I am happy, I am thankful and I am proud

Said with a smile for the cameras at the countdown

But if I'm honest, I am seconds from breaking down

As you orbit, gravity throws me to the ground I'll be starry eyed

I'll be starry eyedI'll be starry eyed for you

I'll be starry eyed

I'll be starry eyed for you 

SLEEPING AT LAST – COUNTDOWNS

A március egy szempillantás alatt elrepült. Csak pár szót váltottunk egymással azokban a hetekben, éppen annyit, amennyi szükséges volt, nem többet. Ilyenkor is alig néztünk egymásra, és csak tőmondatokban sikerült kommunikálnunk.

Ennek meg is lett az eredménye.

Amikor az áprilisi szám kijött, Kim behívott minket az irodájába. Azt mondta, hogy nem leszidni hívott minket, bár mindketten tudtuk, te is és én is, hogy lett volna rá oka. A cikked jó volt, de nem fenomenális, ahogyan azt tőled megszokhatták. A képeim megfelelőek voltak, de nem lélegzetelállítóak, amilyenek általában szoktak lenni.

Láttam, hogy szégyellted magad miatta. De azt is láttam, hogy ennek ellenére, nem akarsz többet velem dolgozni, beszélni, vagy egyáltalán találkozni.

De nekem elegem volt ebből. Olyanok voltunk, mint két óvodás, és őszintén, úgy tűnt, hogy egy értelmetlen és felesleges dolog miatt fújunk egymásra. Talán meg kellett volna értenem, hogy mit érzel. De nem tudtam teljes egészében.

Tényleg, tényleg azt akartam, hogy vége legyen az egész civódásnak, és rendesen tudjunk egymás mellett létezni. Tisztában voltam vele, hogy nem lehet köztünk semmi. Nem vagyok én hülye.

Kinyitottam előtted az ajtót, ezzel elindítva magamat is az enyhülés után, és érzékeltettem feléd is, hogy békülni akarok. Egy pillanatra rám néztél, amikor a könyököd súrolta a törzsemet. Megtorpantál, éppen csak egy kicsit, csak annyira, hogy lássam a pillantást a szemedben. A pillantást. Mintha egy apró másodpercre megengedted volna magadnak, hogy az igazi érzelmeidet mutasd a külvilág felé. Felém. Az elgyengült arcvonásokat, egy aprócska félmosolyt. Szinte bocsánatkérő, sajnálkozó és... vágyakozó pillantást?

Nem értettem. De sok időm nem is volt rajta gondolkozni. Elsuhantál mellettem, a hajad vége meglegyintette a mellkasomat, ahogyan a heves lépéseid miatt szálltak az arany tincsek.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőmet. Tiltakoztam a gondolataim ellen, amik újra és újra megözönlötték az agyamat. Egy teljes hónapon keresztül olyanokon gondolkodtam, amiken nem szabadott volna. Még én is megvetettem magam értük. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek lejjebb a lebegő hajadnál, a csípőd ringásánál.

Kényszerítettem magam, hogy nézzek inkább fel, lépjek be az irodába, olyan mozdulatokkal, mintha fabábú lettem volna. Csak ennyi kellett, hogy kiránts a komfortzónámból. Csak el kellett haladnod mellettem, és ennyi volt. Ilyen hatással voltál rám. Kirázott a hideg, és ezért inkább nem akartam továbbgondolni ezt.

Olyan volt, mintha a kivégzőosztag előtt álltunk volna. Kimberly Odette Dolohue. Az asztalának támaszkodott, a körmeivel dobolt az asztalon, nem volt túlontúl lenyűgözve a pillantása, ahogyan a szemei végigpörögtek a telefonja képernyőjén. Akármilyen hülyén is hangzott ... rettenetesen rémisztő volt. Te is így gondolhattad, mert elkezdted tördelni az ujjaidat. Majdnem rád szóltam, hogy fejezd be, mert utáltam, ha valaki ezt csinálja. Neked elnéztem. Hozzátartozott a lényedhez. Ahogyan az is, hogy nem néztél rá Kimre. A vállad mellett viszont felém pillantottál, éppen csak egy pillanatra, majd a cipőd orrát kezdted el fixírozni.

Törékenynek és kétségbeesettnek látszottál. Azt kívántam, bár átölelhetnélek és megnyugtathatnálak. Abban a percben... arra vágytam a legjobban.

Kim végül ránk nézett, nagyot sóhajtott. Elmondta, amit én már eddig is tudtam. Nem volt tökéletes a márciusi kollaborációnk. Nem azt mondta, hogy katasztrofálisak voltunk, de szerintem... mindketten ezt gondoltuk. Már én sem bírtam ránézni. Inkább téged néztelek. Az ajkadba haraptál, átölelted magad a karjaiddal. Magamhoz akartalak rántani, megnyugtatni, simogatni a hajad.

Úristen, szánalmas vagyok! És idióta! Ideje lenne elengedned a témát, Ben! – szidtam magam gondolatban. Rám néztél, mintha érezted volna a gondolataimat. Először viharos volt a tekinteted. Aztán elgyengültél, és alig láthatóan, pár centivel közelebb húzódtál hozzám. Nem bírtam elrejteni a mosolyomat.

Ahogyan én az ajtó kinyitásával, te ezzel tettél felém egy lépést. De ez egy pillanat alatt el is múlt. Mintha emlékeztetted volna magad, hogy ez nem helyes. Lehunytad a szemed, óvatosan megráztad a fejed, és visszadőltél az eredeti helyedre.

Csodáltalak ezért. És még jobban... nem is tudom, hogy mit éreztem irántad. Bah...

- Kérlek, srácok! – Kim könyörgőre váltott, erre kaptam fel a fejem. – Tudom, hogy nehéz ez nektek. De próbáljatok meg együtt dolgozni. Talán ti nem látjátok, de... annyira, de annyira jók lennétek együtt. A legjobbat tudnátok kihozni egymásból. Sokkal, de sokkal többet, mint bármelyik más író-fotós páros a keleti parton. Talán többet, mint bárki más Amerikában.

Felhorkantunk, szinte egyszerre.

- Látjátok? Annyira, de annyira hülyék vagytok! – emelte magasba a kezét Kim tehetetlenül.

Ezután kiküldött minket az irodából, azzal a végszóval, hogy oldjuk meg a problémáinkat magunk.

Én is ezt szerettem volna. Közel lenni hozzád, nem veszekedni, abbahagyni a csatározást. Egy esélyt. Hogy veled legyek.

Évek óta, ez tűnt a legfontosabb dolognak, hogy minél közelebb legyek hozzád, amilyen sokat csak lehet. Minden alkalommal ezt éreztem, amikor elhaladtál az irodám mellett. Ahogyan egy-egy apró pillantást vetettél rám. Mintha a világomban hirtelen kivirult volna az ég, egy pillanatra láttam a fényt az alagút végén. A sötét alagút végén, ami az életem volt, már sok-sok éve.

Te, pedig... mintha a kiút lettél volna ebből. És én akartam ezt.

Akartalak téged.

_________________________________________________________________________

- Hé! Várj egy kicsit! – hallottam, hogy az üvegajtó visszacsukódott utánunk, amikor kiléptünk Kim irodájából. Lehunytam a szemem, amint meghallottam Bennett hangját. Megérintette a csuklómat, ezzel megállásra kényszerített. Az ajkamba haraptam, ellenálltam a késztetésnek, hogy megforduljak. Ő, pedig, amint látta, hogy nem reagálok, vagy talán látta a reakciómat, elkapta az ujjait a csuklómról, mintha megégettem volna. A bizsergés elmúlt, én pedig kezdhettem újra a falam felépítését. Minden alkalommal leomlott, amikor csak interakcióba kerültem vele. De muszáj volt újraépítenem a falat, befoltozni, helyreállítani. Mert féltem, hogy ha egyre többször előfordul, és én nem törésállósítom, akkor ledönti. És azt nem engedhettem.

- Miért? – kérdeztem, és miközben hátrapördültem, hogy ránézzek, elsöpörtem a hajat az arcomból, és megpróbáltam dühös pillantást vetni rá. Nem ment, természetesen. Kék szemében gyengédség látszott, olyan elgyengülés, amit én féltem érezni. Egy hónapon keresztül próbáltam elterelni a gondolataimat, hogy ne gondoljak arra, hogy mit érezhet ő, hogy mit érezhetek én, hogy mit olvasok ki a pillantásából. Minden alkalommal arra jutottam, hogy ugyanazt érezzük. Csak azt még nem tudtam megállapítani, hogy mi volt pontosan az az érzés.

És ez, ez a bizonytalanság, ez a tehetetlenség, az, hogy nem tudtam a választ, nem sokszor fordult elő az életem előző huszonkettő és háromnegyed évében.

Megörjített. Bennett Lyle megőrjített.

Egy pillanatra hátrahőkölt. Aztán a farmerzsebébe süllyesztette a kezeit, és azokkal a kiskutya szemekkel nézett rám, amikről már előre tudtam, hogy nagyon nehéz lesz farkasszemet tartanom.

- Talán civilizált emberek módjára kéne viselkednünk egymással, nem gondolod? El kéne kezdenünk... parnerekként beszélni, vagy dolgozni... - megvakarta az állkapcsa oldalát, nyilvánvalóvá téve, hogy nem kényelmes neki a szituáció. Nekem sem volt az.

Nem mondtam semmit. Csak karba tett kézzel álltam vele szemben, és megpróbáltam tartani a dühös, megingadhatatlan figurát.

- Nézd, Henley... - megrezzentem, amikor kimondta a nevem. – Tudom, hogy nem annyira vagy képes, mint ebben a cikkben.

- Mégis honnan? – ráncoltam a szemöldökömet, érezve, hogy az arcom vörös lesz.

- Olvastam pár írásodat – szóval rám guglizott. Nem mintha felróhatnám neki. Én is ugyanezt tettem, ugyebár.

- Én is láttam a képeidet. A neten – mondtam, észre sem véve, hogy elgyengült a hangom. Pechemre, ő észrevette. Amikor felnéztem rá – mivel az előző mondatomnál, féltem a szemébe nézni, így inkább a padlót tanulmányoztam, igen tüzetesen -, láttam az elégedett és iszonyúan idegesítően édes félmosolyt bujkálni a szája szélében. Nagy elégtételt adtam ezzel neki. Nagyon nagyot.

- Szóval rám gugliztál – állapította meg elégedett Bennett, még mindig elfojtva azt a bizonyos mosolyt. Nem ment neki valami jól. 

- Ahogyan te is rám – világítottam rá a lényegre. Vagyis, ami számomra a lényeg volt. Nyilván, számára, az volt a fontosabb, hogy én kíváncsi voltam rá. Egy pillanatra meg is bántam, hogy rákerestem a képeire. De aztán... nem, nem bántam meg. Mert a képek gyönyörűek voltak, ha lehetett volna, mindenkinek megmutatom az utcán, annyira lenyűgözött. De ezt a világért sem vallottam volna be hangosan.

- Mi a lényeg, Bennett? – kérdeztem, megrázva a fejemet, és megköszörültem a torkomat. Minden alkalommal kényelmetlenül éreztem magam, amikor kettesben kellett beszélnem vele. Ez volt az egyik ok, a száz közül, amiért kerültem vele a kontaktot az elmúlt hónapban. Csak annyit vakkantottam neki az iroda másik feléből, amennyit szükségesnek tartottam. Ez történetesen meglátszott a cikken is.

- Hogy engedjük végre el... azt a dolgot, Henley – mondta ki egyszerűen, egy pillanatnyi tanakodás után, hogy hogyan is kéne nevezni azt a dolgot pontosan. Egy másodpercre tátva maradt a szám meglepetésemben, aztán gyorsan bezártam. – Hagyjuk magunk mögött. Zárjuk le. Hagyjuk békén.

- Miért, ez ennyire könnyű? – vontam fel a szemöldökömet hitetlenkedve. Őszintén, lehetetlennek tűnt, hogy csak így elfelejtsem a történteket. Az emlék az agyamba égett. És nem tudtam megállapítani, hogy pozitív vagy negatív értelemben. Jesszus, Henley! Persze, hogy a rossz értelemben, Jézusom! Barátod van, hahó!

Bennett az egyik tenyerébe temette a kezét. Ez nyíltan jelezte, hogy nem, nem csak egy csettintés, és el is felejtettük ez egészet.

- Nem, persze, hogy nem könnyű – mondta őszintén, de halkan. Kirázott a hideg és éreztem, hogy a pulcsim alatt libabőrös lett a karom. Megköszörülte a torkát, egy pillanat szünetet tartva. Majd felnézett, ekkor már látszott, hogy teljesen összeszedte magát. – Csak nem akarom, hogy a munkánk lássa a kárát. Ha továbbra is így folytatjuk, a cikkeink egyre rosszabbak lesznek. És szerintem egyikőnk sem akarja, hogy hirtelen megcsappanjon a „hírneve".

Újra kinyitottam a számat, majd visszazártam. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. De tudtam, hogy igaza van.

- Mit javasolsz? – kérdeztem vissza, már más pillantással, mint az előbb. Tényleg kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani. És a szívem mélyén, én is meg akartam oldani ezt a szituációt. Ezt ő is látta a szememben. Felismertem a felvillanást a kék szemében, ahogyan azonosította azt a bizonyos érzést a pillantásomban.

- Békét – vonta meg a vállát egyszerűen, és minden további nélkül nyújtotta a jobbját. Vetettem egy pillantást a kezére, majd megvontam mindkét vállamat.

- Mi a csapda? – kérdeztem, félve. Bennett erre értetlenül nézett rám. – Mik a feltételek? Honnan tudjam, hogy nem csak a bizalmamat akarod elnyerni, aztán meg...

Nem fejeztem be a mondatot. Csak körbenéztem a vállam fölött, hogy nem hallgatja-e senki se a beszélgetésünket. Emiatt, rögtön rájött, hogy mire akarok kilyukadni.

- Bízz a srácban, akivel aznap este beszélgettél a verandán! – mondta ki egyszerűen Bennett. A szívem belesajdult a hangsúlyába. Közelebb lépett hozzám, nekem, pedig valahogyan sikerült megállnom, hogy hátráljak egyet abban a percben. A lábaim lefagyásának is lehetett hozzá némi köze. És Bennett Lyle közelségének.

Az ajkamba haraptam.

- Vagy, tudod mit? Felejtsd el azt a srácot! – mondta hevesen, erre összeráncoltam a homlokomat. – És felejtsd el az a srácot is, aki beszólt neked a pultnál! Mert egyik sem én vagyok. Vagy talán mindkettő az vagyok. De semmiképpen sem az egyik. És másabb vagyok bármelyiknél.

- Ez hogy lehet? – kérdeztem összezavarodva. Ekkor szabadjára engedte azt a félmosolyt, amivel már régóta küzdött. Gyönyörű mosoly volt. Annyira gyönyörű, hogy nyelnem kellett egyet, mert hirtelen úgy éreztem, hogy a torkom olyan száraz, mint a sivatag.

- Te melyik vagy? A lány, akivel beszéltem? Vagy a lány, aki egy hónapja kerül? – kérdezte Bennett.

- Nem tudom – mondtam őszintén, át sem gondolva rendesen a választ. De ez volt az igazság. Tényleg nem tudtam, hogy melyik nyugszik a lényem legbelsejében.

- Látod? Te nem az a lány vagy. Én nem az a srác vagyok. Semmi okod nincs arra, hogy veszélyeztetve érezd magad. Mert tőlem senki nem fogja megtudni. Nekem abból semmi előnyöm nem származik.

És én hittem neki. Hittem neki.

Nem tudom, hogy miért, hogy hogyan... de egyszerűen mindent elhittem neki, amit kiejtett a száján. Talán mert éreztem valamit, ami miatt hittem neki. Egy... köteléket, talán. Igen, talán ezzel tudnám a legjobban kifejezni azt, amit éreztem.

Belenéztem a szemébe. És igazságot láttam benne. Így bólintottam.

- Valamiért hiszek neked – mondtam ki halkan. Láttam rajta, hogy meglepődött. De a mosolyát nem volt képes levakarni. És ezúttal, én sem akartam levakarni az arcáról, akármilyen önelégült is volt ez egy vigyor.

- Akkor... - ismét előrébb nyújtotta a jobb kezét. – A nevem Bennett Lyle. Én leszek a fotósod. A partnered.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Bennett – ráztam meg a kezét, elkuncogva magam. – A nevem Henley Jordan. Újságíró vagyok. A partnered.

Sokkal tovább szorítottuk egymás kezét, mint illett volna. Megsimította a hüvelykujjával a tenyerem felszínét, amitől muszáj volt nyelnem egyet, és lehunynom a szememet. Vak volt, hogyha nem vette észre, hogy milyen reakciókat váltott ki belőlem.

- Béke? – kérdezte Bennett, fojtott hangon. Erre vettem észre magam, és elengedtem a kezét, rögtön meg is törölve a szememet, hátha kiszökött volna egy könnycsepp a szemem sarkából.

- Béke – bólintottam határozottan.

És ennyi volt.

Tudtam, hogy ezzel a döntésemmel, hogy megráztam a kezét, hogy új fejezetet nyitottam kettőnk történetében, nem csak az ő életét, de a sajátomat is meghatározhatatlanul megváltoztattam.

Talán nem voltam tisztában azzal, hogy mennyire meg fog változni az életem.

_______________________________________________________________________________

Nem egy furcsa dolog volt a kettőnk kapcsolatában. Talán túl sok is volt ahhoz, hogy valaha emlékezni tudjak az összesre.

Mint az a kötelék, amire akkor gondoltam, amikor a szemébe néztem és láttam, hogy igazat mond.

Amikor Bennett-tel voltam, nem éreztem bűntudatot semmi miatt. Pedig tudtam, hogy kellene. De egyszerűen, helyesnek éreztem, hogy vele vagyok.

Még hat év után is minden egyes pillantására emlékeszek, amiket vetett rám. Olyan szürreális az egész. Más szóval nem is tudom jellemezni.

Tényleg nem voltam tisztában azzal, hogy mit indítottam el ezzel az életemben. Még most sem tudom igazán.

A telefonom ismét megrezeg a kezemben, megszólal egy Sleeping At Last szám, ami az alapértelmezett csengőhang a telefonomon. Amit meg is bánok egy pillanatra. A zenekar, Bennett gondolatával az agyamban, túl sok érzelmet indít el bennem, amiket nem is bírok sokáig elviselni.

Ian képe jelenik meg a képernyőn, ismét. Az öcsém nem adja fel, így inkább fogadom a hívását.

- Mi újság? – köszöntöm ezzel az öcsémet. Hallom, hogy dühösen fújtat egyet, szinte kijelentve, hogy nem veszi be a nyugodtnak hangzó hangomat.

- Mi az, hogy mi újság? Te most komolyan voltál azzal felvenni a telefont, hogy mi újság? – az öcsém kis híján őrjöng, amit nem teljesen értek, de nincs erőm ahhoz, hogy megkérdezzem, vagy egyáltalán magamra vegyem.

- Mi kell, Ian? – túrok bele a hajamba, és a homlokomat nekitámasztom az ablaknak, ami jólesően hűti a bőrömet. Nem akarok vele kiabálni, tudom, hogy nem ezt érdemli. Egész életemben azzal törődtem, hogy Ian mit érdemel, és annak legalább a 90%-át igyekeztem megadni neki. Ez most sincs másképpen, és szerintem sose lesz.

- Nem New Yorkban vagy, ugye? – kérdezi olyan hangsúllyal, ami jelzi, hogy kizárólag költői a kérdés, tudja, hogy hol vagyok. Bár nem mondtam neki, pontosan tudja.

- Mit vársz, mit mondjak? – horkantok fel, és lehunyom a szemem, hátha azzal meg tudom nyugtatni magam. Nem megy, természetesen. Újra és újra elém csúszik a kép, amit alig fél órája láttam. Bennett. – Tizenöt éves korom óta el vagyok cseszve. Egy ideig azt hittem, hogy normális vagyok, és jól éreztem magam. Aztán... rá kellett döbbennem, hogy távolabb nem is állhatnék a normálistól, és nem is lehetek soha normális. Én mindig elcseszett, sérült és törött leszek. Inkompetens az élethez. Miért ne adjak alá még egyet? Hogy magamat is hibáztathassam, és ne csak az égieket.

- Mindig is túl sokat törődtél azzal, hogy én jól legyek. Magadról el is felejtkeztél... és ez...

- Ez lett a vesztem, ezt akartad mondani? – kérdeztem vissza hevesen, talán túl hevesen. – Ne is gondolj arra, hogy téged hibáztatlak! Sosem hibáztattalak téged.

- Inkább kit hibáztatsz? Istent? – fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el idáig.

- Ne gyere nekem Istennel! – morgok fel, és valószínűleg a mondat miatt, kapok egy csúnya pillantást a taxisofőrömtől. – Inkább hibáztatom... mit tudom én... a fickót, aki nekiment anyáék kocsijának? Bennett-et? Corát? Kimet? Ez... nem közvetlenül az ő hibájuk, akármilyen szar is ezt kimondani.

- Henley... - mondja ki a nevemet Ian gyengéden.

- Te beszéltél vele? – suttogom, még a kérdés hangjától is libabőr keletkezik a karomon. Próbálok megnyugodni, de... nem igazán megy. Az öcsém gyengéd hangja ráébresztett, hogy túl keményen beszéltem vele. Így inkább nagyokat sóhajtok, még mielőtt megkérdezném. Félek feltenni ezt a kérdést, de muszáj hallanom a választ.

Ian, amióta megismerte Bennett-et, mindig két tűz között állt, csakúgy, mint Kim.

- Pár hete felhívott, kábé, amikor megkaptam a meghívót – számítottam rá. Tényleg. Összeszorítom a fogaim, hogy ne szökhessen ki egy helytelenítő morgás sem. De egy aprócska mégis kihallatszik, mire Ian fújtat egyet. – A nővérem vagy. Megszámlálhatatlan dolgot áldoztál fel értem. Szeretlek, Henley. De ő már majdnem olyan, mint a bátyám lenne. Nem szeretem annyira, mint téged, nyilván, de...

- Ne is kezdj bele, oké? – kérem meg Ian-t. Mintha magamtól nem tudnám, hogy mennyit jelent neki Bennett. Ha nem tudnám, hülye lennék. – Nem akarod ezt hallani, tudom, de Ian... Bennett... ez az egész Bennett hibája.

- Meg a tiéd. Mindkettőtök hibája! – Ian tovább morog. – Ben hat éve ráébresztett téged arra, hogy nem vagy jól, még ha jól is akartál lenni. Aztán ő... ő tett téged teljessé.

- Nem akarok erről beszélni, Ian! – már kiabálok. – Elég évet gondolkoztam már ezen, hogy tudjam! Ne akard az orrom alá dörgölni!

- Mégsem látod úgy a dolgokat, ahogyan kell! – vágja rá. Hallom, hogy ő is sóhajt párat, hogy lenyugtassa magát, majd egy fokkal melegebben szólal meg. – Ha hazajössz, beszélünk.

- Oké... - bólintok.

- Azért... van benne valami költői, hogy egy esküvővel kezdődött az egész, és most, egy esküvővel fog véget érni – jegyzi meg Ian, a hangja már nem sértő, nem bánt meg a szavaival. Inkább csak keserűen felnevetek.

- Költői? Inkább iróniának nevezném – folytatom továbbra is keserűen. - Vagy a sors fintorának. Vagy gúnynak. Vagy bosszúnak, esetleg haragnak, az univerzumtól. Úgy érzem, hogy Isten, az Ördög, Allah, Buddha és az összes egyiptomi, római, görög isten és ördög rajtam röhög. Az elmúlt hat évben, ami történt velem... Már majdnem én is röhögök.

És ez a végszó, bontom a vonalat, nekikoccantom az üvegnek a fejemet, amitől még több könnycsepp gyűlik a szememben, mint eddig.

A taxisofőr csak néz engem, gondolom, izgalmasabb vagyok, mint a stagnáló forgalom. Így, ha már ott van és végighallgatta a vitámat az öcsémmel, hozzá is járulhatna egy okos, talán világmegváltó gondolattal az életemhez.

- Gondolja, hogy a szerelem mindig jó dolog? – kérdezem az első dolgot, ami az eszembe jut. Jelenlegi állapotomban azt gondolom, hogy nem, a szerelem elől menekülni kell, mint az erdőtűztől. De, mikor olvastam a sorokat, amiket Ben leírt... olyan érzésekkel voltak telve, amik feltöltötték a szívemet, teli lettem tőlük élettel.

Ilyen volt a szerelmem Bennett Lyle-lal.

- A szerelemnek mindig van egy célja. Isten nem azért sodorja az utunkba az embereket, hogy ne hassanak ránk. Legrosszabb esetben, tanítanak nekünk valamit. Legjobb esetben megtaláltuk a párunkat, akivel teljes lehet az életünk és nem kell egyedül végigjárnunk az élet útját.

Elkomorodok. Ezt ő is észreveszi, mert kifejező pillantást vet rám a visszapillantóból.

- A szerelem sosem rossz.

Szeretném ezt megcáfolni, de igazából... egy érv sem jut eszembe, ami elég lenne. 

_______________

heyoooooo!

itt az új remember us rész!!!

remélem nem érzitek úgy, hogy túl gyorsan békültek ki és kötöttek fegyverszünetet. azért nem akartam tovább húzni, mert tudom, hogy nem ez a storyline a legfontosabb a kettőjük kapcsolatában, hanem az ezután következő események. szóval... ki shippeli őket? *let me see the hands!!!*

mire számítotok ezek után?

*egyébként a következő extra hosszúra sikeredik a jelenlegi helyzetem szerint, ezért rakom ki ezt a részt kicsit előbb, még mielőtt befejezném azt :D :D *