Just when we thought the game was over

The music lifts and our dying solider lives!

And we breathe a sigh of relief.

We're leaving, we're leaving our shadows behind us now.

We're leaving, we're leaving it all behind for now.

SLEEPING AT LAST – THE PROJECTIONIST

A lift oldalában visszatükröződött a vigyor az arcomon. Nem tudtam levakarni, pedig kényszerítettem magam, miközben kihúztam a hajamból a szemüvegemet, és elpakoltam a tokjába. Nem bírtam kiverni a fejemből, ami az előbb történt, és amiatt volt az idióta vigyor a képemen.

Úgy éreztem, hogy az ajkam örökké őrizni fogja azt az érzést, amikor hozzáért az arcához, hogy az orrom beszívta az illatát. Sosem fogom elfelejteni az arckifejezését, amit még nem láttam előtte. Nem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel, csak lefagyott. És ez valami mámorító érzés volt.

Valahogyan sikerült visszább fognom a lényemből áradó izgatottságot, ami 100%-osan nem abból jött, hogy ruhát kell néznem a legjobb barátnőmnek. És hogy is néztem volna ki vigyorogva, amikor az egész délelőttöt végiggépeltem? Abbie-nek rögtön leesett volna, hogy valami történt.

Már messziről megpillantottam Abigail Sandmant, aki a Dolohue Mediától nem messze várt rám. Senki sem gondolta volna, hogy ez az aprócska lány a legtüzesebb csaj a világon, aki ha kinyitja a száját, a világ mocska ömlik ki rajta, szigorúan káromkodás nélkül. Bizony, a világ legrendesebb vagány nagymenője.

Ahogyan haladtam hozzá közelebb, láttam, hogy éppen kihúzza sötétvörös hajából a gumit, majd beletúr, mindezt úgy, hogy közben a telefonját nyomogatta, és párszor a hasához kapta a kezét, az arca alig láthatóan elfintorodott, de én már ismertem, tudtam, hogy ez mit jelent. Azok a jó kis alhasi görcsök! Csodálom, hogy Abbie még nem kezdett el üvölteni a méhével, hogy hogyan képes így beleszólni az életébe.

- És még azt hittem, én leszek az utolsó! – üdvözöltem ezzel Abbie-t, aki ezzel a lendülettel el is rakta a hátsózsebébe a telefonját, nagyon jól leplezve, hogy igazából összerezzent, amikor hozzászóltam.

- Cora azt mondta, hogy csak hajnalban ért haza a műszakjából, és tovább aludt a kelleténél – magyarázta Abbie, és jelzésképpen a szemben lévő felüljáró felé biccentett, hogy Cora onnan fog érkezni.

Cora nővérként dolgozott az egyik chicagói kórházban. Az egyetem első évének végén jött rá, hogy nem akarja folytatni, mert egy cseppet sem érdekli a szak, amin éppen volt, és mivel a természettudományok mindig is jól mentek neki, úgy döntött, hogy elvégzi a nővérképzőt. Azt hiszem, hogy ennyire még nem voltak büszkék szülők a gyerekükre, amiért otthagyták az egyetemet.

Cora-nak igazából tökéletes időzítése volt. Épp elég időig volt az egyetemen, hogy találkozzon élete szerelmével, és, hogy töltsön velem egy kis időt a kollégiumban. Az újságírós állásomat másodévben szereztem, szobatárs nélkül felváltva csövezve Abbie-ék szobájában és Cora lakásában, és Cora épp időben küldte be az egyik cikkemet a Dolohue Media-ba, a jelentkezés lejárta előtt pár órával. Abban az évben és a rákövetkezőben, a Dolohue Worldwide Media fizette a lakásomat, legalábbis egy részét, amire két fizetésből már nekem nem futotta. Így jár az ember, ha a belvárosban kap lakást a szupergazdag munkáltatójától, aki szerencsémre, még kedvelt is engem.

A magasvasút elhúzott felettünk, a tömeg, pedig leözönlött a felüljáróról. Rögtön kiszúrtuk Cora McLaine-t, ahogyan ő is minket. Kapkodta a lábát, és egyfolytában fújta ki a szájából a szőke hajszálakat.

- Bocs, hogy késtem – szabadkozott, de mi csak megrántottuk a vállunkat, és engedtük, hogy vezessen minket a forgalmas utcán az esküvői ruha szalonig, ahol időpontot foglalt. Be nem állt a szánk sétálás közben, még akkor sem, amikor a tömeg fölött kellett átkiabálnunk a másiknak.

A georgiai lányok mindent meg tudnak oldani.

Cora egy hatalmas szalon előtt állt végül meg, aminek kirakatában megszámlalhatlan fehér próbababa illegett-billegett szebbnél szebb hófehér ruhákban.

- Flancos – füttyentett Abbie. Cora büszkén vigyorgott, és csillogó szemekkel nézte a ruhákat. Láttam rajta, hogy alig várja, hogy beszabadulhasson, és kedvére próbálgassa ruhák százait. Már attól, hogy belegondoltam, mi járhat a fejében, elszörnyedtem, és szinte rögtön fejfájás kezdett el gyötörni. Amikor olyan napom van, még a bevásárlás gondolatát sem bírom elviselni. Ez is egy ilyen nap volt.

- Hogyan tudtad kifizetni ezt a helyet? – kérdeztem inkább a nem túl „menyasszony-barát" gondolataim helyett.

- 1. Wesley öröksége. 2. Megkértem anyámat, hogy postázza el a malacperselyemet, vagyis azt az ötöt, amibe tizenkét éves korom óta kuporgatom az esküvős pénzemet, és megfenyegettem az egész családot, hogy a húgom még csak rá sem nézhet a csomagra, vagy olyan cifrát fogok mondani, hogy még a dédunokái is tudni fogják a káromkodások helyes sorrendjét – foglalta össze az eseményeket Cora. Összenéztem Abbie-vel a szőke háta mögött, és néma egyezséget kötöttünk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad rosszban lennünk Corával, mert olyan átkot küld ránk, hogy talán még az elsőszülöttjeinket is megkapja.

Ilyen hangulatban léptünk be a csilivili szalonba. Belül olyan tisztaság és... sznobság uralkodott, hogy szinte én éreztem magam kellemetlenül, amiért merészeltem Converse-ben betenni a lábamat. De végülis, Cora volt itt a fizető vendég, nem én.

- Helló! Cora McLaine névre foglaltam időpontot – szólt hozzá a legjobb barátnőm a két hidrogénezett szőke eladólányhoz, akik a pultnak dőlve várták a kuncsaftokat. Rögtön magukra vakarták a pénzcsiholós mosolyukat, bár én láttam rajtuk, hogy nem igazán vannak elragadtatva se Cora karikás szemeitől (a szőke kinézetében csak ennyi hiba volt, amúgy kifogástalanul festett), se Abbie kócos hajától és öszefilcezett ujjú ingjétől, se az én kopott tornacipőmtől.

- Foglaljanak csak helyet, ameddig hozunk pezsgőt! – szólt az egyik kissé nyávogva, majd mindketten elslisszoltak, otthagyva minket a kényelmes puffok társaságában. Abbie úgy süppedt beléjük, mintha már 24 órája két lábon állt volna.

- Van ötleted, hogy milyen ruhát akarsz? – kérdeztem Corától, aki elkényelmesedve hátrahajtotta a támlára a fejét a velem szemben lévő szűk kis kanapén.

- Hát persze, hogy van! – bólintott Cora, mintha olyan egyértelműt kérdeztem volna.

Miközben a két eladólánykára vártunk, előhúztam a telefonomat, hogy megnézzem, jött-e üzenetem. Majd meg akartam csapkodni magam, amiért egyáltalán az eszembe jutott. Alig fél órája váltatok el, Henley! Miért írt volna? Hülye dolog volt arra várni, hogy ír-e. Hülye voltam, hogy egyáltalán...

Visszacsaptam a telefonomat a táskámba. Pont akkor, amikor a szöszik meghozták egy tálcán egyensúlyozva a pezsgőket. Nem tudtam megérteni, hogy egy esküvői ruhaszalon hogy lehet olyan flancos, hogy pezsgőt kelljen felszolgálniuk. De senki nem panaszkodott miatta.

- Oké, akkor tószt! – emelte fel a poharát Abbie, majd fenyegetően rám nézett. – Most te is iszol, Henley!

Nem ellenkeztem, csak megforgattam a szemem, és megfogtam az egyik poharat.

- A kalandokra! – mondta Cora, belekezdve abba a felsorolásba, amit tizennyolc éves korunkban találtunk ki, a ballagásunkkor. Azóta megmaradt és minden közös ünnepléskor elmondjuk ezeket. Jó kis hagyománnyá vált, ami minden alkalommal megborzongtatott.

- A hibázásra! – folytattam. Próbáltam nem belegondolni abba, hogy ez mennyire illik a jelenlegi szituációmra. Rohadt sors, rohadt univerzum, és a rohadt tervei!

- Szexre a rossz emberekkel! – mondta Abbie a szokásos sorát, kis híján elnevetve magát.

- És a jó emberekkel! – egészítette ki Cora.

- Hogy felszabadítsuk a szent poklot! – fejeztük be egyszerre mindhárman. Sosem vettem észre korábban, hogy ez az utolsó olyan, mintha egy kis szeánszot tartottunk volna, ördögűzés előtt.

Egy kortyot voltam képes inni a pezsgőből, és így is túlteljesítettem magam. Annál többet a gyomrom nem bírt befogadni, így visszahelyeztem a poharat a tálcára, még mielőtt elhánynám magam. Igen, már ennyi alkohol képes volt arra, hogy teljesen kifordítson magamból.

Miután az eladólánykák úgy gondolták, hogy eleget örömködtünk – és húztuk az ő drága idejüket –, odajöttek mellénk sündörögni és „felvették Cora rendelését". Szőke legjobb barátnőm elmagyarázta nekik, hogy tengerparti esküvője lesz Kubában (ekkor Abbie-vel összenéztünk, és átdobtuk a hajunkat a vállunkon, gúnyosan, mivel Cora mondatából csak ez a gesztus hiányzott).

És így, elkezdődött. Cora fehérneműre vetkőzött, mi pedig Abbie-vel csak néztük hogyan veszi fel egyik gyönyörű ruhát a másik után. Kár tagadni, hogy Cora mindegyikben észvesztően nézett ki. Mint egy Disney hercegnő, csak még gyönyörűbb. Már a lényéből olyan fény és szépség sugárzott, ami csak természetfeletti eredetű lehetett.

Ezt már akkor észrevettem rajta, amikor öt éves korunkban felmászott mellém a mászokára, hogy le tudjon segíteni. Így lettünk barátok. Pár nappal később megjelent Abbie. A kis vörös lányka a világ legtündéribb gyereke volt, de olyan hisztit tudott lenyomni, amikor nem azt a mesét olvasták fel, ami megfelelt az elvárásainak, hogy minden óvónéni ódzkodott tőle. Ahogyan a legtöbb gyerek is. Ő állt ki mellettem, amikor a nagycsoport fele elkezdett félős nyuszinak hívni, a bizonyos mászókára fentragadós szituáció miatt.

Ez a felállás volt érvényben, világéletünkben. Én, akit mindig meg kell menteni, Abbie, aki végül mindenkit leteremt, és Cora, aki elhozza a mennyország összes fényét a halandók világába. Az angyal, az ördög kis szolgája, és én. Egészen különleges eredettörténet.

- Szerinted mennyi ideig bírja még ki, hogy ne váltson át tündérkirálynőből gonosz szirénbe, és ordítson velük, hogy nem megfelelő ruhákat hoznak neki? – kérdezte tőlem Abbie, aki már a kihozott epermennyiség felét belapátolta. Időközben én átcuccoltam mellé, és szinte végelgyengülésben szenvedve, a vállán pihentettem a fejemet és úgy csüngtem rajta, mint lajhár a fán.

- Egy pár perc – mondtam a tippemet, és ránéztem Corára, aki a nyolcmilliomodik habos-babos ruhát próbálta. Természetesen lenyűgözően állt neki. A szoknya tüllből készült, a felső része, pedig pántnélküli csipke volt. A tipikus hercegnő viselet. De Cora nem erre vágyott. Valami lehengerlő és nem hétköznapit keresett. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha nem varázsolnak elő számára ugyanolyat, mint amit a fejében elképzelt, képes magához Vera Wanghez utazni, és lecsapni elé egy tervrajzot, hogy azonnal varrja meg neki.

Mentségére legyen mondva, Cora próbált nyugodt és komoly maradni, miközben melltartóban és bugyiban veszekedett a két kis szőke libával.

Én, amikor már végképp nem bírtam a sok ruha látványát, előhúztam a telefonomat és akármennyire is vitatkoztam magammal, bepötyögtem egy üzenetet Bennett-nek: A ruhaválogatás szívás. Hányingerem van a habosbabos, fehér ruháktól. Inkább ebédelnék veled – és elküldtem, még mielőtt találtam volna egy orbitálisan nagy indokot, a többi kis indokon felül, hogy ne küldjem el.

Beszélünk, ha végeztem? – fokoztam tovább a következő kérdéssel, és éreztem, hogy az arcom szépen lassan vörösbe vált. De nem egyszerű vörösbe, hanem sötét, céklavörösbe. Talán egy aprócskát megkönnyebültem, amikor Ben válaszolt.

Csörges meg, amikor végeztetek! Az ebéd szívás volt nélküled. Nagyon hiányoztál – írta az ő következő három üzenete, amik gyors egymásutánban érkeztek. Nem bírtam úrrá lenni a szívem heves kalapálásánál, amit aznap már másodszorra idézett elő Bennett Lyle. És annyira nem is volt bűntudatom, mint próbáltam bebeszélni magamnak. Szégyelltem magam miatta. Mint minden miatt, amit az elmúlt egy hónapban csináltam.

Mert akármit csináltam, nem volt bűntudatom miatta. Egyáltalán semmi. Pedig kellett volna lennie.

- Henley! – szólt hozzám Cora, mire felkaptam a fejem Abbie válláról és a szőkére néztem, aki a következő ruhát várta. – Miért Kimtől kell megtudnom, hogy Bennett-tel dolgozol együtt?

Hallottam, hogy Abbie kapkodta mellettem a levegőt, és már ő is várakozva nézett rám.

- Mikor találkoztál Kimmel? – kérdeztem, miután úrrá tudtam lenni a hirtelen kiszáradt torkomon, a verejtékező tarkómon és a ziháló lélegzetvételeimen. Elöntött a halálfélelem. Arra gondoltam, hogy ha Cora találkozott Kimmel, Kim talán elmondta neki, hogy mi történt köztem és Bennett között. Utáltam titkolózni Cora előtt, de muszáj volt. Gyűlölte Bennett-et, és engem is meggyűlölt volna, amiért lealacsonyodtam hozzá.

- Kellett neki valami az öregek otthonából, ami a mi kórházunkhoz tartozik – vonta meg a vállát Cora, kijelentve ezzel, hogy ez az információ nem fontos a téma szempontjából. Láttam rajta, hogy mindenképpen tudni akarja a választ, nem fogok tudni témát váltani. – Nyugi! Nem akarok ördögűzést végrehajtani rajtad! Csak kíváncsi vagyok, ez minden!

- Nem fontos. El voltál és el vagy foglalva az esküvővel. Ez piti ügy – mondtam legyintve. Hetek óta, Cora mindig akkor csörgetett meg, amikor Bennel voltam. Kifogásokat kellett kitalálnom, hogy letegyem. Úgy éreztem magam, mintha lenne egy sötét kis titkom. És valójában ez így is volt. Bennett titok volt. Legnagyobb részben azért, mert féltem. Féltem, hogy elmondom Corának és Abbie-nek, hogy együtt dolgozunk, akkor dől az egész kártyavár, és azt is elmondanám, ami azon a márciusi estén történt a verandán.

- Ha a hamarosan-férjem bátyjáról és a legjobb barátnőmről van szó, az sosem piti ügy – ellenkezett Cora, megrázva a fejét, és a szemem sarkából láttam, hogy Abbie szeme is rám villant, és ő is helytelenkedve, aggódva nézett rám.

- Igen, Hen, eléggé kiborultál, amikor összeszólalkóztatok a Jenningsben. Fura lehet... Együtt dolgozni vele, partnerekként – helyeselt Abbie. Ó, ha tudta volna! A fura szó már nem is takarta be a helyzetemet. Már régen nem illett rá.

- Voltak hullámvölgyeink. De megegyeztünk egy tűzszünetben – magyaráztam, miközben az izgulásomat és zavaromat megpróbáltam azzal elrejteni, hogy beletúrtam a hajamba, és megvontam a vállamat.

- És ennek meg kéne nyugtatnia? – fordult felém Cora, aki eddig a tükörből nézett rám, de gondolom ezt megunta, és inkább szemtől szembe próbálta meg érvényesíteni az akaratát. Nem mondom, a tekintete elég baljós volt.

- Nagylány vagyok. Meg tudom védeni magam Bennett ellen – mondtam magabiztosan, még ki is húztam magam és a legeltökéltebb pillantásomat vettem elő. Végülis, igazat mondtam. Tényleg tudtam kezelni Bennett-et, megtanultam egy hónap alatt. És erre feledtébb büszke is voltam.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Cora gyengéden, és hallottam, hogy tényleg aggódik miattam. Tényleg dühös voltam, amikor először találkoztam Bennett-tel, sőt, ami azt illeti, akkor is, amikor másodszor találkoztam vele, és sokszor voltam rá dühös azután is, és ezeket a helyzeteket egyszer sem kezeltem valami jól. De egyre és egyre jobb lettem benne.

- Kim úgy gondolja, hogy a legjobbat tudjuk kihozni egymásból – ebben voltam a legbiztosabb. Időbe telt mire rájöttem, de Kimnek igaza volt. Tényleg egy olyan oldalt tudunk egymásból kihozni, amit általában nem engedtünk ki, vagy csak nagyon korlátozott keretek között. De egymással, el tudjuk magunkat engedni, szárnyal a fantáziánk, és az egyik ötlet követi a másikat, elég gyors egymásutánban.

- Ööö, valaki... Hol lehet fogadni? – tette fel az egyik kezét Abbie, miközben tanácstalanul körülnézett. Erre nemes egyszerűséggel meglöktem a vállát, annyi erővel, amennyivel csak tudtam. De a vörös csak röhögött.

- Szerintem két hónapig nem bírják egymás mellett, és az esküvőig megölik egymás, mi meg kereshetünk más tanúkat magunknak – vélekedett Cora, a mondatba többször is beleröhögve. Igyekeztem nem felháborodni azon, hogy ezek ketten úgy tanácskoznak az életemről, mintha én nem is lettem volna ott. Pedig ott voltam és mindent hallottam.

- Ez nem fog megtörténni! Csak azért sem – kértem ki magamnak, tartva azt az álláspontomat, amiben tényleg hittem. Egy hónap alatt megváltozott a helyzet.

Már nem utáltam szívből Bennett Lyle-t. Még mindig féltem. De már nem utáltam.

Sőt, kételkedtem benne, hogy valaha is utálni tudnám, vagy utáltam előtte.

Csak azt utáltam, hogy amit éreztem, az nem helyes. És, hogy nem tudtam elmondani senkinek, amikor miatta napról-napra egyre boldogabb lettem. Hogy hiányoltam egy embert, akit szinte alig ismertem. Hogy gondolkodás nélkül rohantam volna hozzá, de túl távol volt, én pedig nem voltam képes elérni, és úgy éreztem, hogy sosem fogom tudni. Olyan fájdalmat éreztem emiatt, mint még soha életemben.

Sokszor tört már darabokra a szívem, életem huszonkét és háromnegyed évében. De ezt a fajta fájdalmat még nem ismertem. A reménytelenséget, az esélytelenséget, a beteljesülethetetlenséget. És ez szörnyű volt. Mert ezeket az érzéseket nem is szabadott volna éreznem, és nem is mondhattam el senkinek.

- Ez az! MEGVAN! – kiáltott fel Cora, olyan hangerővel, hogy azt hittem, a szomszéd üzletben is tisztán hallották. Abbie-vel szinte egyszerre kaptuk a fejünket a szőkére, aki a tükör előtt állva örömködött.

A szám elé kaptam a kezem, amint végignéztem Corán, és lepörgött előttem húsz évnyi közös emlékünk. Szerintem ekkor tudatosodott bennem, hogy a legjobb barátnőm tényleg férjhez megy, és, hogy ott lehetek az oldalán, amint kimondja a boldogító igent élete szerelmének. Életemben nem láttam még Cor-t ilyen boldognak, mint mikor megtalálta A RUHÁT, csak és kimondottan nagybetűkkel.

Bevallom, nem ilyen ruhát képzeltem el a számára, hanem sokkal hercegnősebbet, de ha jobban belegondolok, ez a ruha jellemzi a legjobban Cora McLaine-t. Sokkal habosabb, tüllöset képzeltem el neki.

Ehelyett itt volt ez a ruha. A gyönyörű, fehér ruha nagyon vékony, spagettipántos volt, háta voltaképpen semmi nem volt, a háta aljában kezdődött csak a ruha. A mellrésze V nyakú volt, a csipkés virágos minták voltak végig, ahogyan szorosan rásimult a ruha, és ez az anyag egészen Cora combközépe alá is lehúzódott, de ha nem látom, ahogyan forog, nem láttam volna, hogy a dereka alatt is ez az anyag van. Mert a derekától terült szét a szoknya, ami nagyon finom, könnyű és vékony anyagból készült, csak egy vékony sáv maradt ki a szoknyából. Ahogyan Cora lépett, ebben a sávban lehetett látni a combjára simuló anyagot.

Igen, ez a ruha volt tökéletes egy tengerparti esküvőhöz.

Mosolyogva odaléptem hozzá, és hátulról átöleltem, majd a vállának támasztottam a fejem és egy gyors puszit nyomtam az arcára.

- Tökéletes lesz, Cora! – suttogtam, és egy hangyányit megszorítottam. Nagyot nyeltem, hogy elnyomjam a torkomat összeszorító sírást, és ehelyett csak összetalálkozott a szemem Coráéval a tükörben, és mosolyogva néztem rá.

A legjobb barátnőm legnagyobb álma valóra válik. Egy gyönyörű esküvőn fogja összekötni az életét azzal a fiúval, akire egész életében várt. Már ez tökéletes és mesébe illő volt. Irigyeltem a boldogságáért, de mindent megérdemelt, amit kapott. Irigyeltem, végtelenül boldog voltam, és mégis, aggódtam is miatta. Pedig tudtam, hogy Wesley Lyle-lal csak a legjobb élete lehet.

- Köszönöm, hogy ott leszel mellettem, Henley – fordította el a fejét Cora, hogy igazából a szemembe tudjon nézni.

- Mindig – bólintottam egyszerűen, majd eltűrtem a fülem mögé a hajam, és elhúztam a szám, hátha attól elmúlik a késztetésem a sírásra. És láttam, hogy a legjobb barátnőm ugyanúgy elérzékenyült, mert neki is nagyokat kellett sóhajtania, és mosolyogva megforgatta a szemét.

- Na, ne már, ti síró pityogók! – kiáltott fel Abbie, aki ekkor pattant fel a kanapéról, és odalibegett Cora másik oldalára. – Igen, gyönyörű vagy. Igen, az esküvő tökéletes lesz. Igen, Wesley is tökéletes. Nem, senki nem fogja elrontani, még a furi, őrült nagynénéd sem Kaliforniából, se Ariana. És igen, mindenki szeret téged.

Cora vetett Abbie-re egy szerető pillantást, amiért ezt megfogalmazta neki, de nem mondott semmit. Tudta, hogy Abbie-re egy pillantás, egy kézszorítás nagyobb hatással van, mint egy szó. Még akkor is, ha az a szeretlek. Abbie érzelmei mélyek. Ezt mind tudjuk, az évek alatt megismerhettük. De mindig nehezére esett kimondania őket. Nem arról volt szó, hogy egy nem-szerető családban nőtt fel, hiszen a szüleivel rendkívül jó kapcsolatokat ápolt. De a vagány lényének ez is része volt. Többet jelentettek neki a tettek, mint a szavak.

- Gyerünk! Vedd le a ruhát, hadd csomagolják be, aztén fizesd ki és essünk neki a koszorúslány ruháknak! – jött az utasítás az ügyvédtanonctól, mire mi megráztuk magunkat, Cora ezután, pedig visszament a próbafülkébe, hogy levegye magáról a ruhát.

- Tudod, Henley... - kezdett bele Abbie sejtelmes hangon, halkan, mikor visszahelyezkedtünk a helyünkre a kanapén. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Tippem sem volt, hogy mit akarhat ilyen hangnemben közölni velem. – Én odavagyok azokért a párokért, amelyeknek az egyik tagja cukimókus és ártatlannak néz ki, közben meg el tudná metszeni a torkod, ha felbőszíted. A másik meg tiszta kemény, a tragikus múlttal meg mindennel, közben meg egy aranyos kiskutya, aki követné a másik embert a Föld túloldalára is.

- Ez most honnan jutott eszedbe? – kérdeztem, szinte félve.

- Tudod, hogy milyen vagyok. Sokáig nem lehet eltitkolni előlem dolgokat, mert észreveszem a szokatlan dolgokat. Cora is, általában, de most rózsaszín ködben úszik – vonta meg a vállát Abbie. – Olyan dolgokat is észreveszek, hogy... valaki próbál úgy üzeneteket küldeni úgy, hogy a másik ne lássa. Amit egyébként egészen jól csináltál. Meg is leptél. Aztán elkezdtünk beszélni Bennett-ről, és próbáltál hárítani...

- Mit akarsz mondani, Abbie? – erről beszéltem. Abbie mindent észrevesz. Mindent. Még akkor is, ha én elhittem, hogy zseniálisan csinálom a dolgokat.

- Azt, hogy ismerlek. És a hazudozás nem megy neked – vonta meg a vállát Abbie, és átváltott az ügyvédes hangnemére. – Vagyis van valami titkolnivalód. Ami nagy valószínűséggel Bennett Lyle-hoz köthető. Igazából a nagy kérdés az, hogy miért tartanád titokban. Cora előtt még oké, hiszen Bennettről van szó. De előttem?

- Ha neked elmondtam volna, el kellett volna mondanom Corának is! – fakadtam ki, próbálva a hangomat egy bizonyos szinten tartani, hogy a szőke barátnőnk még véletlenül se hallja meg, hogy miről beszélünk. – Hibát követtem el. Egy szörnyű, szörnyű hibát. Úgy érzem magam, mintha nem lennék több egy képmutató, a saját életét példaként mások orrá dörgölő sarlatánnál. Csak... élek egy kapcsolatban, ami kívülről piros, belülről meg rohad. Mindenkinek kérkedek a rózsaszín életemmel, közben meg az egész nem is igazi.

- Bárki, aki ismer téged, tudja, hogy az életed nem egyszerű, és nem rózsaszín – kezdett el tiltakozni Abbie, a hangja elgyengült. – Egy hiba nem határozza meg az életedet. Nézz csak meg engem! Ezernyi hibát halmoztam fel huszonhárom év alatt. Mégsem tekintem magam rossz embernek.

- Ez más, Abbie. Ez... olyan dolog, amit egy emberrel sem szabadna megtenni, pláne egy olyan emberrel nem, akit szeret. Ez egy olyan dolog, amiről azt hittem, hogy soha nem fog eszembe jutni, hogy megteszem, mégis megtettem – hajoltam előre, a térdemre támasztott könyökkel, és beleejtettem az államat a tenyerembe. Kétségkívül szánalmasan festettem. A szemembe könnyek gyűltek, és azt hiszem, hogy azoknak a könnyeknek már egy hónapja ki kellett volna hullaniuk.

- Nem tudnád csak úgy, egyszerűen elmondani, hogy mi is történt? Nehezen tudok véleményt nyilvánítani úgy, hogy nem tudom a részleteket... - Abbie megszorította a vállamat, mire óvatosan felnéztem rá és egy nagyot sóhajtottam.

Nem cipelhettem tovább ezt a terhet. Igaz, nem egyedül cipeltem, Bennett-tel egy cipőben voltunk, de neki sosem engedtem, hogy beszélni próbáljon velem az egészről. Titokként kezeltük, még egymás előtt is, mintha még mi sem tudnánk, hogy megtörtént. Azt gondoltam, hogy ez így a legjobb. Így nem fogok senkit sem megbántani, és minden ugyanúgy fog folytatódni, mint előtte. De semmi sem ment ugyanúgy. Mert a szellem kiszabadult a palackból. Bennett Lyle felforgatta az összes gondolatomat, mindent, amiben hittem, és teljesen új dolgokat pakolt a helyébe. Megváltoztatott. Vagy csak felnyitotta a szememet.

Talán tudattalanul, de mutatott egy olyan életet, amit élhetnék, ha megadnám neki az esélyt. Egy életet, amit sokkal jobban tudnék élvezni, mint a jelenlegit.

Egy életet vele.

Sosem mondta ki. Nem is vártam, hogy mondja ki. És arra sem kértem soha, hogy várjon rám. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket féltem hangosan kimondani, még rájuk gondolni is féltem.

De minden egyes pillantásával ezt üzente nekem. Gyere, itt vagyok, csak igent kell mondanod!

- Én vagyok, Henley... - mondta Abbie, mintegy utolsó érvként, hogy kezdjek beszélni. Összetört a falam, amit eddig olyan jól fenntartottam. Ki kellett mondanom.

- Csókolóztam Bennett-tel – nyögtem ki végül, alig hallhatóan.

Abbie-t pedig éppen abban a pillanatban kapta el a röhögőgörcset – amit én egyáltalán nem értettem –, amikor Cora kilépett az öltőzőből.

- Miért nevet ennyire Abbie? – kérdeztem tőlem Cora, kezében tartva a vállfára függesztett, kiválasztott ruhát. Abbie-től válaszra nem számíthatott, mert a vörös lány már hanyatt feküdt a kanapén, a hasát fogva nevetett. Én csak az ajkamba haraptam, éreztem, hogy az arcom egy túlérett paradicsom színével vetekszik. Összeráncolt szemöldökkel néztem Abbie-re. Nem értettem, közben, pedig kirázott a hideg tőle.

Hogy miért nevet ezen, nem értettem. Olyan vicces lett volna? Nekem nem volt az. Talán rosszul hallottam volna? Nem, ezt nem lehet csak úgy félrehallanni.

De nem tudtam ezen sokat gondolkodni. Cora rögtön el akarta kezdeni a koszorúslány ruhák keresését. Erre a két szőke libuska közbeszólt, hogy náluk csak minták vannak, minden színből nyilvánvaló okok miatt nem tartanak, szóval, ha kiválasztottunk a színt, választhatunk ruhastílust, ők pedig lemérnek minket, és egyénileg megcsinálják mindenkinek.

Pedig én igazán szívesen ráruháztam volna Abbie-re a feladatot, hogy próbálgassa csak a rózsaszín ruhákat kifulladásig, én meg csak rábólintok arra, ami tetszik.

De ez a verzió már nem tetszett. Mert két idegen és ítélkező szőke előtt kell levetkőznöm fehérneműre, hogy lemérjenek. És ez több volt annál, hogy féltem megmutatni milyen melltartót viselek.

Így miután eldöntöttünk – vagyis inkább rábólintottunk arra, amit Cora megálmodott -, hogy halványrózsaszín egyszerű, ujjatlan, egyenes vonalú, derékig buggyos, de onnan lefelé is laza ruhánk lesz, Abbie vetkőzött először le. Közben, pedig Cora felhívta az anyukáját, hogy vetkőztesse le Arianát és mérje le, pontosan olyan sorrendben, ahogyan Cora diktálja a szempontokat, és ha kell, kétszer is csinálja végig, hogy pontos legyen, és Ariana ne problémázzon a végén. A cirkusz közepén, pedig ott ültem én, még mindig összezavarodott gondolatokkal, gyomorgörccsel, amit már nem csak Bennett Lyle felemlegetése okozott, hanem a hülye vetkőzés is. Zavartan kezdtem el piszkálgatni a pólóm alját.

És irigyelve néztem, hogy Abbie milyen magabiztosan járkál egy szál fehérneműben. A Bennett-probléma seperc alatt kiszaladt a fejemből – legalábbis egy kis időre – és átvették a helyét a szokásos, lányos problémák. Amik egészen biztosan többnek tűntek, mint egyszerű, szokásos, lányos problémák.

De el kellett kezdenem kigombolni a nadrágomat, miközben lehúztam a cipőmet. Őszintén, a gondolkodás közben még azt is elfelejtettem, hogy milyen bugyi volt rajtam – de mikor lenéztem, egy tehert leadhattam, mert egy snassz, fehér csipkés darab volt rajtam. Egy probléma letudva.

A nagyobb probléma csak most jött.

Igyekeztem hamar megszabadulni a pólómtól, mint ahogyan az ember letép egy ragtapaszt.

Félreértés ne essen, én igazából nem a súlyom miatt aggódtam. Ha létezik olyan a huszonegyedik században, hogy valaki túl vékony, akkor az én voltam. Az utóbbi időben sikerült feltornáznom magam a sima vékonyra, de ennyi volt a dolog.

A problémám, vagyis amitől zavarban éreztem magam, az a tinédzserkori súlyom eredménye. Tizenkét-tizenhárom éves koromban hirtelen elkezdtem... hm... gyarapítani a súlyomat. Mondjuk ki kerek perec, pufi kislány lettem. A bőrömnek olyan gyorsan kellett megnyúlnia, hogy lilás repedések jelentek meg végig a hasamon és csípőcsontom körül. És bár tizenöt éves koromban, a szüleim halála után nagyon rövid idő alatt, nagyon drasztikusan lefogytam, a repedések az időközben lapossá vált hasamon is ottmaradtak. És nagyon is láthatóak voltak.

Az ajkamat rágva somfordáltam oda az egyik eladólánykához, aki a centit fogta, míg a másik az adatokat írta be a gépbe. Cora időközben letette a telefont, Abbie, pedig helyet foglalt az én helyemen. Mindketten észrevették, hogy szorongok a bőröm miatt. Ezért elkezdtek hozzám beszélni, hogy eltereljék a figyelmemet. Pech, hogy éppen a bőrömről kezdtek el társalogni.

- Nem próbáltad még testápolót? – kérdezte Cora. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a kérdéstől, és még jobban elvörösödtem, de vettem egy nagy levegőt és válaszoltam a feledtébb bunkón feltett kérdésre.

- Szerintem a testem víztartalékának 80%-a mangós testápoló – mondtam erre én, fél szemmel Corára nézve, szúrósan. Nem tudhatta, de minden egyes este, lefekvés előtt egy fél tenyérnyi testápolót szoktam belepaszírozni a bőrömbe. Az évek során már hányigerem lett a mangós testápolótól, de a szokás hatalma miatt sosem gondoltam arra, hogy más illatút kéne vennem.

- Szerintem vagány. Mintha tigriskarmolásaid lennének – emelte fel a kezeit Abbie, és görbítette be őket úgy, mint macskakarom lenne, és még egy macskaüvöltést is hallatott.

- Ezek repedési csíkok. Semmi különleges nincs benne – nem is fordultam feléjük, csak óvatosan összekulcsoltam a hasam előtt a kezeimet, hogy a mögöttem szorgoskodó szőke lányka ne nézzem már a tükörbe olyan sokszor, csak, hogy a „mutánsságom" jeleit lássa. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy mi az, nem láttál még striát? De hát... ezt nem tehettem meg. Sajnos.

Mindig szenvedtem vele. Legfőképpen nyáron. Így rászoktam azokra a bikinikre, amelyeknek alsó részének magasabb volt a dereka, mint a többinek, így eltakarta a csíkokat. A parton mindenki azt gondolta, hogy csak követem a trendet. Pedig a trend maga csöppet sem érdekelt.

Kivédtem azokat az eseményeket, amikor mutogatnom kellett a hasamat. Ilyen volt például a nyilvános átöltözés, mint a suli közös öltözői, vagy egy ruhapróba. A barátnőim ismertek már, ők nem bámultak meg. Jesse meg már úgy ismert meg, hogy a csíkok a hasamon voltak. Az első kellemetlen és kínos vetkőzés után már simábban ment az ügy, de talán ő volt az az ember az életemben, akinek a közelségében a legjobban szorongtam.

De huszonhárom éves voltam lassan. El kellett fogadnom a „mutánsságomat". Talán úgy kellett gondolkodnom, ahogyan Abbie mondta. Hogy ezek tigriskarmolások. Sőt, az öcsém is így gondolkodott, amikor anya csíkjait látta, amiket akkor szerzett, amikor velünk volt terhes. Szerinte ezek az erőm szimbólumai, hogy túléltem dolgokat, és erősebb lettem miattuk.

Amikor tinédzserkorom hajnalán megjelentek a pufi hasamon a repedések, a tükör előtt álltam, kis híján undorodva magamtól, a hasamtól és a repedésektől. Próbáltam összenyomni őket, takargatni. De ugyanúgy ott voltak. Egyik este anya meglátta, hogy milyen görcsösen nézek a hasamra. Felhúzta a saját pólóját, és végighúzta a kezét a saját csíkjain. Megkérdeztem tőle, hogy rendben van-e, hogy egy lánynak vannak repedések a hasán, a fenekén vagy a combján. Erre Rosalie Jordan azt válaszolta, hogy még nem találkozott olyan lánnyal, akinek ne lenne, szóval ez tökéletesen normális. Utána kifejtette, hogy a repedések, és a sebek, amiket életünk során összeszedünk magunkra, a leggyönyörűbb dolgok a világon, mert tiszta vászonként jövünk a világra, de ezek a kis „mutánsságok", ahogyan én nevezem, a bizonyítékai, hogy éltél, hogy a nap rád sütött, hogy nőttél, hogy talán elestél, de még itt vagy a Földön.

Aztán elmosolyodott, és azt mondta, hogy az ő repedései arra emlékeztetik, amikor először én, majd Ian volt a hasában.

Ahogyan még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe a ruhaszalonban, egy pillanatra, mintha anyát láttam volna mögöttem, mint ahogyan azon az éjszaka mögém lépett a tükör előtt, átölelt, megszorított, és azt mondta, hogy Ne törődj semmivel, Kukac, tükéletesen normális vagy! Egy tizenhárom éves kamaszlánynak ekkora megkönnyebülést egyik mondat sem okozott volna.

Visszaléptem a tükörtől a kanapéhoz, és bár az anyukám képe eltűnt, a szorítását még mindig éreztem.

Sokat pislogtam, hogy eltűnjön a sírás-kényszerem, miközben előhúztam a lenémított telefonomat a táskámból, ami jelezte, hogy az öcsém már nem egyszer keresett.

- Végeztünk? – kérdeztem a barátnőimtől, akik örömködve álltak fel. Gondolom, nekik az a nap olyan boldogságot okozott, amit én nem egészen tudtam megérteni.

- Aha – bólintott Abbie.

- Magasvasút? – kérdezte mindkettőnktől Cora. Abbie egyből rábólintott. Ő már nem a belvárosban lakott, szóval elég sokszor használta Chicago kedvenc tömegközlekedési eszközét. – Henley?

- Ööö... körülbelül csak egy megállónyira vagyok otthonról. Van kedvem sétálni, meg amúgyis vissza kell hívnom az öcsémet – gondolkodtam el. Meg át kell gondolnom az egész Bennett szituációt.

Így elbúcsúztam a barátnőimtől, akik fellépdeltek a felüljáró lépcsőin, én pedig elindultam hazafelé, miközben megcsörgettem Iant.

- Szia! Mi újság? Ugye nincs semmi baj? – szokásom volt ezzel a három mondattal kezdeni a beszélgetéseinket. Az öcsém utálta ezt. De nem tehettem róla, ha kettőnél többször hív egymás után, nem tudok úrrá lenni azon, hogy aggódok. Azok után nem, amik történtek. És nem hinném, hogy ezért hibáztatna bárki.

- Nyugi, nővérkém! Minden a legnagyobb rendben – nyugtatott meg Ian egy perc alatt, és rögtön hallottam a hangján, hogy mosolyog. Ez mondjuk nem volt meglepő. Ian mindig mosolygott. Legalább ennyi ragadt rá abból, amit tanítottam neki. – Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor jössz haza!

- Május 26.-a, egy délutáni gépre foglaltam helyet – informáltam az öcsémet, fél szememet lehunyva, hogy visszaidézzem a dátumot. – 27.-én lesz a ballagásod. 28.-án már repülök is vissza. Azt mondjuk megköszönném, ha elautóznál értem Savannah-ba.

Minden alkalommal, amikor hazarepülök, térden állva kell könyörögnöm, hogy Ian eljöjjön értem a reptérre. Bár, Georgiában lakunk, a savannah-i repülőtér csak másfél órára van az Atlanti-óceán melletti kisvárostól. Minden alkalommal kéreti magát, le kell könyörögnöm a csillagokat az égről, míg aztán nagy kegyesen megjelenik értem a reptéren, egyébként azzal az autóval, amit én vettem magamnak és használtam évekig, de otthon kellett hagynom, amikor Chicagóba költöznöm, így azóta a kisöcsém kis léptekben fizeti nekem az autó árát, hogy azzal furikázhasson kedvére.

- Ja. Mint mindig – szinte hallottam, hogy forgatja a szemét. A második dolog, amit tőlem magára szedett. Csak ezek az apró kis mozdulatok, villanások mutatják meg a világnak, hogy testvérek vagyunk. Ha egymás mellé állunk, a vörös és a világosbarna nem hasonlít egymásra. De a mosolyuk már igen. A szemforgatás még inkább.

- Kösz, hogy nem veszel el tőlem még több energiát azzal, hogy könyörögnöm kell – nevettem el magam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy délelőtt óta nem ettem – ami bár furcsa volt, tekintve, hogy mostanában mennyit eszem, de egyáltalán nem furcsa az elmúlt évek fényében -, és a fejem is sajog a sok hülye ruhától. Hűha, Cora megölt volna, ha már csak egy gondolatomat is meghallja.

- Milyen volt a ruhavásárlás? – Iannek rögtön leesett, hogy mi szívta el az energiámat.

- Oké volt. Cora megtalálta álmai ruháit, én meg mutogathattam a tigriskarmolásaimat a két sznob hidrogénezett szőke eladónak. Minden lány álma – vázoltam a délutánomat. Ianből, akármennyire is próbálta visszatartani, kitört az elfojtott nevetés. – Milyen volt a te sulis napod?

- Unalmas, mint mindig – sóhajtott az öcsém, majd úgy folytatta, mint aki már a beszélgetés elején ezzel akarta volna kezdeni, de elfelejtette. – De, ha valakinek nem volt unalmas a napja, akkor az a nagyi.

- Mi történt a nagyival? – torpantam meg a járdán. – Kérlek, mondd, hogy Mr. Munroe végre összeszedte magát, és elhívta bingópartira a nagyit!

- Henley Amelia Jordan! – na, igen. Az öcsém határozottan figyelmeztethetett volna, hogy időközben átadta a nagyinak a telefont. Így közvetlenül kellett szembenéznem Josephine Jordan haragjával. Amit semmiképpen sem tudtam komolyan venni. – Mr. Munroe? Bingóparti?

- Ó, szia, nagyi! Édes nagyikám! – próbáltam kompenzálva, de kis híján belőlem is, és hallottam, hogy a vonal másik végén Jo nagyiból is kitört a nevetés.

- Ha többet hívnál fel, tudnád, hogy Mr. Munroe igazán elégedett kapcsolatban van Muffin úrral, a macskával, amit Mrs. Munroe hátrahagyott neki, amikor meghalt. És a bingóparti már egészen tavalyi sztori. Most már madzsongozni járunk a lányokkal a közösségi házba – és ezzel meg is kaptam a leszúrásomat. Mentségemre legyen mondva, ha ennél többet telefonáltam volna haza, akkor senkinek nem tűnt volna fel, hogy huszonhárom éves felnőtt vagyok. Akkor simán elmehettem volna kiránduló harmadikosnak. Azok hívják fel naponta többször is az ősöket. Egyébként, imádtam a nagymamámat, tényleg, hetente többször is beszéltem vele, mindent tudott, ami történt velem.

- Persze, nagyi! – bólintottam rögtön. – Mi az a dolog, ami feledtébb érdekessé tette a mai napodat?

- Találkoztam Dahliával, a könyvtárból. Emlékszel rá, drágám! Édesanyátokkal dolgozott.

- Ja, a néni, aki már tíz éve is háromszáz éves volt, és Tutanhamon fáraó volt az első férje? Emlékszem rá, naná. Mindig a háborús sztorijait mesélte. Amikről nem tudtunk eldönteni, hogy első vagy második világháborúról, vagy akár a polgárháborúról szólnak – talán kicsit eltúloztam. De igazából nem annyira. A városban nem egy legenda terjengett Dahliáról. Leginkább az, hogy egy múmia, egy hallhatatlan, aki száz évenként felkel az álmából, hogy világuralomra törjön, és külsejét az idő kezdete óta nem sikerült lecserélnie, mert ezzel álcázza a diktátori terveit.

- Henley! – figyelmezetett a nagymamám, hogy tiszteletlen vagyok, pedig igazából, ő is szokott nevetni ezeken.

- Oké, figyelek! – adtam meg magam rögtön, és tényleg figyelni kezdtem.

- Szóval. Azt mesélte, hogy elkezdett takarítani a könyvtárban – amit utoljára talán az anyukám csinált meg, ő, pedig majdnem tíz éve meghalt, szóval el tudtam képzelni, hogy milyen állapotok uralkodtak ott – és éppen a hátsó részhez ért, tudod, ahol a gimnázium legjava jár liliomtiprást végezni. – igen, éppenséggel tudtam miről van szó, Cora egyik kedvenc helye volt. – És, amikor kikergette a fiatalokat a polcok közül, talált egy leesett könyvet a földön. Vissza akarta tenni a helyére, de nem talált rajta könyvtári jelzést. Amikor kinyitotta, meglátta, hogy Rosalie neve van benne.

- Dahlia megtalálta anya egyik régi könyvét? – suttogtam, miközben ismét megtorpantam. Nem hittem a fülemnek. Anya imádta a könyvtárat, a könyveket, rengeteg darab volt szétszórva mindig a házban, apa meg dühöngött miatta, mert mindig átesett rajtuk. A könyvtárból, anya halálával egyidőben tűnt el az élet is. De arra sosem gondoltam, hogy talán a könyvtárban, anya kedvenc helyén talán még vannak könyvei, hiszen a temetés után az összes cuccát hazavittük, és évekkel később sikerült kiválogatnunk őket.

- Nem csak egy könyvet, drágám. Dahlia Rose Rómeó és Júliáját találta meg – ekkor már végképp elvesztem. Zúgtak a fejemben a gondolatok, olyannyira, hogy a fejemhez kellett kapnom a kezem, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy zokogok, amikor megéreztem a kézfejemen a könnyeket.

- És... - kezdtem bele a kérdésbe, de nem voltam képes befejezni.

- Igen, kincsem, az összes jegyzete benne van! – ez volt anya szokása. Minden könyvében voltak a lapok szélén apró kis szavak, amik a gondolatait fejezték ki. Azokban a könyvekben több jegyzet volt, amiket anya többször is olvasott. Például a Rómeó és Júlia. Az volt a kedvence. – Dahlia rögtön odaadta. És mivel Ian nyilvánvalóan nem igazán áhítozik egy Shakespeare darabra, a könyv természetesen a tiéd.

- Ó te jó isten!

***

Amikor hazaértem nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire fáradtan nézek ki. Talán még egy kicsit szánalmasan is.

Így lepakoltam a táskámat és a pulcsimat a konyhapultra, aztán beültem a kádba.

Amikor letöröltem a párát a tükörről, szembetaláltam magam a nem túl éber vagy friss ábrázatommal. A hajam vizesen lógott. A szemem fénytelen volt, halvány lila karikák húzódtak alatta. A felkent arctonik miatt egy fokkal jobban látszódtak a kamaszkoromból ott maradt hegek, amik a régi pattanások helyét jelezték. Láttam a kulcscsontom vonalát, aminek talán nem kellett volna ennyire kirajzolódnia.

Sóhajtottam egyet és inkább megpróbáltam a levegőbe szagolás nélkül bekenni a hasamat testápolóval. Szinte teljesen kikapcsoltam, úgy mozgattam a kezemet, hogy nem is figyeltem oda, az izmaim maguktól végezték a munkát.

Amióta csak hazaértem, Bennetten gondolkodtam. Hogy hívjam-e fel, vagy ne. Hiába mondtam neki, hogy fel fogom, örlődtem.

Aztán, egy hirtelen gondolat arra vezérelt, hogy kapjam fel a telefonomat, és csörgessem meg.

A szívem a torkomban dobogott, a telefon, pedig annyiszor csörgött ki, hogy azt hittem, nem is fogja felvenni. De a kicsöngés félbeszakadt, és csak zajt hallottam a vonal másik feléről, a levegő mozgását, ahogyan elsuhant gyorsan a telefon mikrofonja előtt, emberek őrjöngését, és ütődéseket.

- Bennett? – szólaltam meg bátortalanul, megköszörülve a torkomat.

- Ó, basszus! – hallottam káromkodni. – Szia! Szia, Henley! Bocs, hogy nem vettem fel rögtön, nem bírtam kivenni a zsebemből a telefont!

- Semmi baj, ne aggódj! – vágtam rá rögtön, továbbra is zavartan köhécselve. – Hol vagy?

- A jégpályán – jött tőle a válasz, egyértelmű stílusban, mintha tudnom kellett volna róla. Még jobban összezavarodtam. Bennett Lyle jégpályán? Mégis miért? Sosem említette nekem, hogy járna jégpályára, hogy tud, esetleg szeret korcsolyázni. Mondjuk az is igaz volt, hogy a sport nem tartozott a kedvenc témáink közé. Abban az egyik első beszélgetésünk alkalmával megegyeztünk, hogy a baseball szent és sérthetetlen (ebben ő sem ellenkezett, amivel rögtön nőtt a szimpátiám az irányába). És... mindig valami kajáldában beszélgettünk. Szinte tiszteletlen lett volna, ha az ételek körében kezdünk el beszélgetni a sportról.

Egyébként is... voltak dolgok, amikkel kapcsolatban nehezen nyíltam meg. Ezek egyike volt a sport.

- Micsoda? Korcsolyázol, vagy micsoda? – továbbra is teljesen vakon repültem, időközben, pedig eljutottam a kanapémig és belesüppedtem az egyik kedvenc helyembe, a sarokba.

- Nem. Hokizom – ismét, mintha egyértelmű lett volna.

- Mégis mióta tudsz te hokizni?

- Kábé öt éves korom óta. Tudod, hogy Minnesotából származom, ugye? – nevette el ma-gát, mire megforgattam a szemem.

- Az, hogy Minnesotában éltél New York előtt nem magyarázza meg teljesen, hogy miért tudsz hokizni – nevettem fel végül én is. – Szóval, hoki. Miért?

- Mert lenyugtat. Ha stresszes vagyok, vagy ha elmerülök valamiben, és gondolkodnom kell, mindig elmegyek hokizni. Vagy bokszolni, de nem gondolnám, hogy azt jó dolognak gondolnád – tényleg nem. – Amikor ideköltöztem, annyit jártam ide, hogy összebarátkoztam az itt edző hokicsapattal, akik engedik, hogy feljöjjök a pályára hozzájuk. Ennyi a sztori.

- Édes – csúszott ki a számom, még mielőtt átgondolhattam volna, hogy ilyet nem igazán szoktak mondani egy huszonöt éves felnőtt fiúra. De nevetett, szóval az aggodalmam hamar el is illant.

- És mi van veled? Otthon vagy már? – halványan hallottam egy kis siklást, ami azt jelentette, hogy Bennett arrébb siklott a jégen. Bárcsak el tudtam volna képzelni ezt a képet!

- Aha, most értem haza. Ez az egész ruhavásárlás cécó teljesen megőrjített – támaszkodtam neki a könyökömmel a kanapé háttámlájának, és a kezembe temettem a fejemet.

- Ilyen rossz volt? – láttam magam előtt, ahogyan Bennett elhúzza a száját. Nem tudtam ellenállni annak, hogy mosolyogjak.

- Egy tízes skálán egy olyan... nem ettem egész délután szint – magyaráztam, és már attól elkezdett korogni a gyomrom, hogy felemlegettem a kaját.

- Aúcs! Ez egy igazi történelmi pillanat. Sosem gondoltam volna, hogy megélem azt, hogy te nem eszel nyolc órán át keresztül – igazi meglepődést véltem felfedezni a hangjában. Hiába, pár hét alatt nagyon kiismert. Ez történik, ha az ember a napja legnagyobb részét a másikkal tölti.

- Ja, tisztára történelmi. Főleg úgy, hogy hazafelé sem vettem kaját, és az egyetlen, ami a hűtőmben van, az egy fogalmam sincs mikortól rothadó sajt – be sem kellett néznem a hűtőbe, tudtam, hogy csak ennyi található benne. Pár nappal azelőtt megtettem azt a hibát, hogy belenéztem, de ilyen Ördögűző stílusban, lassan és hátborzongatóan nyitva ki az ajtót, és egyenesen farkasszemet kellett néznem azzal a sajttal. Így úgy tettem, mintha nem is láttam volna a sajtot, és leszaladtam a sarkon lévő étterembe valami kajáért. De a sajt ottmaradt. És ott is terveztem hagyni a következő jégkorszakig. – Bármit megtennék egy kis pizzáért!

- Mi lenne ha... vinnék neked hamburgert, dupla sajttal és hullámos krumplival? Láttam egy hamburgerezőt idefelé jövet. És a héten már ettünk egyszer pizzát.

- Milyen kedves tőled, hogy figyelsz a változatos étrendemre! – nevettem fel ismét. És megpróbáltam lecsillapítani a szívemet, ami úgy kalimpált, mintha ki akart volna törni a mellkasomból. – Nem muszáj idejönnöd csak azért, mert én voltam olyan hülye, és nem vettem kaját. Nem kérhetem ezt tőled.

- De igen, kérheted. És nem is kérted, hanem én ajánlottam fel – ellenkezett Bennett. – És amúgy is... be kell hoznunk az időnket, ami kimaradt ebédidőben.

Na igen, ezután már képtelen voltam úrrá lenni a szívemnek, és azt is éreztem, hogy a libabőr végigfut a testemen, és elönti a vörösség az arcomat.

- Nem akarlak zavarni – átöleltem magam az egyik karommal, hogy a zavaromat valamennyire elrejtsem, pedig Bennett nem is láthatott engem.

- De, zavarj csak! Hiányoztál ma – vágta rá gyorsan. Talán túl gyorsan. És erre még vörösebb lettem, és a mosolyom még nagyobb lett, mint eddig.

Ezután elbúcsúztunk egymástól. Azzal a kifogással élt, hogy ha nem indul el, akkor nem fog tudni kaját venni nekem, így szó nélkül elengedtem, a mosolyomat, pedig nem is tudtam és nem is akartam eltakarni.

Mielőtt Bennett belekerült volna az életembe, a napjaim ugyanúgy teltek, már majdnem unalmasan, ugyanazokat a dolgokat csinálva mindennap. De ő... vele többet mosolyogtam, mint bármikor, szabadabbnak éreztem magam, vidámnak és gondtalannak. Úgy tudtam vele beszélgetni, mint ahogyan senki mással nem. Ő más volt, mint bárki más az életemben. És azt hiszem, hogy pontosan erre volt szükségem.

Fél-háromnegyed óra telhetett el, amikor becsöngettek a lakásomba. Unikornis mintás szürke melegítőben, norvég mintás bokáig érő mamuszban, és NYU-s pólóban – amit fogalmam sincs honnan szereztem, mert én, ugye, speciel nem oda jártam, de a srác, akinek éppen kinyitottam az ajtót, pont igen – nyitottam ki a bejárati ajtót. Ami mögött Bennett Lyle állt, egy nagy barna zacskót emelve fel a levegőbe, és egy olyan mosolyt vetett rám, amitől menten elolvadtam.

- Nagyon... édesen nézel ki az itthoni cuccaidban – jegyezte meg, amint beljebb lépett a kis stúdiólakásomba.

- Mivel hoztál nekem kaját, úgy gondolom, hogy nem kéne visszavágnom – gondolkodtam hangosan, felnevetve. Igen, talán a ruháim nem voltak tökéletes harmóniában egymással, de legalább kifejezték a legbelső lényemet. Amit Bennett már amúgy is ismert.

- Nem csak kaját hoztam neked! – emelte fel a mutatóujját, figyelmeztetőleg, ahogyan letette a zacskót a konyhapultra, én meg kíváncsian és csillogó szemmel figyeltem, hogy mit húz elő még a zacskóból. Mint egy kisgyerek, aki az anyukája elé futott a nagybevásárlás után, hogy láthassa milyen csokikat hozott neki. – A kedvenced.

Egy Ben And Jerry's féle dobozos fagyit tett le a pultra, mégpedig a kedvenc ízűmet. Cookie Dough. Nyami! Rögtön beindult a nyálelválasztásom.

Igen, tudta, hogy melyik a kedvenc fagyim, amit bármikor meg tudtam volna enni. Ahogyan én is tudtam, hogy az övé a Chunky Monkey volt, de megérteni nem tudtam, hogy hogyan lehet a kedvence csokis-diós-banános. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha a sajttortás a kedvence.

- Ó, imádlak! – örömködtem, nem is tudva, hogy mit ejtek ki a számon. De mindenki így reagál, hogy ha valaki a kedvenc kajájával állít be, nem? Reméltem, legalábbis.

- Akartam karamellás lattét is hozni, de a Starbucksban olyan hosszú volt a sor, hogy attól féltem, hogy ha mire megkapom a kávét, a jégkrém elolvad – minden egyes mondatával egyre hevesebb kezdett el dobogni a szívem.

- A fagyi sokkal többet jelent, mint a kávé – mondtam erre én, de talán mondanom sem kellett volna. Bennett tudta ezt.

- Cserébe megengedem, hogy te válassz filmet! – kegyelmeztem meg neki, miközben felbontottam az elvitelre rendelt, még meleg hamburgereket és tányérokra raktam ki őket. Egyrészt, tudtam, hogy valamilyen indokból, nem is tudom miért, nem szeretne péntek esti Szex és New York ismétlés maratont nézni. Másrészt, ennyit csak adhattam neki, hogy ha már vette a fáradtságot, és elment nekem kajáért.

Félig felfogtam a még kicsit nedves hajam, majd a kanapéval szemben lévő kis asztalra lepakoltam a hamburgereket, és a fagyis dobozt, két kanállal. Éreztem, hogy Bennett figyeli, ahogyan csillogó szemekkel magám alá húzom a lábamat, miközben magunkra húzok egy takarót, és bevackolom magamat, a kezemben a hamburgerrel, és a ketchuppal nyakon öntött hullámos krumplikkal.

- Rám még a volt-feleségem sem nézett ilyen szemekkel, mint ahogyan te arra a burgerre – nevette el magát Bennett, miközben ő is lassan elkezdte enni a saját burgerét. Szinte észre sem vettem, hogy ugyanolyan csillogó szemekkel néztem fel rá, mint ahogyan a kajára néztem. Szinte.

De tudtam, hogy mindketten észrevettük. Mint minden egyes apró kis mozdulatot, amit egymás felé intéztünk az elmúlt hetekben.

Végül a Jóbarátoknál kötöttünk ki, pár kompromisszum után. Viszonylag csendben néztünk a részt, miközben ettünk – próbáltam úrihölgyhöz méltóan enni, de aztán rájöttem, hogy Bennett már nem egyszer látott már táplálkozni, tudja, hogy úgy eszek, mint egy ötéves, és miután ezt végigzongoráztam magamban, már nem is próbálkoztam -, csak akkor kezdtünk el halkan vitatkozni, amikor a Rachel és Joey vs Rachel és Ross kérdés került szóba. Sosem gondoltam volna, hogy egy fiúnak van véleménye a Jóbarátokban lévő romantikus kapcsolatokról.

De hát... ő nem csak egy fiú. Ő Bennett Lyle. És ezzel mindent elmagyaráztam.

Mikor mindkettőnk tányérjáról eltűnt minden, közelebb húzódtam hozzá, félig az ölébe emeltem a lábaimat, teljesen öntudatlanul, de egyikőnket sem hozta zavarba a mozdulat, majd felbontottam a jégkrémet, az egyik kanalat a kezébe adtam, és így kezdtük el enni a csokidarabos fagyit.

Utána már csak háttérzajnak ment a tévé, és elkezdtük játszani a kedvenccé várt játékunkat, az Öt kedvencet. Talán így ismertük meg egymást a legjobban, de még így is találtunk dolgokat, amik meglepőek voltak a másikban. De az idő előrehaladtával egyre nehezebb volt olyanokra rákérdezni, amik még nem kerültek szóba. Általában ő szokta hamarabb feltalálni magát.

- Oké... Könyv, szó, szín, hiba, ember. Gyorsan, ne gondolkozz! – sorolta gyorsan a témákat Bennett, és hümmögve tudomásul vettem a kérdést, majd a fagyis kanállal kezdtem el ütögetni az ajkaimat, miközben gondolkodtam.

- A könyvek még komolyan nem kerültek szóba? – kérdeztem hitetlenül felnevetve, mire ő is megvonta a vállát, jelezve, hogy fogalma sincs hogyan maradhatott ki.

- Ha azt mondod, hogy Büszkeség és balítélet, kitépem a kezedből a fagyit! – figyelmeztetett, megfenyegetve a kanalával. Minden lánynak az lenne az első könyv, amit kiejtene a száján. Hiszen ki ne lenne szerelmes Mr. Darcy-ba? Kár lenne tagadni, hogy én is az vagyok. Ez egy olyasfajta szerelem, amit egyszer minden lány megtapasztal.

- Imádom Jane Austent, de én inkább Értelem és érzelem típusú lány vagyok – vágtam rá. Az az egyik kedvenc könyvem. – De szeretem Dickens-t, és az Alice csodaországbant, Tolsztojt, Hemingway-t és Fitzgeraldot. Az apukám imádta nekem felolvasni A kis herceget, és volt egy olyan korszakom, nyolcadikban talán, hogy egyszerre kiolvastam a Gyűrűk ura könyveket.

Ezután összeszedtem annyira a gondolataimat, hogy a top 10-es könyvlistámon kívül másról is tudjak gondolkodni, és a többi kérdésére is rávágtam a választ.

- Szó: saudade. Szín: levendula, de hordani nem szeretem. Hiba... nekem nincsenek hibáim! – ezt már nevetve mondtam, félig azért, mert Bennett játékosan megütötte a karomat. – Ember... Vagy Cora... vagy az öcsém... vagy a nagymamám.

- Mi volt az a szó... amit mondtál? Saudade? – ismételte meg a szót, amit az előbb mondtam. Ismertem már, tudtam, hogy utálja, hogyha neki kell válaszolnia a saját maga által feltett kérdésekre. Nem tudtam megérteni, hogy miért. Nem szeretett magáról, az életéről beszélni, ez nyilvánvaló volt. Már csak az volt a kérdés, hogy miért.

- Eredetileg ez egy portugál szó, a nyersfordításban vágyakozást jelent, de hivatalos fordításban azt, hogy... egy mély, érzelmi, melankólikus állapot, amiben az ember egy olyan dolog, vagy személy iránt vágyakozik, akit szeret, de már... Eltűnt – magyaráztam, viszonylag lassan, mély levegőket véve, mert tudtam, hogy ha nem válogatom meg jól a szavaimat, akkor nagyon könnyen elkezdhetek sírni. És én azt nem akartam. Sosem akartam Bennett előtt sírni. Mintha egy olyan szabályomat szegtem volna meg azzal, amit meg sem fogadtam magamnak. Mintha bűn lett volna előtte sírni. Mintha egy olyan arcomat mutattam volna meg a külvilág felé, amit talán még nem akartam.

Ezért nagyon gyorsan összeszedtem magam, és az összegabalyodott ujjaim helyett újra a szemeibe néztem. Azok a gyönyörű, kék szemek! Mennyi mindent el tudott volna érni nálam, csak a pillantásával! Egyszerűen rémisztő volt.

- Mi van veled? Stephen King vagy Tolkien féle srác vagy? – véleményem szerint tökéletesen sikerült témát váltanom. Bennett pedig észrevette, hogy valamiért nagyon másra akarom terelni a szót, így bele is ment, hogy elkezdjen beszélni.

- Egyik se igazán, bár valamennyire mindkettőt szeretem – válaszolt egyszerűen, megvonva a vállát. – Inkább Salinger féle srác vagyok.

- Ó! Zabhegyező! Igen, azt meg tudom érteni – bólogattam rögtön. Dobáltuk egymásnak oda-vissza a könyvcímeket, minden egyes mondatban újakat említve, és ez kellemes borzongást adott nekem, amit csak egy könyvszerető élvezhet. Élveztem, hogy minden utalást, amit tettünk, mindketten értettük, és ez hihetetlen kapcsot jelentett nekem, amit még nem sok emberrel éreztem.

Nem volt nagyon meglepő, hogy pont Bennett Lyle-lal éreztem ezt.

Ezután várakozva néztem rá, hogy tudja, várom a többi válaszát is. Nagyot sóhajtott mielőtt elkezdett volna válaszolni. Talán abban bízott, hogy elfelejtem, és nem kényszerítem arra, hogy beszélnie kelljen nekem magáról.

- Szó: hiraeth – meg sem kellett kérdeznem, magától kezdte el megmagyarázni a szó jelentését, aminek már a kimondásától rázott a hideg. – Walesi szó, eredeti fordítás szerint honvágyat jelent. De teljes jelentésében arra használják, hogy egy olyan otthon után vágyakozol, ami sosem létezett, vagy sosem térhetsz vissza oda.

Azt hiszem, mindketten olyan szavakat mondtunk, ami az egész lényünket, életünket jellemezte.

Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy azok a szavak egy nap majd sokkal több jelentéssel fognak bírni, pedig már akkor sem voltak kevesek.

- Szín... tudod, ugye, hogy a fiúknak nem látnak több színt az alapoknál?

- De te művész vagy. Muszáj látnod több színt! – háborodtam fel rögtön, és elkezdtem vele vitatkozni.

- Ez nem azt jelenti, hogy összeset meg is tudom nevezni – nevetett fel rögtön, én meg próbáltam ebben megtalálni a logikát. – De... van egy szín, ami furcsa, és a legtöbb ember undorítónak találja. Mély barnászöld. A sárnak van ilyen színe.

Sokáig gondolkodtam utána azon, hogy vajon mi oka lehet, hogy ez a kedvenc színe. De nem tudtam megoldani a rejtélyt. Mint ahogyan sok más dolgot sem Bennett Lyle-lal kapcsolatban. Egy rejtély volt, egy puzzle, amiből csak egy-egy darabot láttam, de már kezdett összeállni az egész. Talán a puzzle egyes darabjai el voltak tűnve, elkeveredtek az ágy alá, mások meg pusztán meghajlottak, és vissza kellett őket illeszteni az eredeti helyükre.

- Hibából olyan sok van, hogy kedvencet választani nem is lehet – folytatta egy keserű mosollyal, amit sajnos olyan sokszor láttam, hogy megszakadt tőle a szívem. – És személy... az öcsém.

- Ez ilyen egyszerű? – kérdeztem vissza.

- Nincs sok állandó ember az életemben. Jönnek-mennek. De ő mellettem van, huszonhárom éve, amióta megszületett. Mondjuk, először nem volt sok választása. De, amikor válaszhatott, akkor sem ment el. Szóval... ennyi. Ő a családom. Az egyetlen, aki megmaradt a családomból – Bennett úgy vonta meg a vállát, mintha a dolog ilyen egyszerű lenne. Tudtam, hogy nem volt az, még akkor is, ha az én helyzetem nem tűnt annyira válságosnak, mint az övé. Tudtam, hogy több minden van a megtört pillantásának hátterében, mint a szülei halála. Találgatni sem mertem, de biztos voltam benne, hogy valami szörnyű. Szörnyebb, mint azt gondoltam volna.

- És mi van... velem? – azelőtt bukott ki a számon a kérdés, hogy átgondolhattam volna, és megdorgálhattam volna magam érte. De már nem szívhattam vissza, akármennyire is szégyelltem.

Csak barátok vagyunk, csak partnerek vagyunk. Csak barátok vagyunk, csak partnerek vagyunk. Csak barátok, csak partnerek.

És akartam, hogy ez rendben legyen. Akartam, hogy ez elég legyen.

Meg kell próbálnom elérni, hogy ez rendben legyen.

- Gyűlölnél, ha tudnál mindent rólam – ez kijelentés volt. A könyököm megremegett a támlán, ahogyan óvatosan közelebb húzódtam hozzá, miközben még mindig a szemembe nézett, pedig láttam rajta, hogy el akar fordulni. – Rohannál, ameddig meg sem állsz, és nem tudnálak hibáztatni érte, mert tökéletesen megérteném.

- Ezt nem tudhatod – ellenkeztem rögtön, a hangom nem volt sokkal erősebb suttogásnál, és tétova, remegő ujjakkal megérintettem a kézfejét. Rögtön végigfutott rajtam az elektromosság, ahogyan a hideg ujjaim hozzáértek az ő meleg kezéhez. – Te nem teheted... hogy csak... eldöntöd.

- Ismerlek – szakított félbe Bennett, pedig csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam, de azt sem tudtam mit akarok mondani. A hangja fájdalmas volt, amitől a torkom összeszorult, és már nekem is kényszerítenem kellett magam, hogy ne nézzek el, hogy nézzek továbbra is a szemébe. – Így is éppen eléggé kellett küzdenem, hogy eltűrj. Túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy csak hagyjalak elveszni, mert a múltam beárnyékolja az... egészet.

- Ha azt hiszed, hogy elmennék, akkor nem ismersz igazán – ráztam meg a fejem rögtön, és megszorítottam a kezét, ami ekkor már remegett, és szokatlanul hidegnek tűnt. De lehet, hogy csak én voltam túlhevült. Mert ekkora már megváltoztak a viszonyok, és az általános hőmérsekleteink teljesen felcserélődtek. – És ha el is mennék, akkor is csúsznék vissza hozzád, hogy idegesíts tovább. Semmi sem változtat azon, hogy mit érzek irántad. Hogy... kedvellek. És tudnom kell, hogy tudod, itt vagyok.

- Tudom. És éppen ez az, ami megrémiszt – ekkor nézett megint rám, és éreztem, hogy el akarja húzni a kezét a markomból, de nem engedtem neki.

- Bízol bennem, ugye? – kérdeztem, szinte kétségbeesett hangon. És engem ez rémisztett meg. Hogy ilyen gyengévé tett, hogy már ennyitől meggyengültem, és úgy éreztem magam, mint akit egy szélfújás is szétrombolhatna. Mintha teljesen... csupasz lettem volna.

- Hát persze, hogy bízom – na, ez már tényleg egyértelmű volt.

- Nem kell most rögtön elmondanod mindent. És sosem lesz muszáj elmondanod. Nem fogom erőltetni. De nem te vagy az egyetlen, akinek... van múltja. Nem jó múltja. Tudom, hogy nem könnyű... megosztani ezt egy másik emberrel.

- Talán igazad volt először, és tényleg csak egy seggfej vagyok.

- Nem vagy az. Az csak az álca. Hogy megvédd magad. Vagy, hogy megvédd magadtól a külvilágot. Vagy valami, amit valaki rád kényszerített, és azt gondolod, hogy ez vagy te, pedig ez nem így van – szokatlanul magabiztos voltam. Mint, amikor először megállapítottam, hogy nem lehet seggfej. Egyszerűen képtelenség. Kifogásokat kerestem az ő számára, hogy mik azok a nagy sérelmek, amik miatt ilyen lehet egy ember. Ekkor ugyanezt csináltam, de már többet tudtam. Már egy réteget lehámoztam róla, közelebb kerültem az igazsághoz. De még mindig úgy tűnt, hogy kilométerekre vagyok a céltól. Újabb erőt gyűjtve vágtam neki az utolsó hajrának, és valahol a távolban már láttam is a célvonalat. Amit minden áron el szándékoztam érni.

Bármi áron.

- Sosem adtam neked okot arra, hogy ennyire jókat gondolj rólam – rázta meg a fejét Bennett, és hallottam, hogy neki nem annyira magabiztos a hangja, mint amennyire én éreztem az enyémet. A hangjából arra jutottam, hogy inkább magában nem bízik, és nem bennem.

De lehet, hogy csak beképzeltem.

Mert a legjobbat akartam gondolni róla. Számomra ismeretlen okokból.

- De igen, adtál – bólintottam magabiztosan. Erre már nem tudott mit mondani, pedig láttam, hogy gondolkozik, résnyire nyílt a szája, a szemét le sem vette az arcomról, mintha bármelyik pillanatban eltűnhettem volna.

Elvettem a karom a támláról, és pár centit hátrább csúsztam, amint észrevettem, hogy milyen közel ülünk egymáshoz. És nem kellett volna ennyire normálisnak tűnnie, hogy ilyen közel ülünk. És nem is tehettem volna meg.

- Várjunk csak! Te csak említetted, hogy szereted Salingert, de igazi választ nem adtál a kérdésre! Kedvenc könyv? – igen, direkt váltottam ilyen hirtelen témát. Tudtam, hogy erre van szükségünk. Mindkettőnknek el kellett terelnie a gondolatait az előző témáról. Hogy Bennett megnyugodjon, valamennyire, hogy ne érezze veszélyeztetve magát. Amennyire elsötétült a szeme, tudtam, hogy ezt érzi.

Amikor meghallotta a kérdés végét, láthatóan eltűnt a válla merevsége, és a testtartása is megváltozott. Még egy mosoly is elkezdett kunkorodni a szája szélében.

- Mindenképpen meg akarod tudni, nem igaz? – rögtön más volt a hangja, mint egy mondattal előtte. Ez is csak arra erősített rá, hogy Bennett Lyle egy rejtély, amin folyamatosan törnöm kell az agyam, ha követni akarom, de a megoldására talán soha nem fogok rájönni.

- Ja, megtudni mindent rólad benne van a tíz dologban, amit életemben meg akarok tenni – bólintottam határozottan, csak félig poénkodva, de reméltem, hogy komoly része nem hallatszott annyira, mint azt én észrevettem. Erre egy szkeptikus pillantást vetett rám, mintha olyan hihetetlen lenne, hogy valaki mindent tudni akar róla. És bár azt akartam, hogy azt higgye, viccelek, tényleg ismerni akartam az agyának összes centiméterét, még akkor is, ha ő azt gondolta, hogy akkor gyűlölni fogom.

Tudtam, hogy sosem lennék képes gyűlölni őt.

- Harry Potter. Azok a kedvenc könyveim – na, mit mondtam? Minden egyes mondatával jobban meg tudott erősíteni abban, hogy nem csak utálni nem fogom soha, de egyre jobban kellett tűrtőztetnem magam, hogy ne ugorjak egyenesen a nyakába. Ekkor is elkezdett a torkomban dobogni a szívem, szinte éreztem, hogy a nyakamon látható erek olyannyira gyorsan pulzáltak, mintha lefutottam volna egy maratont. Hiába, a Harry Potter ilyen hatással tud rám lenni. – Nem tudok a hét közül kedvencet választani. A hetet együtt tekintem egy egésznek. És... konkrétan az egész gyerekkoromnak a része volt.

Ezt meg tudtam érteni. Az én gyerekkoromban is hatalmas szerepe volt. Nyolc éves voltam, amikor az első rész megjelent. A szüleim, hatalmas könyvrajongók lévén, hamar felismerték, hogy ebből a könyvből valami nagyon nagy dolog fog születni. Sajnos, egyikőjük sem élte meg, hogy lássa milyen nagy is volt valójában a hatása a Harry Potternek.

- Én... Tizenegy voltam, amikor az első rész megjelent. Abban a korban voltam, amikor egy fiúnak nem igazán számít menőnek, hogy olvasson. De anya... anya nem hagyta annyiban – tudtam, hogy valami ismét megváltozott. Soha nem ejtette ki előttem azt a szót, hogy anya. Soha azelőtt. – Lefekvésnél leült mellénk a szobába, és elkezdte fejezetenként olvani a könyvet. Az első pár alkalommal oda sem figyeltem, ezzel lázadtam. De hamar be kellett vallanom hangosan is, hogy imádom azt a könyvet. Egy idő után már képtelen voltam kivárni az estét, és már délután elkezdtem elolvasni a következő fejezetet, de úgy, hogy anya ne lássa. Aztán, mivel ő csak egyetlen könyvet vett, az kezdett kevéssé válni. Mert Wesley-nek is tetszett, bár ő még csak kilenc éves volt és nem tudott olyan gyorsan olvasni délutánonként, mint én. Egymás elől dugtuk el a könyvet, hogy a másik ne tudjon este előtt beleolvasni a következő fejezetbe. Azt hittük, hogy anyának ez fel sem tűnt, hogy nagyon ügyesek voltunk. De mikor egy évvel később megjelent a következő rész... anya két könyvvel jött haza a boltból.

Elmosolyodtam, ahogyan láttam mennyire átszellemült. Végre engedte, hogy az emlékek átvegyék felette a hatalmat. Ezt szinte soha nem tette meg. Ezzel védte magát, azt hiszem. De, ha valami olyan erős emlékeket idéz elő, mint a Harry Potter, ami ezek szerint szerves része volt a Lyle családi életnek, annak már nem képes ellenállni.

Éreztem, hogy... ennyi. A fala egy kicsit felmondta a szolgálatot. Nem tudta elég gyorsan visszaépíteni, hogy megakadályozza a többi felgyülemlett információ kiáramlását. A lavina már elindult. Elég volt egy apró kavicsocska is ahhoz, hogy elindítsa.

- Már... már kórházban volt, amikor az ötödik rész megjelent. Órákig álltam a könyvesbolt előtt, hogy meg tudjam venni. Én... már nem volt alkalmam bevenni neki a könyvet – a hangja elcsuklott. Láttam, hogy az ujjai kapaszkodót keresnek, hogy valahogyan megmentse magát a teljes fulladástól. Odanyúltam a kezéhez, és megszorítottam. Elsötétülő szemei a semmit bámulták. Elnézett mellettem. Ezért muszáj volt biztosítanom, hogy még ott vagyok.

Ezzel próbáltam mentséget találni arra, hogy megfogtam a kezét.

- Sajnálom – suttogtam, de már ez hangerő is úgy hangzott a csendben, mintha kiabáltam volna. A fájdalommal teli levegőn úgy szánkázott végig a szavam, mint a kés a vajban.

- Pont neked nem kell magyaráznom, hogy milyen elveszíteni a szüleidet – rázta meg a fejét Bennett, és a szabad kezével megdörzsölte az arcát, attól félve, hogy esetleg elsírta magát. De nem. Az nem következett be. Csak a lelke zuhant szét. A külsejét ez nem befolyásolta. Gyakorlott lehetett abban, hogy hogyan ne mutassa a külvilág felé, hogy mit érez legbelül. Talán nem is kellett olyan sok évig gyakorolnia, mint nekem. – Aznap nem csak anyát vesztettem el. Hanem apámat is.

Az apa szót már máshogy ejtette ki. Eltűnt a hangjából az összes szeretet és törődés, ami addig belengte, miközben az édesanyjáról beszélt.

- Tudom, hogy nem tudod megérteni, hogy miért beszélek úgy az apámról, ahogy. Még... még nem – csak ekkor nézett bele a szemembe, végre. – De biztosíthatlak, hogy megvannak az okaim, hogy miért gyűlölöm. Elég jó okok. De... még nem igazán állok készen arra, hogy arról beszéljek.

- Megértem. Vagy... legalábbis, próbálom megérteni – pedig őszintén, elég nehezen tudtam. Már a megpróbálás, már a belegondolás, hogy valaki nem szereti teljes szívvel az édesapját, kényelmetlenül és furán érintett. Persze, én sem vagyok hülye, tudom, hogy nem mindenki tekinti az apukáját a legjobb embernek a világon. De én csak egy apukát ismertem. Az enyémet. Ő pedig a legjobb volt.

Amikor az embernek jó szülei vannak és jó szülők is veszik körbe, el sem tudja képzelni, hogy valakinek ne adatott volna meg ez a kiváltság. Ami nem is kiváltság. Hanem elvárás, és jog.

- Nehéz lehet neked megérteni a sötét gondolatokat. Az egész lényed... tele van fénnyel és mosolygással – erre felkaptam a fejem, és összehúztam a szemeimet, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan juthatott erre a következtetésre.

- A pozitív embereknek is vannak negatív gondolataik. Csak nem engedik, hogy átvegyék az irányítást – mondtam végül, sok lamentálás után, egy gombóccal a torkomban. Abban a pillanatban is küzdöttem a negatív gondolatokkal. Az egész életem erről szólt. Küzdeni a sötétséggel, hogy ne nyeljen el. Sok erőfeszítésem volt benne. – Minden embernek van egy sötét oldala. Évekig azzal küzdöttem, hogy elnyomjam őket magamban. Ezzel az... egésszel. A csillogással, a fénnyel, a mosolygásssal. Én... azt hiszem, hogy... hogy nem akartam senki problémája lenni. Egyedül kellett megoldanom mindent. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy... senki nem látja meg soha ezt az oldalamat.

- Szóval... megoldtad mindenki más problémáját, egy szó nélkül, de nekik nem engedted, hogy segítsenek a tiédben? – igen, pontosan ezt tettem. Bennett beletrafált.

- Még nem láttad a sötét oldalamat – ráztam meg a fejem, egyfajta magyarázatképpen. Nem akartam kilyukadni oda, hogy arról vitázunk, melyikünk múltja volt a rosszabb. Túl bonyolult. Az enyém is, és ahogyan én láttam, az övé is. Időt kellett adnunk egymásnak, hogy elfogadjuk és feldolgozzunk. És csak utána léphettünk rá a következő lépcsőfokra.

- Nem gondoltam, hogy lehetsz ennél is jobb ember. Minden embernek biztosítod azt, hogy ne essen szét, de te nem mutatod a fájdalmat, mert senkit sem akarsz terhelni vele. Inkább mentesz meg mindenkit magad körül, mint saját magadat – Bennett ismét közelebb húzódott hozzám, és megsimította az arcomat, jelezve, hogy nézzek rá. Ugyanazt csináltam, mint ő. Képtelen voltam belenézni a szemébe, miközben arról meséltem, amiről senkinek sem szoktam. Nem akartam látni, hogyan változik a szeme az újabb információk hatására, hogyan változik meg a pillantása, ahogyan rám néz, miközben egyre többet tud meg rólam.

Abban a pillanatban, azok után, amiket egymástól hallottunk, rájöttem valamire, amit semmiképpen sem bántam. Felismertem egy érzést, ami azóta növekedett a mellkasom mélyén, mióta találkoztam Bennett Lyle-lal, és reméltem, hogy soha nem fog onnan eltűnni. Az érzés hasonló volt, mintha... mintha hazaértem volna.

Mintha meg kellett volna köszönnöm valakinek vagy valaminek, hogy ott lehetek vele. Az univerzum több milliárd éve létezik, és valahogyan, nekünk, kettőnknek mégis sikerült egy időben élnünk ebben a világban. Ez csak számít valamit. Mint egy apró kis csoda.

Csak... ránéztem, ahogyan rám mosolyog. Egy picurka mosoly volt csupán, de képes volt az egész lényemet felébreszteni. Az agyam szikrázott, és csak azt tudtam gondolni: ó, a francba!

Ha valaki megkérdezte volna, letagadom. De percről percre... kezdtem beleszeretni.

- Nem tudok sok mindent a sötét oldaladról. Csak azt tudom mondani, amit ismerek és látok – Bennett suttogva beszélt, az ujjbegyeit még mindig az arcomon tartva, és, ahogyan az ujjai és a bőröm összeértek, éreztem a bizsergést és a forróságot, amit nem szabadott volna éreznem. Soha. – Kedvellek. Nagyon. Boldoggá teszel. Megnevettetsz. Okos vagy. És más. Egy kicsit őrült. És kicsit ciki. És a mosolyod be tudja aranyozni a napomat.

Mondd, Istenem, miért teszed ezt velem? Miért hoztál egy ilyen fiút az életembe? Aki tökéletes lenne számomra, mégsem lehet az enyém. Miért? Miért? Miért?

Lehunytam a szemem, és egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy belesimuljak a kezeibe, teljesen átadva magam neki. Az agyamon ezer gondolat szánkázott végig, olyan gyorsan, hogy nem is tudtam őket követni. Egyik sem tűnt elég jónak és értelmesnek, hogy kimondjam.

Mintha megrészegített volna valamilyen külső erő.

- Visszatudnánk... visszatérnénk inkább a játékunkhoz? Kérlek! – suttogtam végül, teljesen megsemmisülve, és laposakat pislogva kinyitottam a szememet. Ott is volt az óceán kéksége, ami keresztüllátott a lelkemen, olyan egyszerűen, hogy próbálkoznia sem kellett. – Kétlem, hogy akarnád hallani a gondolataimat. És kétlem, hogy ki tudnám őket mondani.

- Rendben van – megértette, nem kellett tovább magyarázkodnom.

- Kedvenc gyerekkori emlék? – kérdezte rögtön Ben, és ha nem figyeltem volna feszülten a testét, akkor nem is láttam volna, hogy pár centit hátrébb araszolt. Igen, igaza volt. Sokkal könnyebb lesz úgy, ha nincs hozzám olyan közel.

- Kellemes emlék vagy meghatározó emlék? – kérdeztem vissza, miután elfojtottam magamban egy fájdalmas sóhajt, amit egyikőnknek sem kellett hallannia, hogy tudja, mire gondolok. Mire gondolunk mindketten. De mentségemre legyen szólva, megpróbáltam összeszedni magam, és elterelni a figyelmem, valamint a tekintetem, például a szájáról, vagy a szeméről... Fú, ez nehéz lesz.

- Vannak nem kellemes gyerekkori emlékeid is? – jött a szemöldök összevonás. Pedig az előzőekből rájöhetett volna, hogy igen, az én életem sem fenékig tejfel. Úgy látszott, hogy még egy kis idő kell neki, hogy elfogadja. Közben, pedig nekem egyre több emlék villant fel az agyamban, olyan sok és olyan kínosok, hogy igyekeznem kellett, nehogy elfintorodjak.

- Persze, hogy vannak. Szerintem mindenkinek. Nem minden unikornis és szivárvány – vágtam vissza rögtön. Talán tényleg ezt gondolja mindenki, aki rám néz. És ez azt jelenti, hogy jól végeztem a munkámat az évek során. Az én problémám az enyém, és senki másé. Senkinek nem kell szenvednie miattam. Ezért kell azt látniuk, amit én engedek. Az eljátszott boldogság a legjobb fajta bánat. Talán mert minden alkalommal egyre könnyebben megy, és minden alkalommal egyre jobban sikerül becsapnom saját magamat is.

- Ja. Tudnék róla mesélni. De beszéljünk először rólad – bólintott Bennett először, valószínűleg olyan hansúllyal, ahogyan én szoktam, kissé az elmismásolás gondolatával kacérkodva. Aztán elmosolyodott, és látszott, hogy teljes figyelmét felém irányítja. A pillantása volt az egyik oka annak, hogy könnyű volt beadnom a derekam, és elkezdeni mesélni. Ugyanabba a pillantásba tudtam kapaszkodni, mikor a mesélés kezdett nehézzé válni.

Így sóhajtottam, mint már milliószor azon az estén. És akármennyire is nem akartam, tiltakozott ellene minden porcikám, elkezdtem beszélni. Emlékeztettem magam, hogy Bennett ül velem szemben, nem más, bízom benne, elmondhatok neki mindent. Elengedhetem magam mellette. És ezt nem is kellett annyira bizonygatnom magamnak.

Mert ez egyértelmű volt.

- Azt hiszem, hogy nem meglepő, hogy nem voltam a világ legnépszerűbb embere a suliban. Soha. Rengeteget olvastam, legtöbbször szemüveget hordtam, odavoltam a színházért, a könyvtárért.

- De ott volt Cora meg a vörös démon! – szúrta közbe Bennett, és elmosolyodtam az emlék hatására, amikor először nevezte Abbie-t vörös démonnak. (Igazából, Abbie tényleg az volt.) Akkor azt hitte, hogy együtt vagyok Abbie-vel, és végignézte, ahogyan táncolunk, és közben azon gondolkodott, hogy tényleg olyan vagyok-e, amilyennek gondolt. Már akkor tudta, hogy nem, amikor kimondta a szavakat. Próbáltam elterelni a gondolataimat arról az éjszakáról.

Bennett közelsége és annak az éjszakának az emléke nem sok jót jelentett rám nézve.

- Igeeeen, Cora meg Abbie voltak a lovasság. Nekik kellett mindig megvédniük engem, amikor csúfoltak a tériszonyom, az érzelgősségem, aztán meg a súlyom miatt – magyaráztam, védekezően magam köré fonva az egyik karomat. - Aztán jött a gimi, 15 éves lettem... Majd amikor a szüleim meghaltak, minden megváltozott. Láthatatlan lettem, de valahogy mégsem. Az a lány lettem, akinek a szülei meghaltak, aki elárvult. Minden egyes nap megkérdezték, hogy hogy érzem magam, olyan emberek is, akik korábban pestisszerűen elkerültek. Mosolyt kellett színlelnem, és az emberek nem is vették észre, hogy mi a különbség az igazi és a műmosoly között. Szóval, ennyi volt a sztorim. De nyilván neked sem idegen ez a szituáció.

Legyintettem egyet, mintha az egész történet mit sem számítana.

- Igazából... - egy olyat sóhajtott, amilyent korábban én is. - Én mindig is magányos farkas voltam. Oké, ott volt a hokicsapat de... Minneapolis kertvárosa teljesen más, mint a te georgiai kisvárosod. Az apám menő ügyvéd volt, anya pedig orvos, szóval... Ez egész város ismerte őket.

- Óóó, gazdag srác! Mindent értek! – hőrdültem fel. Mivel a múltja egészen sötét folt volt a számomra, ezért minden egyes információ új volt az agyamnak. Az egyik jobban meglepett, mint a másik. És próbáltam pontokba szedve jegyzetelni mindent az agyamba, hogyha egyszer összesítést akarnék írni Bennett Lyle-ről legyen mibe kapaszkodnom.

- Nem csak erről van szó – rázta meg a fejét Ben, lesütött szemekkel, és megvakarta az arcát. Ezt olyan ritka alkalmakkor szokta csinálni, amikor kínosan érzi magát. - Hanem hogy nálunk mindenki figyelme inkább Wes felé irányult, ő volt a közösség középpontjában.

- Szóval... mindenki félt tőled – vontam le a következtetést a hangsúlyából, és mosolyogva elgondolkodó fejet vágtam.

- Igen, körülbelül – nevette el magát végül.

- Harapófogóval kell kihúzni belőled információkat a szüleidről. Szinte sosem beszélsz róluk – a következő mondatokat halkan mondtam ki, hátha úgy kevésbé lesznek fájdalmasak. De ez nem így volt. Ezek a mondatok mindenhogy fájdalmasak lesznek, ahogyan a mögötte lévő információk is. Persze, valahol megértettem, hogy miért nem akar beszélni róluk. De teljesen mégsem. Éppen azért, mert nem tudtam, hogy mi történt.

Ördögi kör ez.

- Akkor a mai már történelmi, már kétszer is beszéltem róluk – Bennett még mindig a komolytalan hangján beszélt. Ami fényévekre volt a felelősségteljes, őszinte hangtól. Pedig szerintem a világon csak én vettem észre a kettő között a különbséget. Csak egy hajszálnyi volt. De az egyik szívig hatoló, a másik felszínes.

- Ne vicceld el! Én csak... Kíváncsi vagyok. És reménykedni tudok csak benne, hogy megbízol bennem annyira, hogy elmeséld – vontam meg az egyik vállamat, idegességemben a saját karomat szorongattam, amit átöleltem.

- Bízom benned – erre vetettem rá egy szkeptikus pillantást. És ezután gyengült el csak a hangja. - Tényleg. Kevés emberben bízok annyira, mint benned.

Újabb mélyről jövő sóhaj, mintha a világ összes fájdalmát és aggodalmát egyedül cipelné a vállain.

- Kerülöm a szüleim témáját – kezdett bele, miután jól láthatóan nehéz és hosszú vitát rendezett volna le a saját lelkében. - Mert félek, hogy milyen érzéseket és emlékeket idézne fel bennem. Hogy... Dühös lennék és...

- Düh az első, ami eszedbe jut azokról az érzésekről és emlékekről? – szóltam közbe, de rögtön megdorgáltam magam, amint megkezdtem a mondatot.

- Henley... Én... Nem igazán szeretem az apám emlékét. Sőt, gyűlölöm. És megvannak rá a jó indokaim – ismételte el azt, amit aznap már egyszer említett. Én, pedig továbbra sem tudtam rájönni, hogy mit tehetett az apja, hogy így gondolkodik róla.

- Én... Hiszek neked – gondolkodtam, hogy mit tudhatnék mondani, ami megfelelő lenne. És ennél jobbal nem tudtam előállni. Úgy éreztem, hogy fontos, hogy tudja ezt.

Pár percig csend volt, csak a majdnem teljesen lehalkított tévé szólt a háttérben. Egymást bámultuk, remélve, hogy a másik megkönyörül és megszólal végre. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy levegőt venni alig bírtam, a beszédről álmodni sem mertem.

- Add csak a kezed! – összerezzentem, amikor Bennett végül megszólalt, nem hangosan, finoman beszélt, mégis a csendben olyan volt, mint egy kiáltás. Összeráncoltam a szemöldököm, nem értettem, hogy miért is kéne odaadnom a kezemet. Ő elkezdett kotorászni a kis kávézóasztalon lévő kupiban, és győzelemittas vigyorral ragadta meg végül az alkoholosfilcet.

- Bízol bennem? – csak ennyit kérdezett, amikor meglátta a szememben a bizonytalanságot.

Természetesen, erre már felé nyújtottam a kezemet. Olyan gyengédséggel vetette az ölébe a kezét, mintha attól félne, hogy összeroppantja a csuklómat.

Lepattintotta az alkoholos filc kupakját, majd azt a szájában tartva kezdett el valamit a csuklóm belső felére rajzolni. Hiába nyújtogattam a nyakamat, teljes kétségbeesésben és sötétben kotorászva, hogy mit is rajzolhat, nem láttam a bőrömet, amire a mű készült.

Mintha az egész univerzum engem büntetett volna, nem elég, hogy nem láthattam, hogy mi készült a csuklómra alkoholos filccel, de közben még Bennett izmos hátát... és karizmai... és haját... és ismét, az eszeveszettül izmos hátizmait kellett bámulnom. A testem teljesen össze volt zavarodva, nem tudja, hogy rettegve remegjen vagy hüledezve hiperventilláljon a nyálcsorgatástól. A jó büdös francba!

Az agyam mindkét fele nyugtatgatta magát, az egyik olyan szöveggel, hogy ne aggódj, Bennett művész, csak nem rajzol szörnyen, a másik, pedig azzal, hogy emlékezz, barátod van, még akkor is, ha egy zseniális génekkel és izomzattal rendelkező hímpéldány, akibe mellesleg kicsit kezdesz belezúgni, ül előtted.

Az élet nem sokszor tűnt még ennyire nehéznek.

A vonások nem tűntek olyan soknak, hogy azt hihessem, egy Mona Lisát kanyarított a csuklómra, így egy pillanat fáziskésés után, de kíváncsian húztam vissza magamhoz karomat, és összehúzott szemekkel pillantottam le a rajzra.

- Sajnos Plútót nem tudok rajzolni – húzta el a száját Bennett, de én továbbra is a csuklómmal voltam elfoglalva. – Így maradtam a Szaturnusznál.

A csuklómon ott díszelgett egy miniatűr Szaturnusz, az oldalán három csillaggal.

Alig bírtam ki, hogy ne érintsem meg a rajzot, de tudtam, hogy azzal valószínűleg elmaszálnám, így ökölbe ugrott a szabad kezem, egy kicsit összegyűrve a kanapé huzatát. Nem tudtam megszólalni. De az agyam olyan sebességgel pörgött, hogy magam sem tudtam követni.

Hogy találta ki? Miért most? Miért? És hogyan? Hogyan vette rá magát, hogy megcsinálja? Miért? Miért?

Hogy ismer ennyire jól?

Miért ismer ennyire jól?

- Miért hívsz mindig Plútónak? – csak a kérdés végén néztem fel, egyenesen a kékségbe, ami Bennett szeme volt. A mondat végén elcsuklott a hangom, és mivel még mindig előregörnyedve ült, előrébb csúsztam, hogy rendesen egymásra tudjunk nézni.

- Mert... mert te vagy... te vagy az én kis bolygóm – szinte tétován fordult felém, és ugyanilyen tétovasággal emelte az arcomhoz a kezét. Az ujjai félig belegabalyodtak a még néhol nyirkos hajamba, a hüvelykujja az arcomat simította végig. Olyan erővel hullámzott végig a gerincem mentén a libabőr, hogy bele is borzongtam. Az ajkam megremegett, a szemem csészealj nagyságúra nőtt. – Ha veled vagyok, a te világodban... semmi baj nem érhet. Biztonságban vagyok. Nem félek... magamtól. Mintha...

- ... otthon lennék – fejeztem be halkan, pontosan értve, hogy mire gondol. Nem sokkal azelőtt bennem is ugyanez fogalmazódott meg. De most, hogy kimondta, sokkal nagyobb hatással volt rám, mint a saját gondolataim.

A szabad kezemmel, amivel eddig a kanapét markolásztam, ugyanolyan félve és bizonytalanul érintettem meg az arcát, ahogyan ő az enyémet. A borostája finoman megszúrta a bőrömet, Bennett, pedig egy pillanatra lehunyta a szemét és megremegett, amint megérezte az érintésemet a bőrén. Végigfuttattam az ujjaimat a két szemöldöke közötti és a homloka aljában elhelyezkedő aprócska sebhelyeken, amiket észrevettem már korábban is, de nem tűntek olyan fontosnak, egészen mostanáig. Mert ezek is hozzátartoztak. A kék szeme, az ajkai, a szája szélében megbújó apró gödröcskék, amitől a mosolya, és főként a félmosolya még inkább elolvasztott, mint fagyit a nyáron tűző nap, a borostája, és a kis sebhelyek a homlokán.

Ezután az ujjaim akaratlanul is belesiklottak a hajába, az arcomat pedig beleejtettem a nyakába. Bennett pedig rögtön elkezdte cirógatni a hátamat, és a hajamba temette az arcát.

- Bárcsak anélkül is csinálhatnánk ezt, hogy bűntudatom lenne utána – alig tudtam végigmondani a mondatot, olyan sokszor csuklott el a hangom. Az ajkam szinte hozzáért a nyakához, és éreztem a nyaki ütőeréből, hogy mennyire hevesen dobog a szíve.

- Bárcsak – bólintott egy aprót Bennett, miközben apró köröket rajzolt az ujjaival a pólómra, és annyiszor vett mély levegőt, hogy arra tudtam csak gondolni, hogy meg akarja jegyezni, hogy milyen illata van a hajamnak. Pech, hogy én továbbra sem tudtam beazonosítani, hogy az ő bőréből milyen illat áramlik ki.

Hetek óta először nem azon őrjöngtem, hogy hogyan mászok ki ebből a szituációból, hogy hogyan felejtek el mindent, ami Bennett Lyle-höz köthető, hogy hogyan kerülöm el az ilyen szituációkat.

Csak beszívtam az illatát, élveztem, hogy az ölelésében lehetek, és csak arra tudtam gondolni mennyire, de mennyire el vagyok csesződve.

________________________________________________________________________________

Azon a napon döbbentem rá, hogy amitől rettegtem, bekövetkezett. Elkezdtem beleszeretni Bennett Lyle-ba. És az a nap csak a kezdet volt.

Akkor azt gondoltam, hogy soha nem fogom tudni utálni. És volt idő, amikor nem tudtam elhinni, hogy volt olyan idő, amikor én szerettem ezt az embert. Amikor nem éreztem mást az irányába, mint végtelen dühöt és undort, megspékelve tömérdeknyi gyűlölettel és csalódottsággal.

Most azt gondolom, hogy talán a huszonkét és háromnegyed éves énemnek igaza volt. Sosem fogom tudni utálni, valóban. Mindig ő lesz az a személy, aki mellett teljesen otthon érzem magam, csakúgy, mint aznap a lakásomban.

De az emléke mindig túl fájdalmas lesz ahhoz, hogy ezt hangosan is kimondjam.

Akkor tudtam meg az első apró részleteket a múltjából, és ha akkor azt gondoltam, hogy szörnyű, rettenetes lehet, akkor egészen biztosan nem álltam még készen a valóságra, az igazságra. Amikor végül megtudtam, pár hónappal azután, minden klappolt, minden a helyére került, amit előtte mondott.

Ő, pedig még jobban nőtt a szememben. Még több szerelmet éreztem iránta.

A szavak, amiket egymásnak mondtunk, a hiraeth és a saudade, akkor még csak a szüleinket jelentették, a feldolgozatlan gyerekkorunkat, az eltemetett emlékeinket. De mára már sokkal több jelentéssel bírnak.

Miért van az, hogy mindenki, akit a szerelemről kérdeznek, egy szív összetöréséről kezdenek el beszélni?

Örök rejtély. Örök igazság. 

___________

12963 szó.

oooohhh mmyyy goooddd

nem gondoltam hogy ez ilyen sok lesz :D :D

ha úgy tetszik , ez az én kis újévi ajándékom nektek, pedig igen, tudom, hogy csak 30.-a van :D :D 

kihívtak egy 110 questions kihívásra, amiben a karaktereim szemével kell válaszolnom kérdésekre, és Henley lett az egyik karakter, akit kiválasztottam, és már 2 része ennek a 7 részes kérdéssorozatnak már fel is került, szóval ha kíváncsiak vagytok, kukkantsatok be az ALL OF ME könyvembe :D 

valamint amint megjön a borító, el fogok kezdeni egy új könyvet, amit "szín angolul" fogok írni, mindenféle témában, a világról, az életről, érzésekről, mindenféléről, szóval aki jól tud angolul, az remélem hogy olvasni fogja :D :D de magyarra is lefordítom majd, az az ALL OF ME könyvembe fog valószínűleg felkerülni. 

éééésss ki vele!!!! mit gondoltok a történésekről?? mire számítotok?? min lepődtetek meg a legjobban??? mi tetszett a legjobban???

ki szerint volt nagyon cuki az utolsó hennett jelenet??? :D :D :D