abigail Rae Sandmannek. Annyira azért én sem vagyok halálvágyó.
Ha már álmokon gondolkoztam... akkor akaratlanul is eszembe jutott az az álom, amiből a csengőhangom ébresztett fel, ami miatt elfordult a felsőm alvás közben, ami miatt vékony verejtékréteg volt az egész testemen, amitől zihálva ébredtem, és amitől a szívem még percek múlva is úgy vert, mint egy eszelősé.
Újra és újra lejátszódott a fejemben a jelenet, ami miatt erős pír öntötte el az arcomat. Az orromban ott ragadt a dinnyés rágó és az Old Spice furcsa keverékének összetéveszthetetlen illata, amitől kirázott a hideg. Úgy éreztem, hogy abban a percben is érzem az érintését a bőrömön. Annyira valóságos volt.
A felkelő nap fénye finoman érte a bőrömet, ahogyan pár percig még az ágyban maradtam, hogy elmondjam a reggeli imáimat. Miután a szüleim meghaltak, a nagymamám sokáig a vallásba menekült, így rám és az öcsémre is ragadt pár dolog. Például a reggeli imádkozás. Valahogyan megnyugtatta a lelkemet, hogy egy nagyobb erő jóakaratát kértem és segítségét.
Az a pár perc a legnyugodtabb és legutolsó halk, csendes pillanat a napomban.
Mivel Abbie hamarabb kényszerített ki az ágyamból, mint szerettem volna, a reggelemnek a szokásosnál gyorsabbnak kellett lennie. Eszeveszett sebességgel kezdtem a ruhákat kirángatni a szekrényemből, reménykedve, hogy a valamikor régen bedobált „edzőscuccom" ott van még a mélyben. Szerencsére egészen hamar a kezem ügyébe is került – három perc és negyvenkét másodperc – a fekete jóganadrág, egy érdekesen lila (reméltem, hogy eredetileg is olyan érdekes a színe és nem a szekrényem változtatta meg) atléta, és egy vékony, szürke pulcsi. Miközben magamra rángattam a ruhadarabokat – a nagy rohanásban a kéz helyére bújtattam a fejemet, szóval az egész folyamatot kétszer kellett végigcsinálnom -, elkezdtem fésülni a hajam, majd benyomtam a rádiót és elkezdtem enni a szokásos, reggeli Lucky Charms gabonapelyhemet. Szerintem én vagyok az egyetlen húsz év feletti, aki Lucky Charmsot eszik.
Fura? Én? Szerintem a világ többi része fura, amiért nem azt gondolja, hogy minden elharapdált hullócsillag a gabonapehelyből feljogosít egy kívánságra.
Ezután lementem a postaládámhoz – három emelet lefelé és vissza tökéletes bemelegítés a jógához, gondoltam én – és felvittem az Everyday in Chicago aznapi számát. Régi berögződés, Kim pár éve elkezdett keresztkérdéseket feltenni az aznapi hírekkel kapcsolatban, hogy minden újságíró minden nap képben legyen a történésekkel.
És már indulnom is kellett a vasúthoz. A zsebembe dobtam a telefonomat és az irataimat, és ki is mentem a lakásból.
Amikor pár héttel ezelőtt a reggeli levegőt már megfelelően melegnek találtam, újra elkezdtem futni. Nem is a fogyás, vagy a sport szeretete miatt, hanem megszokásból. Tizenöt éves korom óta futottam mérföldeket szinte minden nap. Mert észrevettem, hogy az tart engem észnél. Mert futás közben nem gondoltam semmire, vagy éppen azért, mert futás közben mindent éreztem. Éreztem minden izmom nyúlását és fájdalmát, éreztem, ahogyan hányinger borzongatja a gerincemet, és a könnyek csípik a szememet.
Ez az egyike volt az én – majdnem sötét – titkaimnak.
A lakásomtól tartó rövid utat is kocogva tettem meg a magasvasútig. Mivel edzőcuccban voltam, senki nem nézett rám furán.
A jógastúdió két megállónyira volt a lakásomtól, az újság épületétől pár sarokra. Abbie a felüljáró aljában várt rám. Egy pillanatra megtorpantam, amikor megláttam, hogy mit visel, és rögtön leeett, hogy miért is kell elmennem jógázni.
Abbie rézvörös haja két copfva volt fonva, holland hajfonással. A szobatársa csinálhatta, a csajnak csodás szeme és keze van az ilyenekhez, Abbie meg láthatóan kihasználta, hogy ettől a hajtól – meg persze a babaarcocskájától – édes, cukipofa kinézete lesz. Fekete, a hátán keresztpántos, feszülős sportmelltartót, és fekete, szűk shortot viselt, sportcipővel. Azt is tökéletesen kiemelte és kihasználta, hogy milyen fantasztikus alakja van. Hogy rohadna meg!
– Hé, Abs! – ahogyan melléálltam, rögtön elkezdtek jelentkezni nálam a kisebbségi komplexus jól felismerhető jelei. Na, nem mintha nekem lett volna olyan alakom, mint neki. De tudtam, hogy soha nem leszek képes úgy közszemlére tenni, mint ő.
– Szia, Hen! – kurjantotta a vöröske, és egy pillanatra a nyakamba ugrott. Összeráncolt szemöldökkel fogadtam az ölelést, és egy pillanat múlva viszonoztam csak. Abbie mindig ódzkodott az ilyen fizikai kontaktusoktól, mint amilyenek az ölelések, meg a szülinapi puszik voltak. Persze, a szex és a csókolózás éppen az ellentétjét érte el nála. Ha pedig kérés nélkül a nyakamba ugrik, egészen biztosan nagyon feldobódott valami miatt.
És mivel jógára igyekeztünk, nem hittem benne teljes szívvel, hogy én is ugyanolyan feldobott leszek tőle.
Abbie ugyanazokkal a kérdésekkel kezdte, mint minden alkalommal, mióta bevallottam neki, hogy mi történt Bennett és köztem. Minden arcpirító részletre kíváncsi volt, amit én mindig készségesen elutasítottam. Akkor reggel, amikor Abbie azt kérdezte, hogy Bennettnek milyen illata van, megtorpantam. És még vörösebb lett az arcom.
Na, Abbie-t ez már tényleg nagyon érdekelte. Ha azt hittem, hogy eddig faggatózott, akkor ezután még nagyobb szintre emelte az egészet. Így kénytelen voltam elköpni, ami éjjel történt. Az álmomat, és annak minden apró részletét. Már amennyire én képes vagyok egy szexjelenetet részletesen elmesélni.
Az eszméletlen hadarásom után megpróbáltam témát váltani.
– Miért is kell elmennünk jógázni hajnalban? – kérdeztem, enyhén nyúzott hanggal, reggel hét előtti fáradtsággal, és még a nap el sem kezdődött igazán.
– Hogy a lelkünk megtisztuljon és felfrissüljön! – válaszolt lelkesen Abbie, mintha legalábbis Amerika felfedezésére indult volna.
– Oké, most az igazi választ, ügyvédasszony! – legyintettem, hogy hagyja a rizsát, és mondja el az igazságot, hogy miért is rángatott ki a pihe-puha ágyamból.
– Nos, lássuk csak! – ezzel Abbie elkezdett az ujjai segítségével számolni. – 1) Cora hamarosan férjhez megy, és valamivel fenn kell tartania a vőlegénye érdeklődését. 2) Én joghallgató vagyok, akinek az egyéjszakás kalandjaiból fel lehetne tölteni a Michigan-tavat. Ennyi a válaszom.
– Szóval azért kell elmennünk jógázni, hogy biztosítsuk a ti hajlékonyságotokat? – esett le a tantusz, és fintorogni kezdtem.
– Ohó, te most éppen egy perverz, félreérthető és huuuuh de mocskos viccet dobtál a fejemhez? Azta, Bennett Lyle tényleg nagy hatással van rád! Mármint a szexálmaidon kívül, persze – kiáltott fel Abbie, én pedig rögtön rácsaptam a karjára, mert a kelleténél több járókelő nézett vissza ránk.
– Mi a francról beszélsz? És abbahagynád végre a szexálmaim felemlegetését? – háborogtam.
– Nincs semmi szégyellnivaló ebben. Bennett olyan hatással van a csajokra, hogy mindenki azonnal el kezd vetkőzni, amint csak ránéz. És te, drága barátnőm, ezt elsőkézból tudod – oktatott ki Abbie, mintha másodikos lennék. Bár, szó mi szó, ő gyakorlottabb volt ebben a témában, mint én. Sokkal gyakorlottabb.
– Nekem pasim van! – íme, az indok, amit előszeretettel elfelejtettem, ha Bennett-tel voltam. Pedig jó sokszor kellett volna erre gondolnom.
– Hányszor is találkoztál vele az elmúlt hónapban? – nem hiába volt Abbie Sandman jó ügyvéd. Zseniálisan átlátta a dolgokat. Sokkal hamarabb, mint én. Vagyis, hamarabb mondta ki hangosan, mint én.
– Volt vacsi-randink – válaszoltam habozva, mert a válasz nem csak őt, de még saját magamat sem győzött meg. És ez elég nagy probléma volt.
– Ezzel szemben Bennett szinte minden péntek este nálad "filmezett", és minden egyes nap együtt ebédeltetek – egészítette ki a gondolatot vörös barátnőm. Éreztem, hogy eszeveszettül piros az arcom.
– Partnerek vagyunk, az isten szerelmére! – fakadtam ki. Igen, ez valóban egy nagyon jó indok. Lett volna. Ha nem rólunk lett volna szó. És ha nem olyan sok időről lett volna szó.
– Nekem is vannak partnereim, mégsem töltök velük több időt, mint az ágybeli-partnereimmel – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőleg Abbie, jelezve, hogy másnak ezt az indokot ne igen hangoztassam, mert nem állja meg a helyét. Ezzel én is tisztában voltam.
– Szakadj le a témáról! Nekem itt van Jesse, nem kell senki más! – ezt már szinte könyörögve mondtam, mert rettegtem, hogyha tovább nyúzzuk a témát, ki fogok fakadni, nem voltam már sokáig magamban tartani a gondolataimat, már nagyon várták, hogy felszínre törjenek, mert amint az agyamban megformálódtak, megpróbáltam összezúzni őket. De Abbie erre nem adott esélyt.
– Ja, Bennett-nek sem kell senki más rajtad kívül. És egyikőtöket sem igazán aggasztja, hogy pasid van – biccentett elégedetten az ügyvédtanonc, az én agyvizem meg csak forrt tovább.
– Fogd be, Abbie Sandman! Témaváltást követelek! – kis híján toporzékoltam. Nem sokszor fordult elő, hogy ennyire kikeltem volna magamból. Mindig próbáltam magamban fortyogni, lehetőleg úgy, hogy az arcomon ne látszódjon semmi. Mint minden másban, Bennett Lyle ebben is megváltoztatott. Nem tudtam legyűrni magamban a dolgokat, mert előbukkantak, és egyre erősebbek lettek.
– Tiltakozás elfogadva – bólintott hivatalosan a bírónő, én pedig egy kicsit fellélegeztem. Tudtam, hogy az, hogy Abbie megkegyelmezett egyszer, nem jelenti azt, hogy többször is meg fog, vagy, hogy el fogja felejteni. Nem, nem! Abbie még szóba fogja hozni. És nekem egyre rosszabb lesz. Tudtam.
– Hála az égnek! – de felsóhajtottam, mintha egy kiló súlyt raktam volna le. – Miért kell nekem is eljönnöm veletek jógázni? Én újságíró vagyok!
– Az nincs egyből párhuzamban azzal, hogy nem tudsz sportolni – rázta meg a fejét helytelenítően a vörös, aki az ágytornát is élsportnak tartotta. Mitöbb, azzal tartotta csúcsformában magát. Igazából, jól is ment neki.
– Ja. A cégigazgatóm irodájában van egy futógép, amire szökőévente egyszer rááll, én meg néha használom a lépcsőt a lakásomban. Lusta vagyok! – magyaráztam.
– Mi van a futással? Annyit futsz, amennyit nem szégyellsz! – Abbie-re és Corára természetesen nem vonatkozott az, hogy senki nem tudott a hóbortomról. Rájuk sosem vonatkoztak a titkaim. Ők mindenről tudtak, ami az életemben folyik.
Öhm... Kivéve Bennett Lyle-t, természetesen.
– Az nem... Nem tekintem sportnak. Amúgy is olyan hideg volt még eddig, hogy ki sem tudtam menni – tiltakoztam gyorsan, még akkor is, ha amit mondtam, nem teljesen volt igaz. Cora és Abbie minden áldott alkalommal túl védekezővé válnak, amikor a futás jön szóba.
– Ha te mondod, fagyossszent! – fújtatott egyet Abbie, és finoman meglökte a karomat. – Egyébként, pedig... Talán azért próbálsz folyamatosan minden közös programba belemenni, mert el akarod kerülni azt... hogy rá gondolj.
– Ez nem... – ismét visszakerültünk a témához. A rohadt életbe már! Kezdtem dühbe gurulni. Akármit mondtam, az nem volt neki elég. Egyre jobban feszegette a határokat. A béketűrésem határát. A józan eszem határát. És nagyon nem volt kellemes érzés.
– Miért nem adsz egy esélyt? – mintha Abbie-t jobban izgatta volna az egész dolog, mint engem. Pedig ez lehetetlen. Mintha már éjszakákat töltött volna gondolkodással. Tudtam, hogy az milyen.
– Mert túl kockázatos, oké?! És mások vagyunk – kiáltottam fel, megtorpanva a járdán.
– Nem annyira mások – vetette közbe Abbie.
– Akkor sem helyes – ráztam meg a fejem, szinte olyan stílusban, mintha megőrültem volna. Őszintén, nem lepett volna meg, ha tényleg megtörtént volna.
– De rohadtul izgalmas. És talán megéri – vonta meg a vállát Abbie, és a szeme villanásából láttam, hogy ennyi, nem akarja tovább folytatni a táncolást az idegeimen. Valamit észrevehetett rajtam, a nyilvánvaló dühön kívül.
– Halihó, csajszik! – kurjantotta Cora McLaine, és szinte a hátunkra ugrott, amikor megérkezett. Nem győztem azon gondolkodni, hogy a barátnőim hogyan képesek ilyen energikusak lenni reggel.
Cora haja egy kócos kontyba volt összefogva, amit – őt ismerve – jó pár percig csinált, nagy gonddal. Wesley egyik régi egyetemi pulcsiját viselte, amit a könyökéig feltűrt, Abbie-énél egy fokkal hosszabb nadrággal, és sportcipővel, amit valószínűleg a dobozából vett ki, mert még nagyon újnak nézett ki.
A szöszi barátnőnk megérkezésével témát váltottunk, és az esküvőről kezdtünk el beszélgetni. A menyasszony megosztotta velünk az előrehaladását, miszerint már Havannában is lerendezett mindent. A hotelt, a tengerpartot, a díszítést, a lagzit.
– És a kubaiak ennyire jól tudnak angolul? – kérdeztem furán, mert valahonnan eszembe jutott, hogy Kubában spanyolul beszélnek.
– Nem, miért? – ráncolta össze a homlokát Cora, nem értve a helyzetet.
– Akkor hogyan tudtál kommunikálni velük? – mindhárman franciát tanultunk a gimiben, spanyolul csak a legalapabb szavakat tudtuk makogni. Mint az hola vagy a gracias, de nem egy egész esküvőszervezést.
– Bennett tolmácsolt – forgatta meg a szemét a legjobb barátnőm, undorodva. Abbie, amint meghallotta a nevet, felém kapta a fejét, a reakciómat figyelve. Túl feltűnő volt, ezért belecsíptem a csorba körmeimmel a felkarjába. – Majdnem tökéletesen beszél spanyolul, szóval most jövök neki eggyel. A legrosszabb ember, akinek valaha is tartoztam!
Szerencsére a McLaine lány nem tudott sokáig litániát zengeni a Bennett Lyle iránti utálatáról, amiért hálát adtam a Jóistennek. Ha másért, már ezért megérte imádkoznom reggel. Isten volt az egyetlen szövetségesem Corával szemben.
De megérkeztünk a jógastúdió bejáratához, és Abbie lepisszegett minket, amihez mi értetlenül álltunk hozzá.
Utóbb kiderült, hogy azért kellett csendben maradnunk, hogy minden erőnket beleadva vonuljunk be, mintha menő csajok lennénk egy tinifilmből, akik lassítva közlekednek, és tökéletes hajukat a szélgép fújja.
Nem árulok zsákbamacskát azzal, hogy elmondom, én voltam, aki tönkretette az egészet. A pulcsim ujja beleakadt a kilincsbe, az visszarántott, én hátratántorodtam, majdnem seggre ültem, és miattam úgy becsapódott az ajtó, hogy majdnem kitört a keretéből.
Az eset után behúzott nyakkal mentem a barátnőim után, akik helyet találtak magunknak az öltöző polcoknál. És valamit nagyon bámultak.
Amikor odanéztem, leesett a tantusz, hogy mi is volt az igazi oka, hogy el kellett mennünk jógázni. És, hogy miért volt tele a terem a 20-30 éves korosztállyal.
Ez az ok pedig a jógaoktató volt. Egy 180 magas, bronzbarna bőrű, mélybarna loknis srác, aki ezer wattos mosolyt eresztett mindenki felé.
Be kell vallanom, hogy az én számban is összegyűlt a nyál, és az államat valahonnan a földről kellett felkaparnom, miután megláttam ezt a latin-amerikai félistent. Azelőtt ilyen srácokat csak a filmekben láttam, de ahogyan ott állt előttem életnagyságban, azt hittem, hogy álmodok.
Rögtön követtem Corát és Abbie-t, amikor rohantak az első sorba, helyet foglalni, és csillogó szemekkel rávigyorogni a srácra. Én próbáltam visszafogni magam. Az álszentségemen már nem akartam rontani, mert már amúgy is két vasat tartottam a tűzben, a legjobb jóindulattal mondva is csalfa voltam, nem kellett nekem még egy félisten az életemben, amikor kettővel sem bírtam el. Elképzelni nem tudtam, hogy másik hogyan zsonglőrködnek a pasikkal úgy, hogy minden ujjukra jut egy.
Az egyetlen dolog, ami miatt lépést bírtam tartani a különböző jóga pózokkal, az a pár évnyi balettoktatás volt, amiket még gyerekkoromban vettem. De ennek ellenére, a csontjaim úgy ropogtak minden egyes fapóz és lótuszülés felvétele után, mintha heteket töltöttem volna el a tévé előtt. Ami, ha az igazságot nézzük, tényleg így volt.
Persze, Cora és Abbie profin elvégzett mindent. Sőt, minden hajolásnál és dőlésnél a kellőnél jobban pucsítottak és jobban nyomták ki a mellkasukat. Talán azért voltak annyira ügyesek, mert az ő „hajlékonyságuk" kellően be volt melegítve a mindennapi életben is. Az én bemelegítésemet szexálmok biztosították, ugyebár.
Az egy óra után úgy álltam fel a polifoamról, hogy bár az összes izületem kellemesen megnyúlt és sajgott, attól féltem, hogy ezentúl csontkovácshoz kell majd járnom, hogy rendbe tegyen mindent a testemben. Amíg én recsegtem-ropogtam, Abbie már szaladt is oda az oktató-fiúkához. Bevetette az összes csáberejét a babapofijától kezdve a díjnyertes mosolyán át a dekoltázsáig.
– Nem értem, hogy minek nektek az összes jóképű srácnak udvarolnotok, amikor van barátotok? – sóhajtottam, amikor végül nagyokat nyögve lehanyatlottam egy székre.
– Mi? – kapta fel a fejét Cora. Még mindig az oktató srácot figyelte, és amikor tudatosította magában a kérdésemet, újra visszanézett a látványosságra. – Hűséget fogadtam, nem vakságot! Ha Wes megnézheti minden lány hátsóját az utcán, akkor én is legeltethetem a szemem ezen a tökéletes hímpéldányon.
– Wes nézi más lányok fenekét? – kérdeztem vissza ledöbbenve. Egy pillanatra meg is nyugodtam volna. Hiszen Jesse minden áldott alkalommal azt csinálta, amikor ketten voltunk valahol, és megőrjített. Még azt is hittem, hogy direkt az én agyamat akarja ezzel felpiszkálni. De, ha nem csak ő csinálja, hanem Wesley is, akkor simán megnyugodtam volna.
– Mi? Dehogyis! – kiáltott fel Cora prüszkölve, megrázva a fejét, és elnevette magát. – Csak a hasonlat kedvéért mondtam! Engem amúgy sem érdekel komolyabban. Abbie az, aki mindenkire rárepül. Tökéletesen elégedett vagyok Wesley-vel! Különben is... Wesley sokkal jobb.
Ekkor csipogott a telefonom. Előhúztam a pulcsim zsebéből és a képernyőre néztem.
Kim Dolohue-tól: S.O.S. infó! 8:45 – megbeszélés!
– Basszus! – kiáltottam fel, miután a szemem felvillant a telefonom órájára. 8:02. – Basszus, basszus, basszus! El fogok késni! Nem késhetek el!
Kapkodni kezdtem össze-vissza, nem tudtam összeszedni a gondolataimat, csak az a kép lebegett a szemem előtt, hogy el fogok késni. Ami alapvetően nem is lett volna olyan nagy probléma. De a havi első megbeszélésről volt szó, amikor Kim kiosztja a feladatokat a hónapra. És mivel így is a „Főnök csókos kedvence" becenév várományosa voltam, nem tehettem meg, hogy elkések, mert akkor Kim nem ugyanúgy viselkedett volna velem, mint egy átlagos késővel, és még jobban kivételezettnek hinnének.
Odarohantam Abbie-hez, nem törődve azzal, hogy félbeszakítom a becserkésző hadműveletét, és hátulról a füléhez hajoltam.
– Mennem kell, el fogok késni a megbeszélésről! És ha rajtad múlva, biztos, hogy sosem érnék oda – utaltam ezzel az udvarlására, de tudtam, hogy hiába, úgy sem fogja magára venni, és úgy fogja folytatni, mintha közbe sem szóltam volna.
- Oké, oké! Menj csak! Puszillak! – és ennyire számíthattam tőle búcsú gyanánt, nem véve a szívére, hogy miatta kell majd lélekszakadva sietnem. De hát, Abbie Sandmantől hiába is vártam volna ilyesmit.
Trappolva szaladtam ki az épületből, és úgy rohantam végig az utcán a metrómegállóig, mintha az életem múlna rajta. Ha úgy nézzük, az is múlt.
8:25-öt mutatott a digitális óra, amikor belöktem a lakásom ajtaját, ahová szintén futva jutottam el a megállótól. A magasvasút két megálló között megállt, és perceket várt, ki tudja miért, az én vérnyomás pedig annyira felment időközben, hogy a mellettem álló nő megkérdezte, hogy nem kérek-e egy korty vizet.
Beálltam a kádba, hogy gyorsan lezuhanyozzak, miután egy gyors matek után rájöttem, hogy a kádban ücsörgésre nincs időm. Egy leforrázott bőrrel, és sietségtől rám száradt tusfürdővel később már hajigáltam is a ruhákat az ágyamra, egy szál fehérneműben – amelyek mellesleg egyáltalán nem passzoltak egymáshoz – rohangálva. Végül egy rövid szárú kertésznadrágot húzgáltam elő, alá pedig felvettem egy fekete alapon, fehér hajszálcsíkós rövidujjú pólót. Kerestem egy pár zoknit, amelyek lehetőleg azonos színűek, majd bekötöttem a jól bevált, szürkére piszkult teniszcipőmet.
Miközben kifésültem a hajam – szerencsére a hajgumi csíkja nem maradt benne -, bedobáltam a táskámba a legszükségesebbeket (telefon, iratok, jegyzetfüzet, szemüvegtok szemüveggel).
Akármennyire is siettem, 8:45-kor sikerült elhagynom a lakásomat, a metró meg a szemem előtt húzott el. Nem vagyok tipikusan a káromkodások szakértője vagy használója, de, amikor az orrom előtt csukódott be az ajtó, egy olyan sort mormogtam el, amit talán még nem találtak fel.
A metró ismételten késett, így mire felértem a Serendipity emeletére, bőven elmúlt kilenc óra. A folyosó közepén torpantam meg, az ujjaim ökölbe ugrottak a táskám pántja körül, amikor megláttam, hogy az újságírók már nagyban beszélgetve sétálnak ki Kim irodájából. És lesajnálóan néznek végig rajtam.
Ó, baaaaasszus!
Nem mondom, volt halálfélelmem, amikor beléptem Kim irodájába. A főnököm/barátnőm még Bennett-tel beszélgetett, egyikük sem vette észre, hogy ott állok.
– Hívlak, ha beszéltem a befektetőkkel! Már százszor mondtam, hogy nem kell semmi miatt aggódnod! – mondta Kim, miközben megszorította Bennett könyökét. A fiú arcán számomra ismeretlen okokból feszültség ült, az egyik karjával védekezően karolta át a mellkasát, a másikkal az állát piszkálta.
– Csak olyan kellemetlenül érzem magam, hogy... – Bennett ekkor nézett fel és látott meg, ahogyan beszarin állok az ajtófélfánál. – Henley!
– Mi? – kérdezte rögtön Kim, még mindig Bennett-et nézte, aztán követte a pillantását, és megtalált engem. – Henley!
– Tudom, hogy késtem, nagyon sajnálom! Az egész Abbie hibája, én nem is akartam jönni, és próbáltam sietni, de a hülye magasvasúttal bajok voltak, a lakásom meg olyan, mintha tornádó söpört volna végig rajta, és... - hadartam, nem véve levegőt.
– Henley, állj, stop! – emelte fel a kezét Kim, leállítva ezzel. – Minden rendben van, nyugi! Majd Bennett elmondja, hogy mi újság.
– Ja, igen, persze – bólogatott Bennett, miután Kim elkezdte csépelni a karját. – Én meg... összeszedem a cuccomat, miközben beszélgettek!
És elkezdett kifelé haladni. A szívem ritmusa rögtön felgyorsult, amint távolodott.
– És ne kattogj ezen egész nap, kérlek! – kiáltott még utána a főnökünk, és kereszbe rakta a mellkasa előtt a karjait. – Azért elég szerencsétlen, hogy huszonharmadik éved első cselekedete az, hogy elkésel a munkából!
– Abbie a hibás, tényleg! Ő rángatott el hajnalban jógázni, és ha úgy nézzük, akkor az volt az első, amit huszonhárom évesen csináltam és az még elkeserítőbb – magyaráztam, ismét hadarva. – És... megtennéd, hogy nem kürtölöd szét, hogy szülinapom van? Az is elég szar, hogy te tudsz róla!
– Soha nem fogom megérteni, hogy miért utálod a szülinapodat – dőlt neki az asztalának Kim, megforgatva a szemét. Remek, mindenki engem fog okolni a szemtengelyferdülése miatt! Király!
– Nem utálom, csak... nem is tudom, csak... szar az egész – vontam meg a vállam, a körmeimet piszkálva. A tekintetem végigsiklott a csuklómon, amin még mindig ott dülöngélt a két fonott karkötő, amit Corától és Abbie-től kaptam általánosban. Azóta nem szakadt le a kezemről, és bár a színe már eléggé megfakult, a jelentése megmaradt. A három muskétás örökké összetart, történjék bármi! Feljebb haladt a szemem, egészen a könyökhajlatomig. Ahogyan szebbé vált az idő, egyre nehezebb eltakarni. És egyre nehezebb megállnom, hogy ne vakargassam, és ne vájjam a körmöm a bőrömbe. Még csak május volt, de már pár, szép, vörös vonal keresztezte egymást.
– Ha már a szülinapodról beszélünk... – emelte fel a mutatóujját Kim, és az asztala mögé lépve fiókokat kezdett el nyitogatni. Majd egy hatalmas dobozzal tért vissza elém. A doboz selyemszalaggal volt átkötve.
– Mondtam neked, hogy ne merészelj bármit is venni! – szidtam le rögtön, és éreztem, hogy a zavartságom jelei kezdenek megjelenni az arcomon és a nyakamon. Hülye vörösödés!
– Én meg nem hallgattam rád... Mint általában – vágta rá Kim, egy csillogó vigyorral. Láttam rajta, hogy csak hajszálak választják el attól, hogy izgatottan elkezdjen ugrándozni. Azt végképp nem akartam. – Kinyitnád végre? Halálosan izgatott vagyok!
Legalább egyikünk.
Nem tudom miért, de sosem vártam a szülinapomat, és amikor eljött, egész nap rosszkedvű voltam és kényelmetlenül éreztem magam. Nem tetszett, hogy mindenki megállít, hogy felköszöntsön, hogy üzeneteket küldenek és jókívánságokat. Nem tetszett, hogy időt pazarolnak arra, hogy gondoljanak rám.
A szüleim halála után ez még rosszabb lett. Addig anya mindig megpróbált kis kedvességekkel és apróságokkal felvidítani, így már csak azért sem lehettem rosszkedvű, hogy nekik, neki és apának örömet okozzak. Számukra, a születésem napja volt az egyik boldogabb nap, és minden egyes május másodikán visszaemlékeztek, hogy milyen is volt. Ugyanezt megcsinálták Ian születésnapján, júliusban.
A baleset után a születésnapjainkat beárnyékolta a szüleink hiánya, és a nagyi hiába igyekezett, nem tudta teljesen betölteni ezt az űrt. Pedig, tényleg próbálkozott, és valamennyire sikerült is neki.
És, amikor Kim a kezem adta a dobozt, akaratlanul is eszembe jutott az apukám, ahogyan hatalmas mosollyal felém irányította a kamerát, egy mosolyt kért tőlem, mielőtt kibontom az első ajándékomat. Anya ilyenkor rákiabált, hogy „Isaac, ne zavard a gyereket a munkában!". Anya mindig az ünnepelt mellett ült, hogy premierplánból láthassa az arcunkat, az ajándékaink láttán.
Próbáltam elhessegetni az emlékképet, de hiába. Május másodikán élénkebben éltek az agyam zugaiban, mint az év többi részében. Nem tudtam egy dobozba zárni őket, mert a doboz hamar túlcsordult, és újra előtérbe kerültek.
Ahogyan Kim jégkék szemébe néztem, azzal a szeretettel és izgatottsággal találtam szembe magam, amit megszoktam a szüleimtől. Emiatt vettem erőt magamon, és próbáltam őszinte boldogsággal fogadni az ajándékát.
A dobozban egy módszeresen összehajtott pulcsi ült. A címkét látva elpirultam, mert olyan drága márka volt, amire nekem sosem lenne pénzem, sőt már egy árcédulától lemerült volna a számlám. Egy gyönyörű, bolyhos, pihe-puha kötött pulóver volt. De mégis... egy pulóver. Nem akartam hálátlannak tűnni, de kicsit azért csalódott voltam. Kimmel lassan négy éve voltunk közeli barátok, majdnem legjobb barátok. Ismernie kellett volna engem. Tudnia kellett volna, hogy engem ruhával nem tud megvenni.
– Ne aggódj, ez nem az egész! – nevette el magát a főnökasszony, az ábrazatomat látva. Megelőzve engem, kirántotta a pulcsit a dobozból, félrehúzta, hogy meglássam, mi van alatta.
– Uramatyám! – tátottam el a számat, amint megláttam a könyvborítót. Egy első kiadásos Trónok Harca könyv volt. Tavaly, amikor elkezdődött a sorozat, egyben néztem meg az egészet, és félig üvöltöttem, félig meg bőgtem a tévé előtt. Azóta akartam megvenni a könyveket, de valahogy mindig kimaradt. Kim pedig tudta ezt.
– Mielőtt elkezdenél visongani... nyisd ki! – ezt tettem. Remegő kézzel felhajtottam a borítót, és megláttam. Ott virított az első lapon, rögtön a cikornyás cím alatt. George R. R. Martin aláírása.
– Uramisten! – nem tudtam kontrollálni magam, és felvisítottam. Magamhoz szorítottam a könyvet, és könnyezve öleltem magamhoz Kimet. – Mindig a legjobb vagy, de most még jobban imádlak!
- Boldog születésnapot, Henley – mondta erre egyszerűen Kim, de ebben a szerény felköszöntésben is benne volt minden.
Amikor elhúzódtam tőle, kérdőn és kíváncsian bámultam rá.
– És... mi az ehavi feladatunk? – megölt a kíváncsiság igazából. Kim minden hónapban kitalált valami izgalmasat, és az utóbbi hónapban ítélt büntetés után, hatalmas öröm volt, hogy megint írhatok. Most már teljes gőzzel együtt dolgozva Bennett-tel. Talán ezt vártam a legjobban.
– Ó, már vártam, hogy mikor kérdezed meg! Tudom, hogy tetszeni fog – csapta össze a két tenyerét Kim Dolohue. Kezdett elegem lenni abból, hogy az összes barátnőm ennyire energikus és mindig izgatott. Akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam rájönni, hogy honnan van ennyi életkedvük. – A júniusi szám mindig a nyárról meg a buliról szól. Szóval ma, te meg Ben körbe fogjátok járni Chicagót, különleges helyek után kutatva, rengeteg-rengeteg képet csinálva olyan sarkokról, amik nem turista célpontok.
Eltátottam a számat meglepetésemben.
A tény, hogy egész nap Bennett-tel kettesben kell járkálnom a városban, kellően felizgatott ahhoz, hogy ne bírjak megszólalni. Képtelen fantáziaképek jelentek meg az agyamban, amiktől kirázott a hideg. És, mint sokszor, megint emlékeztetnem kellett magam, hogy csak partnerek vagyunk.
Nem vagyunk szeretők. Az a múltkori csak egyszeri eset volt. Ahogyan az álmom is. Ahogyan a múlt alkalommal lévő bensőséges beszélgetés is. Nem tehettem ezt meg Bennett-tel. Se Jesse-vel. Se saját magammal.
Tudtam, hogy még csak gondolnom sem szabadna ilyesmire. Sosem hittem volna, hogy pont én fogok a megcsaláson gondolkodni, de nem azért, mert engem csalnak meg, hanem azért, mert én vagyok az, aki hűtlen.
De mit tehettem volna, amikor nem éreztem úgy, hogy ez helytelen lenne?
Mert minden Bennett-tel... igazi volt. És könnyű. És eszeveszettül kellemes, és melegséget adó.
Akkor tértem magamhoz, amikor Kim elkezdett kitolni az irodájából. Sebtében megköszöntem az ajándékomat, és azt, hogy bizalmat adott nekem és Bennek, aztán kisurrant az irodából.
– Mondd meg Bennett-nek, hogy ne görcsöljön egész nap! Mindent meg fogok oldani! – kiáltotta még utánam Kim, miközben a táskába hajigálta a cuccait.
– Hova mész? – fordultam vissza, és néztem rá összezavarodva.
– New Yorkba, lecsekkolni, hogy a bátyám nem kezdett el megint kitolni engem apánk végrendeletéből, és megszerezni azt, ami a végakarat szerint is az enyém! Nem fogom engedni, hogy elvegye a cégem! – fenyegetőzött Kim az ujjával, hadarva, és enyhén életveszélyesen villogó szemekkel.
Amikor az apjuk két éve meghalt, James azt hitte, hogy ő lesz a Dolohue Worldwide Media vezérigazgatója. Mellesleg, semmi oka nem volt, hogy ezt gondolja. Kim már évek óta az apja alatt dolgozott, üzleti főiskolát és újságírást is végzett, és tudta, hogy mit szeretne az apja az újsággal a halála után. James a végrendelet felolvasása után kishíján pereskedéshez fordult, mert képtelen volt elfogadni, hogy a húga – magyarul egy nő – lesz a vezérigazgatója egy dollármilliós cégnek, ami a legtekintélyesebb volt az ország keleti részében.
– Legyetek jók, holnap jövök! – figyelmeztetett Kim, mielőtt még elviharzott volna.
Bennett-et az irodájában találtam meg, a gépe felszerelhető lencséit próbálgatta.
– Kopp-kopp! – dőltem neki az ajtófélfának, és rögtön elmosolyodtam, amikor felnézett. – Mehetünk?
– Van már terved? Te kicsit régebb óta élsz itt, mint én – állt fel rögtön, és megtörölte a kezét a nadrágjában.
– Valami olyasmit fogunk ma csinálni, amit általában nem szoktunk. Spontánok leszünk! – vezettem elő, még saját magamat is meglepve, miközben Ben közelebb sétált hozzám, majd végül közvetlenül előttem állt meg. – És a Willis Towert kihagyjuk!
– Csak nem a tériszonyod miatt? – egy csibészes vigyort vetett rám.
– Nem! A klausztrofóbiád miatt – vágtam vissza rögtön, nehogy azt higgye, hogy csak ő tud a félelmeimről. Én is tudtam az övéiről. Meglephettem, mert rögtön összeráncolta a szemöldökét. – Nem egyszer utaztam már melletted lifttel. Jól álcázod, mint mindent, de azért észrevehető, hogy feszengsz.
Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Mintha addig a pillanatig ő sem gondolta volna, hogy klausztrofóbiás. Mintha teljesen új dolgot mondtam volna, olyan dologra jöttem volna rá, ami eddig az egész világ számára titok volt.
Rádöbbentem, hogy a klausztrofóbia is egyike volt azoknak az információknak, amiket nem szívesen mondott el senkinek. És mégis, itt voltam én, és anélkül rájöttem, hogy ő mondott volna bármit is.
Ekkor döbbenhetett rá, hogy a lavina, ami maga a kapcsolatunk volt, olyan méretet öltött, amit már nem tudtunk többé kontrollálni.
Elmetróztunk a Lincoln Parkig, hogy ameddig várunk, hogy jöjjön az ihlet, legalább Chicago szép oldalát is bemutassuk. Bennett már a metrón elkezdett képeket csinálni, természetesen rólam, így ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, megpróbáltam a természetes reakciómat mutatni, sőt még el is tudtam szedni a kamerát, hogy ne csak engem fényképezzen, hogy kettőnket együtt is.
A nehéz ezután az volt, hogy olyan hangulatba kerültünk, hogy egymás kezét fogva mentünk le a felüljárón, majd be a parkba. Az összekulcsolódó ujjaink akkor tűntek fel, amikor Bennett elhúzta a kezét, hogy le tudja nyomni a fényképező gombját. Szerintem neki is csak akkor esett le, hogy mi történt.
– Muszáj... muszáj lenne ezzel valamit csinálnunk! Mert ha nem, akkor egész nap ezzel fogunk szenvedni – sóhajtottam, kettőnk közé mutatva. Fáradtan nézett vissza rám. Fáradt volt az egész szarságtól, amibe miattam keveredett.
– Ez a te szülinapod. Megéred a szenvedést – mondta Bennett végül, egészen egyszerűen. Egy halvány, kurta félmosollyal, amitől a szeme is csillogott. Látszott, hogy őszinte. – Gyere! Tudom is, hogy mit tegyünk!
Ezzel maga után húzott, és elindultunk a park belseje felé.
______________
heyyoooo!!!!!
először is: boldog nemzetközi nőnapot, ti bátor amazon harcosok!!!!! <3 <3
mivel már most előre láttam, hogy a fejezet rohadtul hosszú lesz, ezért úgy döntöttem, hogy itt ezt elvágom (már ígyis 5000 szó felett jár) és közzéteszem, hogy adjak nektek egy kis valamit :D :D és bevezessem hogy mi lesz a fejezet hátralévő részében
nagyon fun lesz :D :D
kíváncsi vagyok, hogy mire számítotok a fent lévő aesthetic-ből!!! szóval írjatok, kommenteljetek, hogy mi a véleményetek a hennett párosról, magáról a történetről, vagy bármiről, igazából...
PUUSSZIII!!! <3 <3
Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro