Just when we thought the game was over

The music lifts and our dying solider lives!

And we breathe a sigh of relief.

We're leaving, we're leaving our shadows behind us now.

We're leaving, we're leaving it all behind for now.

SLEEPING AT LAST – THE PROJECTIONIST

Áprilisban Kim úgy döntött, hogy nem ad nekünk semmilyen feladatot. Megértettem, hogy miért nem. Ehelyett arra ítélt minket, hogy minden ebédszünetünket együtt töltsük. Két héten keresztül minden rendben ment.

Egy hét után Kim nem hozta fel többet az ebéd témát, így ha akartuk volna, abba is hagyhattuk volna. Viszont mi minden egyes nap, szinte percre pontosan egymásra néztünk az üvegen keresztül – az irodáink egymás mellett voltak, üvegfalak voltak csak köztük, és egy igazán keskeny folyosó, ahol a madár se járt. Már az sem volt az arrajáróknak fura, hogy egy idő után elkezdtünk spirálfüzetekre vastag és hatalmas betűkkel üzeneteket irogatni egymásnak. Mázli volt, hogy mikor feltartottuk a füzetet, a másik el tudta olvasni az asztalától.

Minden olyan más volt, mint két hete, vagy akár egy hónapja. Teljesen más volt. Tényleg tiszta lapot kezdtünk.

Április végén döbbentem rá, hogy az teszi boldoggá a napjaimat, amikor felemeled a füzeted a fejed mellé, és egy kínos üzenetet még drámaibbá teszel azzal, hogy összeszorítod a fogaidat, vicsorítasz, talán még bandzsítasz is hozzá. A kedvenc látványom volt.

Ebéidőben megigazítottam a feltűrt ujjú ingemet, és a kinyílt ajtó szélét megragadva, szinte belógtam az irodádba. Amint megláttad, hogy én vagyok az, abbahagytad a hüvelykujjad körmének rágását, és egy mosoly terült szét az arcodon, ami a gyönyörű, hullócsillagszerű kék szemedben is megjelent. Ha eddig nem mosolyogtam, ezután már az én fejemen is egy bugyuta vigyor világított.

- Kínai? – kérdeztem rögtön. Pár háztömbnyire volt egy kínai étterem, ahol körülbelül az összes ebédszünetünket töltöttük. Talán ez volt az első közös dolog, amiben mindketten egyetértettünk – hogy kínai kaja bármilyen mennyiségben, bármikor jöhet.

Tudtam, hogy a kaja felemlegetésére elgyengülsz, és ezt mutatta a pillantásod is.

- Ú, húsos táskácskák! – fogtad meg a hasadat, és szinte hallottam, hogy korog a gyomrod. Már majdnem pattantál is fel, hogy a válladra terítsd a pulcsidat – április végén már nem volt túl sok szükség pulóverre, de te ragaszkodtál hozzá, mivel tulajdonképpen fagyosszent voltál -, amikor kettőt csippant a telefonod, így azt vetted a kezedbe, még mielőtt ugrottál volna, hogy velem indulj ebédelni.

Azt hiszem, mindkettőnk nevében elmondhatom, hogy gyors pálfordulás volt ez a két héttel ezelőtti harci színtérhez képest.

- Basszus! – szisszentél fel, majd a szádat elhúzva felnéztél rám. – Totálisan elfelejtettem, hogy ma megyünk Corával ruhát keresni az esküvőre. Ez az egyetlen szabadnapja, még Kimtől is elkéredzkedtem.

- Ó, igen! Ilyen, ha négy hónap alatt akarsz megszervezni egy kubai álomesküvőt... - biccentettem megértően.

- Tényleg sajnálom! – a korábbi mosolyod teljesen eltűnt, lefelé konyult a szád. Én egy mosollyal jeleztem, hogy nincs semmi baj, teljesen megértettem, hogy a ruhapróba fontosabb, mint az ebédünk. Bár nem volt jó érzés.

- Holnap én fizetek, jó? – terítetted a hátadra a pulcsidat, majd miután kijöttél az asztalod mögül, a válladra kanyarítottad a táskádat. Egy egyszerű farmer, Converse tornacipő és feliratos póló volt rajtad. Tudtam, hogy sokkal szívesebben viselsz kényelmes holmikat, mint nadrágkösztümöt vagy szoknyát. A szemed kissé piroslott, biztos azért, mert egész délelőtt a képernyőt bámultad, de ígyis, smink nélkül is gyönyörű voltál. Kihúztad a hajadból a gumit, majd beletúrtál az arany tincseidbe, hogy álljon valahogy a frizurád.

- Hagyd már! Csak válassz egy jó ruhát. Corának is, meg magadnak is – vontam meg a vállamat. És nem tagadom, tovább bámultalak, ahogyan a szemüvegedet a fejed tetejére toltad, és feljebb húztad a nadrágodat a csípődön. Ezek az átlagos cselekedetek olyan természetessé tettek, hogy... ah, mindegy. – Jól nézel ki ma.

Felkaptad a fejed, és láttam, igyekszel, hogy ne pirulj el.

- Ez volt a legjobb, amit tudsz? Converse-t viselek! – tártad szét a karod, úgy beszélve, mintha egy tornacipő hiánya lenne elengedhetetlen a szépséghez. – Mondhattad volna, hogy olyan gyönyörűen kék szemem van, hogy az ember elveszik benne. Az nagyon eredeti.

- Fogd be, és fogadd el a bókot! Öt éve nem kellett udvarolnom egy csajnak sem – magyaráztam. Erre elnevetted magad. Imádtam hallani a nevetésedet. Más volt, mint bárki másé, amit életemben hallottam. Mintha a világ összes boldogságát te kaptad volna.

- Akkor ismét egy indok, amiért elváltatok. Tudod, Bennett, nem számít, hogy már összeházasodtál egy csajjal, muszáj minden nap udvarolnod neki – oktattál ki engem. Mintha te lennél a párkapcsolatok francos szakértője. Nem voltál az. Nem mondom, hogy én az voltam, de ha én nem voltam az, akkor te sem. De ennek ellenére, nem tudtam rád szigorúan nézni. Csak mosolyogtam. Élveztem, ahogyan kioktatsz. – Csak egy emlékeztető a jövőre.

- Akkor azt mondhatom, hogy őrült vagy, Plútó? Ez elég jó és eredeti bók neked? – két héttel azelőtt ragasztottam rád a becenevet. Először csak kicsúszott, mivel az az esszéd járt az eszemben, amit Kim nekem adott. De egyre többször használtam, és nem tudtam eléggé meglepődni azon, hogy tényleg illett rád.

- Igen, ez elég jó – kuncogtál elégedetten, mintha nagyobb dicséretet nem is mondhattam volna annál, hogy őrült vagy. Ez számodra dicséret volt. És őszintén, én is annak szántam.

Majd hirtelen közelebb léptél hozzám, egy puszit nyomtál az arcomra, aztán kilibegtél az ajtón. Többször kellett pislognom, hogy magamhoz térjek. Megfordultam, és utánad kiabáltam.

- Hát ez meg mi volt? – nem szidó hangnemben kérdeztem, hanem tréfálkozva. Belül, pedig örömtáncot jártam, ami valószínűleg az arcomra is kiült. Olyan boldogságot és reményt csak veled voltam képes érezni.

- Azt hittem, hogy fel tudsz ismerni egy puszit! – kiáltottál vissza a vállad fölött, egy kacér vigyor kíséretében. Majd megpördültél, és háttal előre kezdtél el haladni.

- Igen! De miért? – kérdeztem, nekidőlve az irodád ajtajának. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból.

- Hogy legyen min gondolkodnod! – vontad fel mindkét válladat. – Veheted ígéretnek is!

A mondatod vége elcsuklott, mert megbotlottál az egyik asztal sarkában, és az éppen arra járó grafikusok taszítottak egy kicsit a hátadon, hogy viszakerülj az eredeti helyzetbe. Elnevettem magam, és rájöttem, hogy több magyarázattal úgysem fogsz szolgálni, nekem meg be kell érnem azzal, hogy megtörtént ez aprócska puszi, és örülnöm kell neki.

- Írj később, fura lány!

- Fogok, seggfej!

Ezzel bezáródott utánad a liftajtó. Az utolsó pillanatig láthattam a fültől fülig érő csodálatos mosolyodat, ami ragadós volt, hiszen, ahogyan kihúztam a telefonomat a zsebemből, láttam a sötét képernyőn, hogy ugyanolyan idióta vigyor ül a fejemen.

Meg sem próbáltam letörölni.

Ebből az enyhe elbambulásból az zökkentett ki, hogy megrezegett a telefon a kezemben és felvillant a képernyőn egy üzenet. Az öcsémtől jött. Az állt az üzenetben, hogy elmaradnak a délutáni órái, és megkérdezte, hogy nem megyünk-e el ebédelni.

Mivel már úgyis ebédelni készültem, visszaírtam neki, hogy indulok.

Az egyik belvárosi park közelében találkoztam Wesley-vel, aki már távolról is annak látszott, ami volt. Egy felsőtagozatos angoltanárnak. Jóformán szerettem volna letagadni, hogy az öcsém, annyira strébernek nézett ki. Bár, mindig volt köztünk ez a fajta kontraszt.

- Úgy nézel ki, mint egy tanár – szántam ezt a mondatot köszönésnek.

- Mert tanár is vagyok – nevette el magát Wesley, nem véve sértésnek a mondatot, amit nyilván nem szántam teljes szívvel annak.

- Úgy értettem, hogy egy nyugdíjas tanár – emeltem ki az életkort, hogy az öcsém is érezze, nyugodtan öltözködhetne úgy, mint egy 23 éves. Ő erre csak úgy válaszolt, hogy széttárta a karjait, „van ez így" stílusban.

A park bejárata közelében vettünk egy-egy szelet pizzát – nálunk ez is simán ebédnek számít -, majd bevetettük magunkat a zöldbe. Már, ami a szeles városban annak volt tekinthető.

Az öcsém elmagyarázta, hogy azért ajánlotta fel ilyen gálánsan, hogy ebédeljünk együtt, mert az egész felső tagozat elment valami kirándulásra, így a délutáni órái elmaradtak. Hiába költöztem öt év után ugyanabba a városba, ahol a kisöcsém élt, nem sikerült többször találkoznunk, mint azelőtt. Őt teljesen lekötötte az esküvőszervezés és Cora dührohamainak lecsillapítása. Engem pedig... engem te kötöttél le az elmúlt időben.

Wesley pár dologban a bizalmasom volt. Abban persze nem, hogy milyen érzéseket táplálok irántad. Azokat még magamnak sem tudtam megfogalmazni.

De azt tudta, hogy sok időt töltünk együtt, és már nem olyan fagyos a viszonyunk, mint pár héttel azelőtt. Ezért sem lepett meg, hogy rólad kérdezett.

- Milyen Henley-vel dolgozni? Sok időt töltötök együtt mostanában – kérdezte Wes. Először csak megvontam a vállamat, mintha nem érdekelne túlzottan az ügy. De közben a válaszon gondolkoztam, hogy hogyan is tudnám megfogalmazni.

- Henley fantasztikus – válaszoltam egyszerűen, és komolyan. Csak egy pillanattal később vettem észre, hogy egy idióta vigyor terült szét a képemen. Erre ő rám kapta a fejét és úgy nézett rám, mintha pestises lennék. – Tényleg. Ő egyszerűen... lenyűgöző. Őrült, és zseniális gondolatai vannak. Teljesen egyedülálló módon néz a világra.

Ezután Wesley még ferdébb szemekkel fixírozott, és anélkül harapott bele a pizzája végébe, hogy levette volna a szemét rólam. Kissé még össze is ráncolta a szemöldökét.

- Mi ez a nézés? – kérdeztem végül az öcsémtől, mikor már kezdett idegesíteni a dolog.

- Semmi – rázta meg a fejét erre. – Csak... fura, hogy minden után, így beszélsz valakiről. De ez nem rossz, tényleg nem az. Csak megleptél.

- Ne gondolj bele ebbe többet, mint ami, Wes! – figyelmeztettem, felismerve a hangnemét.

- Nem, dehogy – emelte fel a kezeit védekezve, ami elég nevetséges látvány volt, mivel a pizza félig a szájából lógott ki. – Azért kíváncsi lennék, hogy hány képet csináltál róla az elmúlt két hétben!

Hála zseniális reflexeimnek, még idejében rá tudtam csapni a kezére, mielőtt még rámarkolhatott volna a gépem pántjára, ami a vállamon lógott, a kamerám meg a combomnak ütődött minden lépésemnél.

- Nem nyúlsz a gépemhez, kisöcsi! – emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően, a hangomban semmi humor nem volt. A gépemmel vagy a képeimmel kapcsolatban sosem vicceltem. Azok szentek és sérthetetlenek. Nagyon ritka, hogy megmutatom valakinek, még mielőtt kiválogatnám őket. Talán még sosem történt ilyen.

Na jó, történt már ilyen! De én akkor azt még nem tudtam, hogy történni fog.

- Kerülni fogod a választ, ugye? – nem kellett válaszolnom. Ismert engem. – Oké, akkor beszélgessünk másról!

Élesen sóhajtott egyet, majd témát váltottunk, és egy nehéz kő leemelkedett a vállamról. Talán mégsem volt muszáj rólad beszélnem.

- Mikor lesz az esküvőd? – kérdeztem. Még nem említetted volna, hogy Cora eldöntötte, én, pedig nem találkoztam az öcsémmel, hogy megkérdezzem. De már lassan a májust tapostuk, és a dátumot még mindig nem tudtuk.

- Sokat gondolkodtunk rajta – nyomogatta meg az orrnyergét Wesley. Ekkor már számítottam rá, hogy nem fogok örülni neki. Nem tudtam, hogy miért, vagy, hogy hogyan nem örülhetek az öcsém esküvői dátumának, mivel tulajdonképpen tök mindegy volt, én már abban nem értettem egyet velük, hogy össze kéne házasodniuk. De nem tudtam, hogy a dátum hogyan aggaszthatna engem. Aztán megtudtam. – Augusztus 22.

- Te most szórakozol velem!

Megtorpantam. Az utolsó falat pizza, amit még a kezemben tartottam, kishíján leesett a földre. Megremegett a vállamon a kamerám pántja, egy olyan apró lélekjelenlétem volt csak, hogy a gépem alá rakjam a kezem, hátha annyira elgyengülök, hogy a kamerám a földre esik.

- Wesley! Mondd, hogy csak szívatsz engem! – a hangom nem volt több morgásnál. Wesley összepréselte az ajkait, nem akart megszólalni. – Miért? Miért pont az a nap?

- Ne vedd ennyire személyesnek, Bennett! – figyelmeztetett az öcsém.

- Ne vegyem személyesnek? – kiáltottam fel. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire hangos is voltam, amikor hallottam, hogy pár madár a legközelebbi fáról elmeneküt ijedtében. – Kérlek, mondd el nekem, Wesley, hogyan ne vegyem személyesnek anyáék házassági évfordulóját?!

Igen, talán furcsának hangozhat, de én ezen akadtam ki ennyire.

- Ez nem rólad szól! És nem is apáról szól! Ez rólam szól! És Coráról, aki hiszed vagy sem, de életem szerelme! Nem tehetek róla, hogy téged kiakaszt minden egyes dolog, ami apához köthető, bármilyen hülye úton is! – tört ki Wesley-ből a düh. Nem sokszor szokta felemelni a hangját, szeretett nyugodt maradni, és jól is ment neki. Imádtam ezért. De, mikor valami nagyon felidegesítette, akkor... olyanná vált, mint én, és nem tudta kontrollálni.

Hiába, mindketten Harrison Lyle fiai vagyunk.

- Csak később gondoltam bele, hogy az a házassági évfordulójuk – vallotta be az öcsém, miután fújtatott egyet, és az újonnan beszívott levegőjével megtisztította magát a méregtől. – Tovább kéne lépned, Ben. Ne akarj mindent apára terelni!

- Nem akarok – válaszoltam, élesebben, mint terveztem. – Hanem kénytelen vagyok, mert a mindennapjaim része. Nem tudok úgy a tükörbe nézni, hogy ne vele találjam szembe magam.

Ez több okból is igaz volt. Az öcsém minden okot ismerte, a legtöbbel ő is szembenézett nap, mint nap. De az ő helyzete más volt, mint az enyém, és ezzel mindketten tisztában voltunk.

- Talán Henley segíthet neked a továbblépésben – mondta Wesley, mire konkrétan elkezdtem fuldokolni.

- Mi a francról beszélsz? – kérdeztem vissza. – Nincs semmi köztem és Henley között. Nincs olyan, hogy én és Henley. Vagyok én, egy hatalmas szünet, és csak utána Henley. Különben is, az „én és Henley" nem is helyes nyelvtanilag.

- Jézus! El sem hiszem – Wesley megint olyan stílusban beszélt, mintha mindenkinél jobban tudna mindent. – Amikor az elmúlt hetekben bármikor felhívtalak, vele voltál. Amikor Cora beszélt Henley-vel, ő furcsa módon, minél hamarabb le akarta tenni a telefont, ami azt jelenti, hogy amikor Cora hívta Henley-t, ti akkor is együtt voltatok. És tudod, hogy ebben mi az igazán furcsa? Hogy az elmúlt hetekben szinte minden nap találkoztam Jesse-vel. És ő egyszer sem említette, hogy a barátnője a bátyámmal dolgozna. Ergó, Henley nem mondta el neki. Szóval, ne lökd itt nekem a baromságaidat, mert ismerlek, és nem vagyok hülye!

- Mit gondolsz, mit lát benne? – tört ki belőlem a kérdés, tátva hagyva az öcsém száját és a sajátomat is. Nem gondoltam át, csak kibukott belőlem, és már akkor megbántam, amikor még a végére sem értem a mondatnak. De Wesley nem lepődött meg annyira, mint amennyire látszott. Mert számított rá. Az én kisöcsém igazán okos, ha az én kiismerésemről van szó.

- Akkor bevallod végre, hogy bejön neked? – Wesley-nek nem kellett sok idő, hogy magához térjen. Nekem viszont annál inkább. Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak. Azt is tehettem volna. Azt is mondhattam volna, hogy nem vagy több nekem egy partnernél. Talán még azt is mondhattam volna, hogy aggódom a kapcsolatodért, Jesse-vel. Ha hitelesen adtam volna elő, ha lett volna időm egy megnyerő szöveg kidolgozására, Wes talán még be is vette volna.

De nem mondhattam ezt. Nem, amikor úgy néztem rád, hogy a tüdőm összeszorult.

Nem tagadhattam többé.

- Én nem... Nem... - félbeszakított, hogy az öcsém egy kifejezésteljes pillantást vetett rám, ami azt jelezte, hogy nem hiszi el egyetlen szavamat sem. – Oké, rendben! Talán érdeklődök iránta. Talán. Mi ez a fej?

Wes úgy vigyorgott, mintha legalább azt jelentettem volna be, hogy megoldottam az éhezést.

- Csak örülök, hogy végre kezdesz valamit az érzéseiddel – vonta meg a vállát az öcsém, a mosolya töretlenül világított az arcomba. Ha nem lett volna a tulajdon testvérem, rég felképeltem volna.

- Ezek nem érzések – ráztam meg a fejem tiltakozva. – Ez csak egy apró, picike vonzalom, ami nem is viszonzott, és nem is lehetséges. És nem is kezdek vele semmit.

- Már akkor tudtam, hogy valami van veled, amikor először ránéztél a Jenning's-ben – jegyezte meg Wesley.

- Wes, én meg Henley rühelltük egymást aznap este.

- Te is tudod, hogy azt mondják, hogy csak egy vékony vonal van a gyűlölés és a szeretet között – már éppen ott tartottam, hogy kioktatom, hogy ez a szöveg milyen klisé és nevetséges, illetve, köszönöm szépen, meg tudom különböztetni a két érzést egymástól, de az öcsém folytatta. – De szerintem... köztetek nem az a tipikus „gyűlöletből szerelem" szituáció áll fent. Bár! Senki sem mondta, hogy ez szerelem, még mielőtt belekötnél ebbe! Azt gondolom, hogy te valaha is rühellted volna Henley-t.

- Oké, most már kíváncsi vagyok! Folytasd, Wesley! – intettem neki, továbbra is szigorú hangon, pedig percről percre jobban meg voltam győzve, bár ezt a világért nem vallottam volna be hangosan.

- Kemény pár éved volt. Mindkettőnknek az volt – igen, én ekkor már tudtam, hogy megint oda fogunk kilyukadni, ahova éppen ő nem akart. – A te egész kapcsolatod Cathy-vel, aztán ott volt apa és anya, amit szerintem egyikőnk sem dolgozott fel teljesen. Te mindig is védted magad az emberek elől. Amiért nem is hibáztatlak. Apa, majd Cathy is elhitette veled, hogy téged sosem szerethet senki, és az egésznek egy része még most is elég friss. Mindig is féltél embereket beengedni, mert féltél, hogy ha megismernek, akkor meglátják milyen „szörnyű" vagy, és előbb-utóbb elhagynak. Szóval mindenkit eltaszítottál, akiről csak egy picit is azt gondoltad, hogy szeretheted. Kezdve velem.

Nem tudtam levegőt venni, amikor ránéztem az öcsémre, megtorpanva, próbáltam feldolgozni, amit mondott. De nem volt könnyű, sőt... pokoli nehéz volt.

- Nem hiszem, hogy realizáltad volna, hogy csinálod. Mert olyan régóta ezt csináltad, hogy már fel sem tűnt. Nem gondoltad, hogy kapcsolati ember vagy. Pedig valójában, csak arról van szó, hogy félsz kapcsolatban lenni, és most nem csak a szerelmi kapcsolatról beszélek, hanem bármilyen kapcsolatról – folytatta az öcsém, akinek a hangjából olyan fájdalom sugárzott ki, hogy rögtön szégyellni kezdtem magam. – Nem hibáztatlak érte. Minden jogod megvan ahhoz, hogy ezt tedd. Azt hittem, hogy talán... talán Cathy lehet az, akivel rendes életet élhetsz, aztán... aztán ő is elhagyott. Tudom, hogy... hogy nem ismered olyan sok ideje Henley-t, de én már ennyi idő után is észreveszem a változásokat. Mert láttalak előtte. Az öcséd vagyok. És bármit is csinált Henley, köszönöm neki. Mert valahogyan lerombolta a falaidat, és megtalálta az utat a te hideg szívedhez. És őt beengedted. Vagy legalábbis próbálkozol vele, még akkor is, ha nem vagy tudatában ennek. És én ezért boldog vagyok, Ben. Nagyon boldog. Mert talán végre valaki megmutathatja neked, hogy érdemes vagy arra, hogy szeressenek. Nekem nem hiszed el. Pedig a bátyám vagy, és szeretlek.

Úgy éreztem, hogy a szívem bármelyik pillanatban kiugorhat és beleeshet a mellettünk lévő kis parki tóba. Azt kívántam, bárcsak megcáfolhatnám Wesley szavait. Nem szerettem bevallanni, hogy igazából az öcsém nagyon okos, már-már szemtelenül. Mondhattam volna, hogy csak össze-vissza hord mindenféle hülyeséget, hogy nincs igaza.

De igaza volt. A két erős érzelem közül, a kedvelés és a gyűlölet közül azt választottam, ami nem ijesztett meg. És azt hittem, hogy a kezdeti ellenszenvem azért alakult át, mert megismertem az igazi Henley-t. De ez nem volt így. Mert én már azt a lányt is kedveltem, aki a piákot töltötte ki a Jenning's-ben, aki a tömegen keresztülfúrva magát, felkötötte a haját és beállt egy olyan csaj helyére dolgozni, akit nem bírt.

Egyszerre akartam felpofozni az öcsémet, és megölelni. Amikor ránéztem, egy félmosoly ült a szája sarkában, ezt mindketten ugyanattól a személytől örököltük, akinek a tulajdonságait el akartuk nyomni magunkban.

- Tudod, hogy miért húzzák meg a kisfiúk a kislányok haját a játszótéren? – tett fel egy olyan kérdést Wesley, aminek a válaszát már előre tudtam. – Mert kedvelik a kislányt, és ez az egyetlen módjuk, hogy felhívják magukra a figyelmet. Szóval, mikor elkezdted piszkálni Henley-t... az azért volt, mert kedvelted, vagyis, mert kedveled, és nem tudtad, hogy hogyan bírkozz meg ezekkel az érzésekkel. Szerintem most sem tudod.

Nem tudtam mit mondani.

Csak annyit tudtam tenni, amit már régóta nem. Magamhoz húztam az öcsémet, és megöleltem.

- Szeretlek! – suttogtam. Még azon a förtelmes pulcsiján keresztül éreztem, hogy kirázza a hideg, és egy pillanatra jobban magához szorított.

Amikor elbúcsúztam az öcsémtől – ennyi érzelgősség, és őszinte pillanat elég volt egy napra, és még nem láttam a végét -, hazamentem, mivel elég erős sejtésem volt arra, hogy egyrészt, nekem már semmi dolgom az irodában, másrészt, te sem fogsz egyhamar visszaérni a ruhapróbálásból. Miközben a taxiban ültem, és mentem a szellemlakásba, üzenetet írtam a nőnek, aki a lakásom bérét fizette, Kimnek, hogy ne várjon vissza.

Egy emelettel az én lakásom alatt, felvettem a nyugdíjas Mrs. Sterlingtől a kutyámat (a nagyi fogatlan és kedves mosollyal jegyezte meg, hogy akkor viszem Dax-et hozzá, amikor csak akarom, nyilván mivel a néni a spanyol szappanoperáinak élt, talán még pasikat is összeszedhetett azzal, hogy naponta kétszer levitte sétálni a kutyámat az elmúlt hetekben) és így már állandó társammal kiegészülve mentem be a lakásomba. Abba a lakásba, ahol az elmúlt hónapban még nem sikerült rendesen kipakolnom, mivel nem töltöttem ott olyan sok időt, hogy késztetést érezzek rá. Az egyetlen dobozok, amiket valamennyire elrendeztem (hozzáteszem, hogy ezek a dobozok sem voltak olyan számban, mint az vártam, mivel kedves kis volt feleségem századszoros könyörgésemnek sem tett eleget, és még mindig rengeteg cuccom volt New Yorkban) azok a fotós cuccaim, Dax dolgai és néhány könyv volt.

Miután írtam egy nem túl aranyos hangvételű üzenetet Cathy-nek, hogy ha lenne szíves, akkor küldje már el a cuccaimat (abban azért biztos voltam, hogy az ingeimet, amiket majd egy hónap múlva elküld nekem végre, a büdös életben soha nem fogom többet hordani), hozzákötöttem a kamerámat a laptomomhoz... és elkezdtem életem egyik legfontosabb képnézegetését.

Átmásoltam egy külön mappába az elmúlt két hétben készült képeimet, egy olyan mappába, ami jelszóval volt védve. Igen, semmit sem bíztam a véletlenre, muszáj volt lekódolnom.

Már az első megnyitásakor azt éreztem, hogy talán mégse kellett volna ezt csinálnom.

Az előző két hétben nem csak ebédeltünk együtt. Mivel egyikőnknek sem volt munkája a hónapra, kimentünk a parkba, vagy a Michigan-tóhoz, végig a Planetárium mellett. A Dolohue média mindenhez közel volt, nekünk pedig bőven volt időnk mindenre, amit csak akartunk.

De a legtöbb időnket mégis a parkban töltöttünk. Szinte féltem ránézni a számlálóra, hogy hány képet is töltöttem fel az albumba.

Olyan volt ez a két hét, mintha minden nap randira mentünk volna.

Végigkattintgattam a képeket, minden egyesnél hosszú másodpercekre megálltam, hogy feldolgozzam a látványt. A látványodat. Mert természetesen, az összes képen te voltál. Ott voltál sétálva, ülve, nevetve, pörögve-forogva, fintorogva. Volt ott közeli kép, távoli kép, előrefutó és onnan visszaintegető, korlátra felállós és onnan Titanicos pózt felvevős, majd korlátról lemászós és magát átölelős.

A lényed minden képet fénnyel töltötte el, a mosolyod volt az egyetlen, amire az ember figyelni tudott. Volt olyan kép, amin félig eltakartad az arcodat – ekkor bárki, aki nézte a képet, arra vágyhatott, hogy húzd el onnan a kezed, mert egy ilyen gyönyörű dolgot, mint az arcod, vétek eltakarni.

Megnyitottam egy másik mappát, ami a gépem asztalán volt, és az egyik benne lévő képet, a rólad készült mellé raktam, hogy egymás mellett lássam a kettőt. A bal oldalin te mosolyogtál, egy pad támláján ülve, az arany fürtjeid ráhullottak a tőlem kölcsönzött bőrkabátra, amit a válladra terítettél, mert természetesen, fáztál, kék szemed világított, a mosolyod nagyobb volt a fültől fülig érőnél.

A jobb oldali képen egy teljesen más személy volt látható. A nő, akiről mindenki azt hitte, hogy végre valahára meglágyította Bennett Lyle szívét. A méltán híres exnejem, a mítosz, a legenda, a leggonoszabb ribi mind közül... Cathy Wright. Cathy teljesen más tónusban létezett, mint te. Kelet-Európai felmenői miatt, kedvenc exemnek kreol bőre van, és ahogyan várná ezek után az ember, sötétbarna haja, eszeveszettül gyönyörű alakja... na jó, talán nem neked kéne magyaráznom Cathy külső vonásait.

Cathy-t mindig a városban kaptam le, mindig miután hosszú percek után beállt a tökéletes pózba. A te képeiddel ellentétben, Cathy... mű volt. Bár mosolygott, és tényleg gyönyörű volt, nem volt igazi.

Te biztos nem emlékszel ezekre a fotókra, talán egyszer láttad őket. De én a következő években nem felejtettem el ezeket a képeket, mert ezek által... olyan dolgokat ismertem be, amiket előtte nem akartam, és nem is mertem.

Teljesen más érzéseket váltottál ki belőlem, mint az a nő, aki öt évig a feleségem volt.

Egy kis vacillálás után, rákattintottam egy videóra a Cathy-albumból. A régi lakásunk – vagyis az én régi lakásom, ő még jelenleg is abban lakik – terasza jelent meg a képen, a háttérben New York City felhőkarcolóival. Cathy egy kerti székben ült, keresztbe tett lábakkal, napszemüveggel, és a telefonját nyomkodta.

- Hé, Cath! – hallottam meg a hangomat, valahonnan a kamera mögül. Cathy felnézett rám, vagyis a gépem lencséjére.

- Ben, ne már! – nyújtotta ki a nyelvét Cathy, ahogyan a kamerával egyre közelebb lépdeltem hozzá. Ezután eltakarta az arcát. Utálta, ha úgy videózom, hogy nem szólok neki előtte. Pedig én imádtam. Mert ilyenkor láthattam az igazi lényét. Az igazi lénye abból állt, hogy inkább a telefonját nyomkodta, és „egy ügyféllel tárgyalt", minthogy belenézzen a férje szemébe és rámosolyogjon.

Inkább kiléptem a videóból. Ha lehetett volna, akkor az előző öt évet ezzel ki is törlöm az emlékeim közül. De sajnos, ez nem volt ennyire egyszerű.

Végigpörgettem újra a te fotóidat, és megálltam a videóknál. A rólad készült videóim száma az elmúlt két hétben, majdnem egyenlő volt azoknak a számával, amiket Cathy-ról készítettem öt év alatt.

Ez sok mindent elmond mindkét kapcsolatról.

Rákattintottam az utolsó videóra, ami a mappában volt. Amit előző nap vettem fel.

Egy bokszban ültünk a kínai étteremben, éppen szemből tudtalak kamerázni, miközben minden figyelmedet arra fordítottad, hogy a pálcikákkal meg tudd fogni a tojástekercset.

- Mondd el nekünk, Henley, hogy mit eszel! – arra pillantottál fel, hogy hozzád szóltam. Elnevetted magad, majd az arcod elé raktad a kezed.

- Ne, ne vegyél fel! Evés közben még vállalhatatlanabb vagyok, mint máskor! – tiltakoztál, de lejjebb engedted a kezedet, és minél gyorsabban le akartad nyelni a szádban lévő falatot, hogy rendesen tudj kinézni. De, köztünk szólva, evés közben is cukin néztél ki.

- Inkább édes, hogy egy öt éves is szebben eszik nálad – nevettem el magam, erre vetettél rám egy gyilkos pillantást, de egy félmosoly ott lapult a szád sarkában.

- Fogd be! – dobtál felém egy összegyűrt szalvétát, ami egyenesen a lencse mellett zúgott el. – Add ide a kamerát! Ne csak én látszódjak benne!

Ezzel a gép felé nyúltál, de én elhúztam, mielőtt elérted volna.

- Hé, a-a! Először töröld meg a kezed! Nem nyúlsz Juniperhez olajos ujjakkal! – figyelmeztettelek, mire eltátottad a szádat, de közben nevető hangot adtál ki magadból.

- Te most komolyan nevet adtál a kamerádnak? – kérdezted komolyan, miközben elvetted az én tányérom mellől a szalvétát, és megtörölted benne az ujjaidat.

- Több időt töltöttem ezzel a kamerával az elmúlt években, mint az exfeleségemmel. Így, igen, jelent annyit, hogy nevet adjak neki – magyaráztam, és emlékszem, hogy egy bugyuta vigyor ült a képemen. Te csak megforgattad a szemed.

- Na, add csak! – átnyújtottam a kamerát, így az már engem vett, ahogyan az asztalon könyöklök, és igen, ott volt a vigyor a képemen. Téged látni a kamerámmal a kezedben, ami a legfontosabb dolog volt az életemben... leírhatatlan érzés volt. – Köszönj... akárkinek! Mondjuk, kétlem, hogy a géped memóriakártyáján kívül ezt valaha is látni fogja bárki.

- Ne ítéld el elsőre! – mondtam. Nem a lencsébe néztem, hanem a lencse mellé. Rád.

- Ja, az fogja megoldani az éhezést, hogy engem néznek kínait enni – még egy szemforgatás.

- Nem, nem az fogja! – ráztam meg a fejem. De valójában arra gondoltam, hogy de, a te lényed biztos képes lenne megoldani az éhezést, és minden más gondot, amivel a Föld küzd. – De várj csak! Add ide a kamerát!

- Szerintem nem akarom tudni, hogy mi jutott eszedbe – húztad el a szádat.

- Csak idd ide, Plútó! – odaadtad, mire megint te voltál a képernyőn.

- Blöö – nyújtottad ki a nyelvedet, az üzenetet nyilván nekem címezted, amiért megfosztottalak a videózás szépségétől.

- Nyisd ki légy szíves a szerencsesütidet! – mondtam, mire a kezedben kezdted forgatni az aprócska sütit, tétovázva, hogy kinyisd-e. – Hiszel a sorsban?

Rám néztél, bele a kamerába, egy gyönyörű mosoly kezdett szép lassan kivirágozni az arcodon. Aztán beleharaptál az alsó ajkadba, de még mindig mosolyogtál.

- Abban hiszek, hogy... valami nagyobb dolognak vagyunk a részesei, amit meg sem próbálok megérteni. Ami... célt adott az életemben. Ebben hiszek. Én... hiszek abban, hogy semmi sem véletlen – magyaráztad. Egy pillanatig nem is tudtam válaszolni, emlékszem, hogy teljesen lefagytam, és csak nézni tudtalak. Egy teljesen új világ volt a szemeidben, amik csillogtak, akármerre is néztél. Abban reménykedtem, hogy már kezdem megismerni a te világodat. Meg akartam ismerni. Benne akartam lenni.

- Akkor mondd meg, hogy mi van a sütiben! – összerezzentem, amikor a hangszóróból megint kiszűrődött a hangom. Kirántott „Henley csodálatos világa" gondolatmenetemből.

A képernyőn megforgattad a szemeidet.

- Oké, nyitom is – fújtattál egyet. Láttam, hogy alig tudod megállni, hogy ne fintorogj rám. Aztán valahogyan elnyomtad ezt a késztetést, és egy gyors mozdulattal széttörted a sütit, majd, mintha az élet titkát tartanád a kezedben, egy győztes mosollyal meglobogtattad az összehajtogatott papírt. Szépen kisimítgattad, és elkezdted olvasni. – Azt írja, hogy... „Az élet csak akkor nyújt boldogságot, ha te magad akarod. Az élet csak teret és időt kínál, melyet neked kell kitöltened".

Csak nyitogattad a szádat. Mondani akartál valamit, de nem tudtad, hogy mit. A kép elkezdett mozogni, ami azt jelezte, hogy remeg a kezem. Nyeltem egyet. Emlékeztem, hogy mi játszódott le a gondolataimban. Még most is belepirulok, ahogyan pötyögök neked. Pedig tudod, hogy én nagyon ritkán vörösödök el, ellentétben veled.

Ahogyan haladtunk előre a történetünkben, úgy vált mindkettőnk számára világossá, hogy a sors mindig megmutatta előttünk a humorérzékét. Például ezzel a kis üzenettel. Vakok lettünk volna, ha nem esik le rögtön.

Tudtam, hogy te is arra gondolsz, amire én. Láttam a szemeidben. Észrevettem, hogy ha rólunk van szó, ha olyan téma került szóba, ami kellemetlen volt számodra, akkor a szemed sötétebb kékké változott, mint a hullámzó tenger. És akkor az étteremben, ahogyan egy pillanatra lesütötted a szemed, ugyanezt az árnyalatot láttam a szemedben.

- Szeretnél beszélni arról, hogy mit jelenthet ez? – halkan beszéltem, mintha azt könnyebb lett volna feldolgozni. Az ajkadat harapdálva néztél fel rám.

- Én csak... szerintem tudod, hogy mit gondolok... - csak ennyit mondtál. És én tényleg tudtam. De nem tudtam, és nem is akartam kimondani vagy megfogalmazni.

- Azt hiszem igen... és azt is tudom, hogy nem akarjuk kimondani – ugyanazt mondtam neked, amit gondoltam. És ez is sokat elmond a kettőnk kapcsolatáról. Hogy nem változtattam a gondolataimon, hanem kimondtam őket. Nem szégyelltem előtted, amit gondolok. És ez... nem sokszor fordult elő életemben, hogy nem féltem kimondani, amit gondolok. Hogy nem féltem beszélni.

- Gyere csak közelebb! – elmosolyodtam, ahogyan néztem a képernyőt, amin a kamera megfordult. Egy ideig küzködtem, hogy hogyan tartsam a kezemben a gépet, hogy az normálisan vegyen fel mindkettőnket. Közelebb csúsztál hozzám, és szembe fordultunk egymással, a térdeink óvatosan egymáshoz simultak. Nyeltél egyet, olyan nagyot, hogy még a kamerának is sikerült elkapnia. Beletúrtál a hajadba, miközben én összeszedtem az összes bátorságomat és az asztal alatt megérintettem az ujjaidat.

- Szóval... két héttel ezelőtt még utáltuk egymást – jelentettem ki a szemedbe nézve.

- Most meg... toleráljuk egymást – láttam rajtad, hogy keresed a megfelelős szót.

- Toleráljuk... Igen, határozottan toleráljuk – ízlelgettem a szót, amit végül találtál. Egy félmosollyal megforgattam a szemeimet, mire megszorítottad a kezemet. Ez persze a képen nem látszott, de nekem az emlékezetembe égett.

- Nem gondolod, hogy ez fura? Ez a... hirtelen pálfordulás – kérdezted, és láttam rajtad, hogy komolyan gondolkodsz ezen a kérdésen, és bevallom, az én agyamban is megszületett már.

- Nem hinném, hogy ezt meg tudnánk magyarázni – válaszoltam őszintén. Még a mai napig nem találtam erre a kérdésedre a választ, pedig hat éven keresztül minden egyes nap feltettem magamnak. De nem. Ehhez nem voltam eléggé... Nem voltam elég.

Nem vagyok elég.

- Furák vagyunk – nevetted el magad elhúzott szájjal.

- Te határozottan az vagy!

- Mert te nem! – háborodtál fel, és meglegyintetted a vállamat, de a másik kezeddel továbbra is az enyémbe csimpaszkodtál.

- Te folyton azt mondod, hogy seggfej vagyok – kértem ki magamnak komolytalanul.

- De ez a szó kezdi elveszteni a jelentését. Kell keresnem egy szinonímát – emlékeztetted magad. Erre én forgattam meg a szemeimet. De igazad volt. A seggfej szó már tényleg nem jelentett sok mindent, ha a te szádból hallottam. Már olyan volt, mintha a nevemre hallgattam volna.

- Szóval... furák vagyunk? – kérdeztem vissza.

- Furák – helyeseltél. Ez a szó egyikőnk számára sem volt sértő.

- Ez enyhébb szó, mint a seggfej. Kezdesz elgyengülni? – cukkoltalak.

- Csak szeretnéd...

És ezzel véget ért a felvétel, megdermedve abban a pillanatban a végén, ahogyan egymás szemébe néztünk, mintha a külvilág nem is létezett volna. Pár percig csak a véget ért videó utolsó képkockáját bámultam, mintha fel tudnám dolgozni azt, amit látok.

Miután kiléptem a lejátszóból, újra végiggörgettem a mappát. És a kurzorra ismét egy videó felett kezdtem el körözni, habozva, hogy megnyissam-e. Majd végül arra jutottam, hogy igen, látni akarom.

Ez a videó azon a napon készült, amin a kedvenc képem is rólad. Amin az én bőrkabátom van rajtad, és egy pad háttámláján ülsz.

- Énekelj nekem valamit! – szólaltam meg rögtön, amint elindult a videó. Meglepődve néztél rám, egy pillanatra még el is akadt a lélegzeted.

- Hogy mit mondtál? – kérdeztél vissza, tányérméretűre növekedett szemekkel.

- Mintha valaki azt mondta volna, hogy jó hangod van – mondtam szinte nemtörődöm stílusban. Már nem emlékeztem, hogy Wesley vagy Cora volt, de valaki határozottan mesélt nekem arról, hogy imádsz karaokézni, és szép hangod is van. Hallani akartam.

- De... - kezdtél el gyorsan valami kifogást keresni, bármit, ami kiment téged ebből a helyzetből. – Itt nincs is semmilyen zene!

Ez volt az egyetlen, amit mondani tudtál. De én felkészült voltam.

Megjelent a homlokodon az aprócska ránc, amint megláttad, hogy elkezdek kotorni a nadrágzsebemben. A képen csak annyi látszott, hogy feléd nyújtom a telefonomat, mire vetsz rám egy „nem mondod komolyan" pillantást és úgy nézel a telefonra, mintha a pestist akarnám átadni neked.

Kérlelve nézhettem rád, vagy egyszerűen csak rád néztem, mire elvetted a telefonomat és szinte a képernyőre sem nézve ütötted be a betűket. Közben gyilkoló pillantásokat lövelltél felém, amit felettébb cukinak találtam.

- Nehogy, nehogy el merészelj kezdeni nevetni! – tetted fel a mutatóujjadat, még mielőtt rányomhattál volna a lejátszás gombra. Felemeltem az egyik kezemet, amivel nem a kamerát tartottam, mintha esküdöznék. Eszem ágában sem volt nevetni rajtad.

A telefonból elkezdett szólni a Your Song Ellie Goulding féle feldolgozása, bár elég elfúlóan, de jól hallhatóan. Rögtön mosolyra húzódott a szám, pedig el sem kezdtél még énekelni.

A kezdeti dallamok után, tökéletes ütemben léptél be.

És én már ekkor eltátottam a számat.

- Kissé mókás, ez az érzés, ami bennem van/Nem olyan vagyok, aki ezt könnyen elrejti/Nincs túl sok pénzem, de hidd el, ha lenne/Vennék magunknak egy nagy házat, ahol élhetnénk – először kicsit bátortalanul énekeltél, majd mikor láttad, hogy teljesen le vagyok nyűgözve, fokozatosan kezdtél felbátorodni, a hangod erősebb lett. És még gyönyörűbb. - Ezért bocsáss, meg ha elfeledkezem dolgokról,/Látod azt is elfelejtettem, hogy zöld vagy kék volt,/De mindegy is, amit mondani akarok,/Hogy neked van a legédesebb szemed a világon.

Na, ekkor már tényleg elállt a lélegzetem, előtted, és a gép előtt is. Mert... a dalszöveg kezdett bántóan... illő lenni. Pedig nem akartam mögé látni semmit. De egyszerűen, nem kellett hozzá sokat erőlködnöm.

Ez neked is leeshetett, mert gyorsan lesütötted a szemed, vettél egy mély levegőt, és csak utána, az eddigieknél sokkal nagyobb erővel folytattad, egy enyhe vállrándítással, jelezve, hogy most már tök mindegy, elkezdted, felvállalod.

- És elmondhatod mindenkinek, hogy ez a te dalod/Talán túl egyszerű, de most, hogy elkészült,/Remélem nem bánod, hogy szavakba foglaltam/Hogy milyen nagyszerű az élet, mióta te a világon vagy – a szabad kezedet széttártad, továbbra is a mindegy véleményedet erősítve. Megint egy olyan oldalat láthattam meg, amikor teljesen leengedted a falaidat, és kisugároztad az érzéseidet. Nagyon sokat kellett bizonyítanom, hogy ezt megtehesd velem úgy, hogy ne érezd magad veszélyeztetve. Kiérdemeltem a bizalmadat, és el tudtad magad engedni. Én, pedig emiatt boldog voltam. Eszeveszettül.

- Ha szobrász lennék, de nem vagyok,/Vagy ha egy lány, aki bájitalokat készít egy utazó showban,/Tudom, nem sok, de ez minden, amit tehetek/Az én ajándékom ez a dal neked – a versszak közepébe belenevettél, emiatt még igazibb és imádnivaló lett az éneklésed. Ha nem lett volt lenyűgöző hangod, akkor ezekkel simán megvettél volna magadnak. De valahogyan hihetetlen volt, hogy egy ilyen személyiség mellé még ilyen énekhangod is legyen.

- Oké, most már hivatalos, hogy te vagy a világ legszerényebb embere! – mondtam, igyekezve, hogy oldjam a feszültséget, miután befejezted a dalt és visszanyújtottad nekem a telefonomat, viszont nem néztél a szemembe. – Gyönyörű hangod van!

- Túlzol! – kezdtél el megint visszakozni.

- Nem túlzok! Mindenkinek hallania kéne, hogy milyen csodásan énekelsz! Híres is lehetnél! – magyaráztam lelkesen.

- Szóval ezért kellenek a videók, mi? Hogy majd eladd őket az eBay-en – nevettél fel.

- Igen, ebből lesz majd nagyon, de nagyon sok pénzem – bólogattam komolytalanul.

Összerezzentem, amikor a számítógépem mellé lehelyezett telefonom kijelzője felvillant, és megrezgett. Leállítottam a videót, ami már amúgy is a vége felé közeledett, és ránéztem az üzenetre, ami érkezett.

Az üzenet tőled jött. Meglepődtem, de kellemes meglepődés volt, és édes borzongás futott végig rajtam.

A ruhaválogatás szívás. Hányingerem van a habosbabos, fehér ruháktól. Inkább ebédelnék veled – írta az üzenet. Feldolgozni sem volt időm, mert ismét felbúgott a telefonom, és egy újabb üzenetbuborék jelent meg.

Beszélünk, ha végeztem? – kérdezted. Szinte éreztem, hogy habozva küldted el az üzenetet. Pedig nem kellett volna kételkedned abban, hogy jó döntést hozol-e. Mert ez az üzenet nekem a legnagyobb boldogság volt az egész napban. Kivéve persze az arcra puszit.

Így gyorsan válaszoltam.

Csörgess meg, amint végeztél.

És később így is tettél. 

________________________

hello mindenki!!!!

sokáig gondolkodtam, hogy hogyan bontsam fel ezt a fejezetet, vagy, hogy felbontsam-e egyáltalán. de mivel magába a word fájlomba is még bőven írom ezt a fejezetet, és még nemigen látom a végét, ezért úgy döntöttem, hogy felrakom az első részét a fejezetnek, ami maga a Bennett levele rész, ami magában is 6100 szó körül mozog :D :D

igen, kezdenek itt beindulni az események, lassan kiderül pár dolog mindkét emberről 

remélem hogy nem találjátok furcsának, hogy ilyen hamar "kibékültek" és rögtön ilyen nagy barátok lettek. 

szóval ki olvadozott a mostani hennett-momentektől???

és ki mit gondol a wes-ben beszélgetésről????

*az aesthetic pedig kicsit előreutal a fejezetben, mivel azt a teljes egész fejezetre csináltam, szóval lehet találgatni hogy mi mit jelent*