Why are there so many songs about rainbows and what's on the other side?

Rainbows are visions, but only illusions

And rainbows have nothing to hide

So we've been told and some choose to believe it

I know they're wrong wait and see

SLEEPING AT LAST – RAINBOW CONNECTION

Láttam a félelmet a szemedben, amikor beléptem. Amikor hátrafordultál, a hajad meglibbent, és a pillantásod kezdeti kíváncsisága átborult félelemmé. Hidd el, én sem gondoltam arra, hogy ilyen hamar viszont foglak látni.

Rögtön támadni kezdtél. Én pedig emiatt dühbe gurultam, mert egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy miért estél úgy nekem. Aztán rájöttem, olvastam a jelekből. És nem hibáztattalak.

Nem csak arról volt szó, hogy féltél. Hanem arról is, hogy dühös voltál. És kétségbeesett.

Bármit megtettem volna azért, hogy azt a kis ráncot eltűntessem a homlokodról. Tudod, azt a ráncot, ami akkor tűnik fel, amikor vagy hazudsz, vagy zavarban vagy... vagyis akkor, ha nem érzed magad biztonságban és kényelmesen. De, mint annyiszor a következő évek során, én voltam az oka, hogy ott volt a ránc a homlokodon.

Még emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor még nem volt ott a homlokodon a ránc. Pedig már régen voltak. Élénkebben élnek bennem azok... amikor már nem láttam mást, csak azt a ráncot. És, hogy mennyire, de mennyire fájt látnom.

De ez még csak a történetünk kezdete. Még nem ismertem minden mozdulatodat. És ez így volt jól.

A beszélgetésünk után ki kellett mennem a Dolohue média épületétől, hogy minél távolabb legyek tőled, Kimtől, és mindenkitől, aki engem bámult a Serendipity-nél. Az emberek néha elfelejtették, hogy valójában így hívták a magazint. Te is gyakrabban használtad az Everyday in Chicago-t. Nem is értettem, hogy az embereket hogyan nem nyűgözheti le ez a szó. Serendipity. Miután megismertelek, még több jelentéssel bírt számomra, mint azelőtt. Azt jelenti: értékes dolgot találni ott, ahol nem valószínű.

Jobban én sem mondhattam volna.

Egész délelőtt kint voltam az utcán. Fényképezni próbáltam. De nem ment, pedig ilyen nem sokszor történt életem során. Minden harmadik percben ki akartam hajítani a kezemből a kamerát. Még csak nem is akartam látni. Még ami rutinból ment, az sem sikerült.

Nem mondanám, hogy te voltál az oka... de valójában így volt. Te voltál az oka.

Dél után egy elvitelre rendelt kínai kajás zacskóval tértem vissza az épületbe, a szabad kezemmel a hajamat tépve.

Elmentem az irodád mellett. És mivel négy falból három egyszerű üveg volt, nem volt nehéz benéznem. Talán egy pillanatra meg is torpantam, de mivel te úgy nézted a képernyődet, mintha legalább az elnökre néznél, nem kellett senkinek magyarázkodnom, hogy miért is bámullak.

Éppen akkor tekerted fel a hajadat egy kontyba és rögzítetted egy hajgumival. De a szemed egy pillanatra sem vetted le a számítógép képernyőjéről. Még akkor sem, amikor elkezdtél kotorni az asztalon egy tollért és egy post it tömbért. Valamit írtál a lapocskára, a toll kupakját a szádban tartva, majd felillesztetted a papírt a géped egyik sarkába. A reggel hordott kardigánodat már levetted, sőt az ujjatlan inged legfelső gombját is kigomboltad.

Sosem bámultam még ennyi ideig egy nő kulcscsontját, nyakát és száját, mint akkor.

Eszeveszett sebességgel száguldottak az ujjaid a billentyűzeten, és mivel nem néztél le a klaviatúrára, nyilvánvaló volt, hogy pontosan tudod, hogy melyik betű melyik gombon helyezkedik el.

Őszintén, még én magam is meglepődtem, hogy ennyire aprólékosan analizállak. Először furcsa volt. Aztán rájöttem, hogy miért is csinálom... Mert minden egyes tulajdonságodat, minden hibádat és különlegességedet ismerni akartam.

Ekkor még nem tudtam, hogy miért.

Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy milyen, de milyen gyönyörű vagy. Sőt, több, mint gyönyörű voltál. Igazi. És viccesnek is tűntél. Még az őrültség szikráját is fel véltem fedezni benned. Gyönyörű, vicces, őrült. Jézus istenem, hiszen tökéletes – gondoltam magamban.

És ez igazán, de igazán idegesítő volt.

- Hé, Ben! – a hang hatására kaptam el a fejemet rólad, és körülnéztem, hogy ki szólt hozzám. Kim volt az, természetesen. Biccentett egyet, ami azt jelentette, hogy menjek az irodájába.

Még egy utolsó pillantást vetettem rád. Éppen akkor rezzentél össze, és kapkodva vetted a kezedbe a telefonodat, hogy a bejövő hívásodat fogadd. Továbbra sem vetted észre, hogy néztelek. És ez így volt jó.

- Merre voltál? – kérdezte Kim, amint beléptem az irodájába, és egy furcsa, mindentudó vigyort vetett rám.

- Olyan messze innen, amennyire csak lehetett – sóhajtottam egy óriásit, és őszintén válaszoltam. Nem tudtam titkolni Kim elől semmit sokáig. Néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy gyerekkorunk óta ismertük egymást.

- Mi történt közted meg Henley között? – Kim nem kerülgette a forró kását, rögtön megkérdezte, amit akart. Összeráncoltam a szemöldökömet.

- Mi történt volna? – vontam meg a vállamat, próbáltam nemtörődömként viselkedni. Valahogyan tudtam, éreztem, hogy Kim tud róla. Az előző estéről. Arra számítottam, hogy senki nem fog tudni róla, csak mi ketten.

- Elmondta. Vagyis... egy részét elmondta – magyarázta Kim.

- Tudom, hogy van barátja – nem tudom, hogy miért tartottam fontosnak elmondani ezt az információt, de mintha védekezésnek akartam volna használni. Még azelőtt tudtam, hogy mit akar mondani, hogy az ő fejében egyáltalán megszülethetett volna bármilyen vélemény. Csak bele kellett néznem a szemébe. – És bármit is gondolsz, vagy akarsz mondani... még ha akarnám, se történhetne meg még egyszer.

- Miért, nem akarod? – vonta fel a szemöldökét Kim, egy félmosollyal a szája szélében. Le kellett hajtanom a fejemet, hogy ne tudjon belenézni a szemembe. Mert akkor látta volna az igazságot. Hogy azóta nem tudtam másra gondolni, mint rád, amint a karjaim között tartottalak, mióta elfutottál. De ezt nem tudhatta meg.

- Nem ez a lényeg – ráztam meg a fejem végül. Majd összeszedtem magam annyira, hogy a szemhéjaimat nyomogatva fel tudjak nézni. – A lényeg, hogy én nem vagyok olyan, mint Cathy. Én nem csalok meg senkit, és velem sem fognak megcsalni senkit.

- Késő bánat. Már megtörtént – vonta meg a vállát Kim, nem annyira hatotta meg az információ. – És mindketten tudjuk, hogy ha nem akartad volna, akkor meg tudod állni.

- Te ismered? A barátját? – kérdeztem hirtelen, még mielőtt át tudtam volna gondolni a kérdést.

- Persze – bólintott a lány egyszerűen.

- És?

- És, mi? – tárta szét a karját Kim. Magától nem mondta, azt várta, hogy kérdezzek rá. Én pedig biztos voltam benne, hogy nem fogom megkérdezni. Az olyan lett volna, mintha hagyom Kimet nyerni a saját kis játékában. Azt pedig nem hagyhattam.

Így legyintettem egyet, megrántottam a táskát a vállamon, és hátat fordítottam, hogy kimenjek az irodából.

- Nem különböztök annyira, mint azt te gondolod! – kiáltott utánam, mikor már félig kinyitottam magam előtt az ajtót. De erre a mondatra elengedtem a kilincset, és hagytam, hogy az üvegajtó visszazáródjon. De nem fordultam vissza felé.

- Eddig én is azt hittem – mondtam.

- Fél, Ben – na, erre már hátrafordultam, és nem tudtam segíteni az összezavarodott arcomon. – És ő ezt nem tudja, de én igen, mert ismerem... Azért fél, mert tudja, hogy ebből mi lehet. Utál kilépni a komfortzónájából. De te egy pillanat alatt kilökted, és ez még sosem fordult elő vele. Fél, hogy ha megadja magát neked, akkor... puff, az egész világának vége. Mert akkor szembesül vele, hogy a kapcsolata a kezdetektől fogva egy nagy rakás lócitrom. És, hogy... mennyivel jobb várhatna rá, hogy ha lemondana a biztonságról, amit ha engem kérdezel, erősen túlértékelnek.

- Még mindig nem tudtam meg, hogy miért hasonlítunk annyira – ráztam meg a fejem, miután nyeltem egyet. Próbáltam feldolgozni mindazt, amit Kim mondott. Ekkor döbbentem rá arra, hogy tényleg igaza van. Egyszer az életben.

Bár, alig ismertelek, a zsigereimben tudtam, hogy csak erről lehet szó. Minden jel, ahogyan átgondoltam a beszélgetésünket a folyosón, erre utalt. Védekeztél. Hevesen. Hülye voltam, hogy nem jöttem rá hamarabb.

- Nos... nem beszéltetek olyan halkan, mint gondoltátok – vonta meg mindkét vállát tehetetlenül Kim, én pedig felmordultam, mert tudtam, hogy ezzel mire céloz.

- Vagyis az egészet hallottad – hát persze. Kim Dolohue előtt sosem maradhat semmi titok. A tökéletes oknyomozó lényébe volt beültetve. Nyilván ezt te is tudtad. Később elárultad nekem, hogy ez az egyik legidegesítőbb, mégis legjobb dolog Kimben. Hogy minden titkodat tudja, és elmondhatod neki. Gyűjtögeti a titkokat, mindenre emlékszik, viszont nem adja tovább őket. Nagyrészt senkinek. Veszélyes és lenyűgöző.

Kim csak bólintott, de az arcából azt tudtam megállapítani, hogy bárcsak ne hallott volna semmit.

- Megosztottál vele egy apró, irinyó pirinyó dolgot a múltadból, a történetedből. Mindketten tudjuk, hogy csak kapargattad a felszínt – ismét árculcsapásként ért, hogy Kim tényleg, valóban ismert engem, amit csak maroknyi ember mondhatott el magáról. Mellesleg, igaza volt. Amit neked elmondtam akkor, tényleg csak a felszín volt, a történetem alapjai. Az egész láncreació, ami az életem volt, abban a két eseményben csomósodott össze. Minden abból indult. És minden egyes napomra hatással volt azóta, hogy anya meghalt. A történetünk kezdetén a nyolcadik évfordulója volt a halálának, mégis minden napom meg volt pecsételve miatta.

- De... ne gondold azt, hogy ő nem ugyanezt tette! – belenéztem Kim szemébe. Talán erre értette, hogy nem különbözünk annyira. Hogy az életünket hasonló tényezők alakították. Bár, kétlem, hogy pontosan ugyanazok lettek volna. Később ugyan elmondtam neked az egészet, de ekkor te még nem tudtál róla. Ahogyan én sem a tiédről.

A kettőnk történetében az volt az egyetlen közös pont, hogy mindkettőnknek mindkét szülője meghalt. Mindketten árván éltük az életünket, és mindkettőnknek volt egy öccse, egy testvér, akiket fel kellett nevelnünk, és számíthattunk rájuk a nehéz időkben.

De itt vége is a sornak.

- Talán úgy látszik, hogy nem áll másból, mint tiszta fényből, napsütésből meg szivárványokat átugráló unikornisokból... de, ahogyan te, ő is sokat dolgozott azon, hogy ezt lássák, amikor ránéznek. Csak neki jobban sikerült, mint neked – Kim ismert téged. Tudott rólad mindent, olyan dolgokat is, amiket te nem tudtál magadról. Olyan dolgokat is, amiket később csak én tudtam rólad. Ha ez igaz volt, hogy te csak egy maszkot viseltél, akkor kétségbeejtően jól csináltad. Én nem igyekeztem annyira. Mindig is magányos farkas voltam, mindenkire rámordultam, aki hozzám szólt.

Nem tudtam volna rájönni magamtól, hogy miért kell falat emelned magad elé. Később, persze... mindenre rájöttem.

- Adj neki egy esélyt, Ben! – kérte Kim. A szemében igazi... könyörgést láttam? De miért kellett volna könyörögnie? Miért volt ez neki ennyire fontos? – Az a lány, akivel ma beszéltél, az... az nem az igazi Henley.

Ezt már én is kezdtem kapisgálni.

Az volt az igazi Henley, akivel előző este beszélgettem a bár verendáján. Én arra a lányra voltam kíváncsi. És, ahogyan néztelek, az üvegen keresztül, azt a lányt láttam. Az a lány nagyon érdekelt.

Ezért bólintottam.

- És... - emelte fel a mutatóujját Kim, jelezve, hogy még ne menjek el. Elkezdett kotorászni az egyik fiókjában, majd felcsillant a szeme, amikor megkaparintott egy kis köteg befóliázott papírt, amit aztán nekem nyújtott.

Vastag betűvel a lap tetéjére azt írták, hogy MESÉS ÉLET – A PLUTO TÖRTÉNETE AZ UNIVERZUMBAN. Alatta ott volt a neved.

- Mi ez? – kérdeztem, összeráncolt szemöldökkel, alig bírtam megállni, hogy ne pörgessem végig a szememmel a sorokat.

- Még az apám vette fel Henley-t, amikor ő a másodéve elején volt az egyetemen. Az volt apa egyik utolsó cselekedete az újságnál – magyarázta Kim. Ő sokkal könnyebben tudott beszélni az apjáról, mint én. Pedig az ő története frissebb volt, mint az enyém. – Ezt írta Henley bemutatkozásnak. Amikor apa megmutatta nekem, azt mondtam, hogy ne is olvasson el többet, és vegye fel ezt a lányt. Minden alkalommal elsírom magam, amikor ezt olvasom. De közben nevetek is. Olvasd el! Tartsd meg!

Végigpörgettem a lapokat. Azon gondolkodtam, hogy mire számítsak. De fogalmam sem volt.

Már fél lábbal kint volt az irodából, amikor visszafordultam.

- Mit tudsz a barátjáról? – néztem vissza Kimre, enyhén fojtott hangon. Erre Kim csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kéne megkérdeznem. Neki, pedig nem szabadna rá válaszolni.

- Csak... jegyezd meg, hogy... mindegy is! – legyintett Kim. – Azt mondom neked, amit neki is elmondtam. Ne ítélj első látásra! Ne szigeteld el magad! Ne félj! Mindkettőtöknek gyakrabban kéne beengednetek embereket az életetekbe.

Meg se próbáltam erre válaszolni.

Csak kimentem Kim irodájából, és amint leültem a sajátomban, elkezdtem olvasni.

_______________________________________________________________________________

A délelőtt nagy részét kutatással töltöttem. Adatbázisokat, régi történeteket és újságcikkeket néztem át. De nem tudott lekötni. Pedig tudtam, hogy mennyire fontos ez a cikk, mennyire fontos, hogy jól tudjam átadni az üzenetét. De a szemem és az agyam egyfolytában oldalra ugrált, ahol a Google kezdőoldala volt megnyitva, arra várva, hogy lenyomjam a gombokat, és az ENTER-re kattintsak, rákeresve arra, amit igazán tudni akartam.

Talán egyszer néztem fel, egy elszabadult hajtincsemet visszacsavarva a kontyomba. Az emelet most már nyüzsgött az emberektől, nem úgy, mint reggel. Mindenki információra vadászott. Nálam viszont csend volt. Nem volt beindítva zene, nem doboltam az ujjaimmal, csak a billentyűk lenyomódását lehetett hallani.

Egy pillanatra megtorpantam a pötyögésben. Mert megint előúszott a neve az agyamban és a Google egyre csábítóbbá vált. Bárcsak valahogyan rá tudtam volna üvölteni a gondolataimra, hogy maradjanak kussban. Éppen ezért temetkeztem bele a munkába, hogy még gondolkodni se maradjon időm.

De ennyi volt, az agyamnak is van töréspontja.

Még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit teszek, hipergyorsasággal beütöttem a két szót a Google keresőmezőjébe, és rákattintottam a keresés gombra.

Egy másodperc múlva már hunytam is le a szemem, mintha azzal vissza tudnám csinálni. De már ott voltak a linkek. Az oldalak, amik egy dologban egyeztek. Mindegyiken megtalálható volt a Bennett Lyle név.

Igazából... már nem volt kérdéses, hogy egy idióta vagyok. Ez tény volt. Számomra legalábbis egészen biztosan. Ez a döntésem még jobban megerősítette.

De nem zártam be az oldalt. Végigkattintgattam a linkeket. Végignéztem szinte az összes fotóját, amit az egyetem alatt és az egyetem után készített. Nem tudtam megállni, hogy eltátsam a számat.

Az események, amikről képeket készített, az emberek a fotókon, a helyek... sosem láttam azelőtt olyan képeket, amik ilyen hatással lettek volna rám. A haiti-i földrengés, a túlélők, az önkéntesek, a házakat építő emberek, a síró gyerekek, akik a szüleiket keresik, a mosolyok, amikor visszaépítenek egy házat. A pekingi olimpia, Obama beiktatása, a kampány egész procedúrája. New York-i tömeg és emberek. Tibet, Oroszország, Ausztrália. Gyerekek, felnőttek, sport, mindennapi élet. És... harcok.

Gyönyörű volt. Minden egyes kép gyönyörű volt.

És mindegyik gyönyörű, kishíján világmegváltó, mindenképpen díjnyertes fotót az a srác készítette, aki a délelőtt óta a partnerem. Nem mellesleg... ugyanaz a srác, akivel megcsaltam a barátomat.

Semmi stressz!

Arra kaptam el a fejem a képernyőről, hogy az egerem mellett elkezdett rezegni a telefonom. Ahogyan megfordítottam, megláttam a hívásazonosítót. Jesse volt az.

Ó, a büdös életbe!

Nagyokat sóhajtottam mielőtt felvettem, hogy a hangomon ne hallatszódjon semmi. Azóta nem beszéltem vele, hogy lemondta az eljegyzési bulit a lacrosse edzés miatt. Kerestem a kibúvókat, hogy ne kelljen felvennem. De egyszerűen muszáj volt, még ha nem is álltam készen rá. Észrevette volna, hogy baj van, ha kinyomom.

Így megpróbáltam lerázni magamról mindent, és úgy felvenni a telefont, mint azelőtt, mintha nem változott volna semmi.

- Szia! – köszöntem, lehunyva a szememet és megdörzsölve a homlokomat.

- Szia, bébi! – köszönt ő is. A hangján hallottam, hogy mosolyog. Nekem pedig ettől még nagyobb bűntudatom lett, mint eddig. – Nem zavartalak meg az evésben, ugye?

- Ööö... nem, nem zavartál meg. Igazság szerint... alig ettem ma valamit – akkor döbbentem erre rá, amikor Jesse szóba hozta az ebédet. Az egyetlen dolog, ami a gyomromban volt, az a kávé, amit reggel ittam. Azelőtt sosem fordult elő velem, hogy kihagytam volna egy étkezést. Nem olyan voltam. De annyira belemerültem a munkába és az idegeskedésbe, meg a figyelemelterelésre, hogy elfelejtkeztem a korgó gyomromról.

- Ó, kicsim! Ez is a betegség utóhatása? Wes mondta, hogy nem voltál jól tegnap este, és Corának kellett hazavinnie utánad a cuccaidat – ó igen. Miután könnyekben fuldokolva hazaértem előző este, és a kanapét gyötörtem különböző erősségű dühkitörésekkel, rájöttem, hogy a kabátom és a táskám a Jenningsben maradt. Így fel kellett hívnom Corát, és mivel a telefonom a farmerzsebemben maradt, szerencsére ez nem volt nagy ördöngősség. Az már nagyobb volt, hogy valamennyire rendbe kellett raknom a vörös, felduzzadt szememet, hogy ne nézzen ki nagyon úgy, mintha sírtam volna. Így, csak úgy néztem ki, mint aki beteg, ami éppen kapóra jött, tekintve, hogy azt kamuztam be, hogy hányingerem van és migrén gyötör.

- Ig... igen talán – bólintottam gyorsan, előtte megköszörülve a torkomat. Majd összefutottak a homlokom a ráncok. – De te azt honnan tudod?

Mivel vele nem beszéltem előző este.

- Wesley szervezi a betűző versenyt az egész városban, és összefutottam vele a tanárinkban, mert hozott át hozzánk pár szórólapot – bárkitől mástól hallom ezt a mondatot, nyilván hülyének nézem. De ezek mellett a fiúk mellett ez nem volt furcsa. Jesse egy általános iskolában volt tesitanár. Míg Wesley egy másik iskolában, felsőtagozatos angol tanár. Mivel Wes buzgómócsing volt, ő szervezte a betűzőversenyeket egész Chicagóban, mint azt Jesse az előbb tudatta velem. Amikor megismertem Jesse-t, három éve, nem gondoltam volna, hogy tanár lesz, azt meg pláne nem, hogy alsósakat fog tanítani, hogy hogyan labdázzanak. Ő mégis ezt csinálta, nap, mint nap. És imádta, ahogyan a gyerekek is őt. Wesley úgyszintén. Mindig arra vágyott, hogy az angol nyelv iránti szeretetét átadhassa, és ezzel megváltsa a világot. Hát, talán így volt a legközelebb hozzá. Furcsa módon tanított, például képregényeket vitt be az első órájára, de imádták őt. Pont ezért a furcsaságokért.

- Jobban leszek – biztosítottam, bár nem mutatta hatalmas jelét az aggódásnak. – Nagy buliból maradtál ki. Még táncoltam is.

- Jaj, bébi, annyira örülök neki! – és tényleg úgy hangzott, hogy így volt. – Remélem, hogy Kubába is majd ennyire táncos kedvedben leszel.

- Igen, én is – motyogtam, és újra eszembe jutott Bennett. Az esküvő egyik részét biztosan vele kell töltenem, mint tanú a tanúval. Bele sem mertem még gondolni, hogy mit jelenthet ez ránk nézve.

- Találkoztál Bennett-tel? Wesley bátyjával? – mintha az agyam Jesse felé sugározta volna a nevet. Persze, neki is szóba kellett hoznia, így a saját fülemmel is hallhattam a nevet, nem csak az agyamban futkározott végig.

- Csak futólag – hárítottam rögtön a témát, és kétségbeesetten kerestem valamit, amire terelhetek. – Te hol vagy? Még ebédszüneted van?

- A másodikosok öltözője felé megyek – válaszolta Jesse, nem a szokásos izgatott hangján. – Baseballt fogok nekik tanítani.

Ó, így már mindent értek.

- Te kellenél ide! Jobban el tudnál nekik magyarázni mindent, mint én. Te még értesz is hozzá – tette hozzá. Ez így volt, nem mintha fényezni szeretném magam. Az egyetlen sport, amit szerettem, ismertem és imádtam, az a baseball volt. Az egyetlen sport, amit Jesse rühellt, képtelen volt csinálni és utált róla beszélni, az a baseball volt. Amilyen rengeteget jelentett nekem ez az egy, neki annyira nem jelentett semmit, viszont azon az egyen kívül, az összeset imádta.

Nem akartam ebbe ennél jobban belegondolni, mert már így is rákvörös volt az arcom, és elszorult a torkom.

- Dolgozok, nem taníthatok másodikosoknak baseballt – nevettem el magam, és reménykedtem benne, hogy nem hallatszik, hogy mennyire erőltetten csinálom.

- Igen, tudom – mondta Jesse, az ő nevetése viszont igazinak hangzott. – Hadd vigyelek el vacsorázni este! Hogy kárpótoljalak, amiért tegnap cserben hagytalak.

Én, pedig úgy mondtam igent, hogy a szemem sarkából Bennett Lyle-t figyeltem, amint Kimmel beszél a főszerkesztői irodában. Bennett-et bámultam, a haját, az arcvonásait, az érzelmeket csodáltam, amiket fel véltem fedezni.

Amint letettem a telefonomat, a tenyerembe temettem az arcomat, és elkezdtem sírni.

_______________________________________________________________________________

Az a beszélgetés, amit aznap láttam, az a beszélgetés volt, amit Bennett leírt nekem. Sosem hittem volna, hogy ilyenekről esett szó akkor, vagy, hogy valaha megtudom, hogy miről beszéltek.

Kim hat éven keresztül játszotta a pártatlan felet közöttünk. Vagy eloltotta a bozóttüzet, vagy több várost felégető lángokat kreált. Mindkettőnk számára ő volt az az ember, akihez mindig fordulhattunk, ha történt valami. Persze, még mielőtt Ian a képben lett volna.

Még emlékszem, hogy mi futott végig bennem, amikor letettem a telefont, miután elköszöntem Jesse-től. Hogy mennyire furcsán hangzott az, hogy a baseball az egyetlen sport, amit imádtam, és egyetlen, amit ő utált. Talán ez az egész helyzet jellemezte az egész kapcsolatunkat, hogy mennyire nem voltunk egymáshoz valóak. De én ezt akkor még nem tudtam. Utólag persze okosabb az ember, és én akkor teljesen elégedett voltam az életemmel.

Furcsa, hogy egy másik ember mennyire meg tudja változtatni az életedet, csak azzal, hogy belép egy ajtón, hogy hozzádszól vagy rád néz.

Sokszor tettem fel magamnak a kérdést az évek során, hogy miért ő. Miért nem az a srác, akinek jó munkája volt, kedves mosolya, jómódú családja és tökéletes háttere? Miért választottam a másikat, azzal a különös, veszélyes aurával?

Talán azért, mert miatta, Bennett miatt, megkérdőjeleztem mindent, mint ahogyan abból a telefonbeszélgetésből is látszott. Pedig ekkor még tényleg nem csinált sokat. Mégis elérte, hogy más szemszögből nézzem az életemet. Ő kihívásokat állított elém, és idegesített.

Egy rejtély volt. Amint lehámoztál róla egy réteget, ott volt a következő, egy feladat, amit meg kell oldanod... de nem hagyhattad abba, amikor már elfáradtál, vagy eleged van. Mert mindketten beleroppantatok volna.

Ezek ellenére... ő olyan mosolyt volt képes az arcomra varázsolni, mint soha senki más.

Remélem, hogy ezekkel nem lőttem le a poént. 

_______________________

hello everyone!!!!

ezzel a nagyon érdekes beszélgetéssel és hosszú Bennett résszel (amit őszintén én nagyon élveztem írni :D imádom Kim és Ben kapcsolatát :D) fejeződik be a történet első hónapja, a március. Ezután, jön egy időugrás, ahogyan azt a következő bejegyzés is jelezve fogja, ahogyan a márciust is a kezdésnél. Az április hónapra fogunk ugrani. 

illetve lehet tippelni, hogy ezután vajon mi fog történni? henley megtörik és elmond mindent jesse-nek? és, ami a legfontosabb... bennett és henley engedni fognak a vágynak és a vonzódásnak, ami már az első találkozásuk óta jellemezte a kapcsolatukat?

nem ígérem, hogy ezt rögtön a következő részben meg fogjátok tudni! :D 

de! mondjátok meg, szeretitek a hennett párost? érzitek a kémiát köztük? ez a legfontosabb nekem, mivel nyilván erre épül az egész történik és a további történések. szóval kérlek, mondjátok el nekem. 

illetve, jelezze nekem aki bele szeretne szólni a cast-ba és segíteni nekem a mellékszereplők eldöntésében! :D :D mivel én enyhén szólva is döntésképtelen vagyok :D :D 

*az I'll Be Good olvasóktól ismét elnézést kérek, amiért ennyit kell várniuk.... Nem tudok elégszer bocsánatot kérni...*