Fall in love in a single touch,

And fall apart when it hurts too much?

Can we skip past near-death clichés

Where my heart restarts, as my life replays?

All I want is to flip a switch

Before something breaks that cannot be fixed.

SLEEPING AT LAST – TOUCH

Azután az éjszaka után... Elkezdtem egy olyan dolgot érezni, amit már előtte már nagyon régen éreztem.

A reményt.

Olyan voltál, mint... Egy angyal vagy egy tündér a mesekönyv oldalai közül. Az egész lényed olyan tiszta és gyönyörű volt, annyira tökéletes, hogy biztos voltam benne, hogy az univerzum baszakodik velem. Mert egy olyan lány voltál, akit egy magamfajta srác sosem kaphatott meg.

Ezért kezdtelek szapulni.

Egy megtestesült amerikai álom voltál, amit én nem kaphattam meg.

Kutakodtam az emlékeimben, hogy hallottam-e rólad beszélgetni az öcsémet és Corát. Csak később jutott eszembe Cora legjobb barátnője, aki nem tudott dűlőre jutni a pasijával. Wesley azt mondta erre, hogy hülye amiért nem hagyja ott.

Újra reménykedtem. És ez miattad történt meg.

De sokáig nem gondoltam arra, hogy... többek is lehetünk, mint két idegen az éjszakában.

Viszont sokkal többek lettünk.

Mert aznap... a tökéletessel találkoztunk. A legrosszabb időben.

________________________________________________________________________________

Úristen, mit tettem! Megcsaltam a barátomat! Egy olyan sráccal, akit alig 10 perce ismerek! Magasságos egek! – ezek a gondolatok szánkáztak végig az agyamban, vagy milliószor, másnap reggel.

A tükör előtt álltam, igazgattam a ruháimat, a hajamat.

Jesszus, és még úgy is nézek ki, mint egy könyvtáros – állapítottam meg keserűen, már sejtve, hogy ez a nap nem lesz a „napsütéses, boldog, álmodozó" Henley napja. Nem mintha sok ilyen nap lett volna a történelem folyamán. De ez a nap még véletlenül se lehetett volna az.

Attól a pár korty piától enyhe, de azért zsibogató fejfájással ébredtem. Reménykedve, hogy ennyi büntetéssel meg is úszom az előző estét.

Aha, milyen kis aranyos és naiv vagyok, hogy elhittem ezt.

A büntetés még el sem kezdődött.

Szóval, egy ujjatlan, zöld ing volt rajtam, felette szürke pulcsival, fekete nadrággal és Oxford stílusú cipővel, ami egyetemista koromban elfogadható volt, de „sikeres újságíró" koromra már rondává vált. Legalábbis, Kim Dolohue ezt hangoztatta. A hajam első pár tincsét összefogtam hátul, de hiába, így is könyvtáros kinézetem maradt.

Amihez nem segített hozzá az sem, hogy a fejfájásom miatt képtelen voltam rávenni magam, hogy betegyem a kontaktlencsémet, így fel kellett vennem a szemüvegemet.

- Te egy idióta vagy – mondtam a tükörképemnek, és a választ meg is adva magamnak, tehetetlenül széttártam a karjaimat, amik hangosan csattantak vissza a combomra.

És mivel az életet nem úgy tervezték, hogy fair legyen, főleg az én számomra nem, ezért nem tudtam kiverni a fejemből azt a csó... vagyis azt, ami tegnap este történt. Aminek felemlegetése még nagyobb fejfájást idézett elő.

Nem is értettem magam.

Alapjáraton egy maximálisan racionális ember vagyok, és voltam világéletemben. Erre egy, egyetlen egy gyenge pillanatnak az egészet el kell rontania.

Nem mintha nem te kerested volna magadnak a bajt – mondta a gonosz, félelemmentes, magabiztos énem a másiknak. Ez mondjuk igaz volt. Tényleg én kerestem magamnak a bajt.

És akármilyen jó is volt ez a baj – és ezt a jó szócskát igyekeztem eltűntetni onnan, minél előbb -, nem szabadott gondolnom rá. Még csak megtörténnie sem lett volna szabad. Hiszen nekem barátom van, az isten szerelmére!

Mit is képzeltem?

Talán azt, hogy sosem éreztem még ilyet, mint akkor, ott, Bennett Lyle-lal. Talán mert életemben először a szívemre, az ösztöneimre akartam hallgatni, és nem eltemetni magamban mindent. Akármilyen önző is ez a felfogás, muszáj volt megtudnom, hogy milyen érzés.

És nem csalódtam. Minden várakozásomat felülmúlta.

De csak egy gyenge pillanat volt. Egy elkeseredett, elcsábult döntés.

- Úristen! Ezt most fejezd be! – mutattam rá fenyegetően a tükörképemre. Ha kívülről látom ezt a szituációt, akkor biztos elmeháborodottnak hiszem a személyt.

Alig bírtam megállni, hogy megtépjem a hajamat. Ezért csak ökölbe szorítottam a kezemet, a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem. Ez a módszer mindig bejött, ha arra volt szükségem, hogy tisztán gondolkodjak.

Az én életem a legelcseszettebb az egész univerzumban.

Morogtam egy hatalmasat, a kezembe temettem az arcomat. Majd úgy döntöttem, hogy hiába sajnáltatom magam, vagy szenvedek eredménytelenül, így se-úgy se tudok semmit változtatni a dolgon.

Így felkaptam a táskámat, és elindultam dolgozni.

A Dolohue Wordwide Media épülete nem volt kimondottan messze a lakásomtól, és mivel amúgy is szükségem volt a friss levegőre, nem fogtam taxit, hanem gyalog indultam el. A sarkon vettem két kávét, egyet magamnak, egyet Kim-nek, és kivételesen, nem kértem bele sem tejet, se cukrot, semmit, ami enyhítette volna a kávé keserűségét, amit amúgy ki nem állhattam. De a lelkiállapotommal tökéletes párhuzamban volt.

A kávé még félig tele volt, amikor beértem az épület előcsarnokába, a beléptető kártyámat felmutattam a recepciósnak, majd beszálltam a liftbe és felszáguldottam az Everyday in Chicago emeletére.

Az a rendkívül furcsa ebben a melóban, hogy a Dolohue Media-nak van egy napilapja és egy havonta megjelenő magazinja is. Én hivatalosan a magazinnál dolgozik, mivel nem vagyok riporter. Viszont Kim Dolohue mindkettőnek a főszerkesztője. Igen, ő ennyire mazochista, perfekcionista és munkamániás.

Végighaladtam a folyosón, ahol a napilaposok szaladgáltak össze-vissza. A magazin térfelén nyugodtság uralkodott. Még egyik újságíró sem ért be rajtam kívül. Nem siették el a dolgot, a márciusi számunk alig pár napja jelent meg, az értekezlet pedig csak 20 perc múlva kezdődött.

- Kopp-kopp – léptem be Kim Dolohue irodájába. Ez a hely volt az emelet központja, csak teli ablakos falakkal volt elválasztva az emelet többi részétől, és rögtön előtte volt a mitugrász kis asszisztens asztala. Kim maga az asztal mögött ült, beletemetkezve a gépébe, a háta mögé vagy 10 kis képernyős téve volt felszerelve, a világ különféle hírműsoraira kapcsolva.

Akár Fekete Özvegynek is lehetett volna nevezni, ha másért nem is, a kinézete miatt. Kim-nek hosszú, egyenes ébenfekete haja volt, alapjáraton jégkék szeme, amit a fekete szemfesték még jobban kiemelt. Aznap fekete, hosszított blézert viselt, vörös, V-nyakú ujjatlan felsővel, szűk fekete szoknyával, és fekete körömcipővel. A lábait felhelyezte az asztalra, és ebben a fura pózban pötyögött, a billentyűzetet az ölébe húzva. Egy kibontott csomag gumicukor feküdt a lába mellett, és gondolom, mivel nem akarta elrontani a tökéletesen felkent vérvörös rúzsát, még nem kezdett el belőle enni, ami hatalmas erőfeszítést jelenthetett a számára.

Amikor megszólaltam, rögtön lekapta a lábát az asztalról, mint egy rossz gyerek, akit csintalanságon kaptak.

- Baszki! – káromkodott, és megszorította a klaviatúrát az ölében. – Henley!

- Bocsi – kértem bocsánatot, és kiengesztelésül előraktam a kávét, amit hoztam neki. – Mit csinálsz ennyire elmélyülve?

- Csak újra és újra megnézem az új fotósunk munkáit. Ámulok rajta, hogy mekkora tehetségem van ahhoz, hogy a legjobb embereket csípjem meg – vonta meg a vállát, mintha tényleg csak semmiség láttam, de láttam rajta, hogy mennyire izgatott.

- Szóval, ez a srác jó? – kérdeztem, miközben letettem a táskámat az egyik kanapéra, ahol az én bebiztosított helyem volt a megbeszélésekkor, és ráhajítottam a tavaszi kabátomat is.

- A legjobb a keleti parton. Imádni fogod, hidd el nekem! – bizonygatta nekem Kim, de elég nehezen hittem el. A fotósokkal mindig befürödtem. Valahogy mindig a bénák jutottak nekem, és a képek miatt a cikkeim sem lettek annyira hatásosak. Így reméltem, hogy végre kapok valaki normálist, akinek nincs semmilyen fétise, amitől félnem kéne.

- Jól ismered? – kérdeztem. Éreztem, hogy ha ennyire magabiztosan beszél róla, akkor biztos többet tud róla az életrajzánál.

- Gyerekkoromtól kezdve – bólintott Kim. Ekkor elkezdett csipogni a telefonja, jelezve, hogy van egy bejövő hívása. Ránézett a hívásazonosítóra, összeráncolta a szemöldökét, majd bocsánatkérő pillantást vetett rám, és fogadta a hívást. – Szia! Mi újság? ... Mi az, hogy késni fogsz? ... Igen, képzeld, tudom milyen a forgalom... Az értekezlet alig negyed óra múlva kezdődik... Igen, tudom... Igen, azt is tudom... Persze, megértem... Figyelj, érj ide amilyen gyorsan csak tudsz, aztán beszélünk, oké? Rendben, szia.

- Na, mi van? – néztem rá. Megjelent az arcán a zavart és ideges arckifejezés keveréke.

- Késik – fintorodott el. – Nem is hiszem el! New Yorkban élt öt évig! Nem tudja kiszámítani, hogy mennyi idő kell, hogy a melóba érjen, a reggeli csúcsforgalomban? És ez csak Chicago. Istenem, ez a seggfej semmit nem változott tinédzserkorunk óta!

- Kérlek, ne használd ezt a szót! – vágtam most egy fintort én, amikor meghallottam a seggfej szót. Kim ekkor nézett végig rajtam rendesen.

- Szarul nézel ki – jegyezte meg, elhúzva a száját. – Úgy nézel ki, mint egy könyvtáros, ami mondjuk mindennapos, de most jobban, mint máskor. Feketén iszod a kávét, ami viszont szokatlan. Az arcod nyúzott. És basszus! Azt az Oxford cipőt még mindig nem dobtad ki? Figyelmeztettelek, hogy kidobom az ablakon, ha megint meglátom a lábadon!

- Tegnap történt... pár dolog – vontam meg a vállaimat, és levágtam magam a kanapéra.

- Mit jelent pontosan ez a pár dolog? – hajolt előre Kim, tökéletes oknyomozó újságíró stílusban.

- Öhm... én... - dadogtam, majd hirtelen kiszakadt belőlem. – Megcsaltam Jesse-t!

Kim egy pillanatra lefagyott, majd elkezdett nevetni. Mármint, nagyon, de nagyon nevetni.

- Na végre! Már azt hittem, hogy sosem teszed meg! Istenem! Ez eddigi életem legjobb napja! Ha lenne itt valami pia, biztos azt mondanám, hogy ünnepeljük meg! – nevetett tovább Kim, és bármilyen furcsa is, úgy nézett ki, hogy... örült a szituációnak?

- Te ennek komolyan örülsz? – kérdeztem kételkedve, a könyökömmel a kanapé háttámlájára támaszkodva, az arcomat félig beletemetve a kezembe. Nem kicsit szégyelltem magam. – Jesse-vel már három és fél éve együtt vagyunk! És én... egyszerűen csak megcsalom! Te meg ennek örülsz! Hát ez nem lehet igaz!

- Corával meg Abbie-vel még fogadtunk is, hogy mikor jön el ez a nap – Kim hétrét görnyedt a nevetéstől, hahotázva ejtette ki a szavakat. Nem is értettem, hogy hogyan szórakozhat ilyen jól a nyomoromon. Ő röhög, én meg úgy érzem magam, mint egy nagydarab szerencsétlenség.

- Ezt nem mondhatod el senkinek, Kim! – kiáltottam fel. Ezzel elértem végre, hogy abbahagyja a nevetést, és komolyan nézzen rám. – Ígérd meg, hogy nem köpöd el senkinek! Még Corának meg Abbie-nek sem!

- Miért? Nem fogod elmondani Jesse-nek? – vonta fel a szemöldökét Kim.

- Eszemben sincs elmondani Jesse-nek! – háborodtam fel, és tényleg, semmiképpen nem akartam és nem terveztem elmondani a barátomnak, hogy megcsaltam egy másik sráccal, és igazából, eszembe sem jutott, hogy nekem tulajdonképpen van barátom. – Mert... semmi nem történt. Semmi nem fog megváltozni és nem fogom látni soha többet. Vagyis, az esküvőn kívül soha többet. De a lényeg... hogy nem kell aggódnom miatta. Nem ismerem, nem fogok összefutni vele, kész, történet vége.

- Ki is volt ez a srác pontosan? – ráncolta össze a szemöldökét Kim. De beözönlöttek az újságírók, így szerencsére, ezt a kérdést már nem kellett megválaszolnom.

És elkezdődött a megbeszélés.

Megbeszéltük a következő szám koncepcióját – vagyis inkább ők beszélték meg, én csak rajzolgattam a jegyzetfüzetembe -, aztán Kim elkezdte kiosztani a különböző rovatok feladatait.

- A március könnyű volt. Ott tudtuk dumálni a nőnapról, a Szent Patrik napról, még az információ szabadságának napjáról is, mert ugye, magazin vagyunk – vázolta a helyzetet Kim, ide-oda járkálva közöttünk. – De az április kemény dió. De azt hiszem, hogy mi meg tudjuk ezt ugrani.

Várakozva néztem fel Kim-re. Ő pedig egy ördögi vigyorral nézett le rám, ezzel jelezve, hogy nagy terve van a számomra.

- Henley, tiéd a vezércikk – jelentette ki, mint derült égből villámcsapás. Elkerekedett a szemem.

- A múlt hónapban is én írtam a vezércikket – ellenkeztem rögtön. Nem akartam, hogy a többiek azt gondolják, hogy azért kapok én minden főcímet, mert a főnök az egyik legjobb barátnőm. Mert nyilván ezt gondolták páran. Pedig ez nem volt igaz.

- De te vagy a legjobb író itt – hívta fel a figyelmemet a legfontosabb dologra Kim. És legnagyobb meglepetésemre, páran mögötte elkezdtek helyeselve bólogatni.

Mielőtt még túl nagyra nőtt volt az önbizalmam meg az elégedettségem, az iroda ajtaja kinyílt és belépett rajta...

- Bocs, hogy késtem! A forgalom szörnyű volt – panaszkodott az újonnan érkezett. Kim arcára hatalmas mosoly ült ki, ezért muszáj volt hátat fordítanom, hogy lássam végre azt a személyt, aki nyilvánvalóan az új fotósunk.

Kim éppen a nyakába ugrott, de amint a főnök válla fölött felnézett... szembetaláltam magam a szemeivel. Amiket már láttam egyszer. Mégpedig egy sokkal... forróbb, intimebb szituációban, sokkal, de sokkal közelebb, mint abban a percben.

Merthogy a személy, akit Kim ilyen erővel ölelgetett, nem volt más, mint Bennett kicseszett Lyle.

Ő is felismert engem. A szemei megvillantak, és egy pillanatra jobban szorította meg Kim-et a kelleténél. Nyelt egy hatalmasat. De nem tudta elrejteni a vigyorát.

Én viszont majd fel tudtam volna robbanni. Éreztem, hogy az arcom felforrósodott, talán még el is fintorodtam, és sokkal erősebben szorítottam meg a jegyzetfüzetemet, mint bármikor máskor életemben.

Az egész titoktartás mizériát arra tettem fel, hogy maximum az esküvőn kell majd legközelebb látnom. Azzal határozottan nem számoltam, hogy együtt kell majd dolgoznom vele. És nálunk, a fotós és az újságíró kapcsolata szent volt. Főleg, ha „főújságíró" vagy, mint én az utóbbi időben. Még külön fotóst is kaptam újév óta, míg a másik hét-nyolc író egy másik fotós miatt veszekedett. Külön bejáratú társam volt, amit a többiek nem mondhattak el magukról.

Erre beszánkázik a srác, akit a következő évezredben nem szándékoztam látni.

Igen, bepipultam. Igen, ideges lettem, és dühös, és mérges, és minden szinonimája. És féltem.

- Szóval, Henley... - nézett rám megint Kim, amint elengedte Bennett-et, vagyis tulajdonképpen csak félig, mivel egyik karjával még mindig átkarolta, és hatalmas mosoly virult az arcán. – A zsidó holokauszt hivatalos emléknapját a legtöbben április 16.-ára teszi. Így mi is most fogunk megemlékezni. Fel kell keresned olyanokat, akik kénytelenek voltak emigrálni, és ideköltözni, hátrahagyva mindent, egy jobb élet nevében. Meg tudod ezt nekem tenni, ugye?

- Hát, én... - dadogtam, de egy értelmes szót sem tudtam kinyögni.

- Zseniális! – örömködött Kim, mintha legalábbis ugráltam volna a boldogságtól. Éreztem, hogy Bennett még mindig engem bámul, szinte égetett a tekintetével, de én nem tudtam felnézni, csak vakargattam a homlokomat.

- Oké! Mindenki tudja a dolgát! Kifelé, és tegyétek magatokat hasznossá! – és ezzel útjára bocsátotta az újságírókat, akik szétszéledtek.

Viszont nagyon jól tudtam, hogy velem még nem végzett.

- Henley, gyere! – és tessék, milyen igazam volt. Kim már szólt is nekem, hogy menjek oda. Lassan felálltam a helyemről, a kezemet tördelve, és keresztbe raktam a kezeimet a mellkasom előtt. - Hadd mutassam be az egyfolytában késő, újonc fotósunkat, Bennett Lyle-t

Ekkor néztem fel rá.

Megremegett az ajkam, amint belenéztem a szemébe, és rögtön felidéztem magamnak az előző éjszakát. Ahogyan az ajka az enyémhez simult... ahogyan a karjaiba zárt, mintha az övé lennék... ahogyan a lélegzetem elakadt, és nem akartam mást, csak őt csókolni.

Elkaptam a fejemet, lehunytam a szememet, és elfintorodtam, elég nyilvánvaló jeleket adva a külvilág felé. Folyamatosan ismételgettem magamban, hogy nem szabad gondolnom rá. Nem-nem! Ki kell vernem a fejemből. Mert meg sem történt.

A felforrt agyvizem a plafont verdeste.

- Ti, ketten, ismeritek egymást? – ráncolta a szemöldökét Kim, levágva azokat a bizonyos jeleket, amikről az előbb beszéltem.

- Ezek szerint nem – morgott Bennett az orra alatt. Fogalmam sincs, hogy mire utalhatott ezzel, de őszintén, nem is akartam belegondolni.

- Nem, nem mondanám. Vagyis, de egy kicsit – ráztam meg a fejemet, kissé éles stílusban beszélve. Kim szeme elkerekedett, amint megértette a szituációt. Beazonosította. Nem tudtam, hogy ehhez a pillantásom, vagy a zseniális nyomozó képességei kellettek, de mindenesetre, sikerült neki.

- Kérlek, mondjátok, hogy nem valami cikis egyéjszakás kaland résztvevői vagytok! – húzta el a száját Kim, levéve rólam a szemét és Bennett-re nézett. Aki nem pillantott vissza rá. Hanem egyenesen engem nézett.

- Mi? Dehogy! Jesszus! – tiltakoztam, mintha maga a kérdés is felháborítana. Pedig... bárki megmondhatja, hogy tegnap este... nem tiltakoztam volna annyira ellene. De nem tudtam, hogy mit mondhatnék.

- Boldog lennél, ha valaha is, legalább, egyéjszakás kalandod lehetne velem – Bennett-ből továbbra is csak morgás jött ki. És őszintén, nem is tudom, hogy mit vártam. Miután levágta, hogy én nem akarok semmit tőle, és úgy akarok tenni, mintha nem is ismerném, ő is elkezdett seggfejként viselkedni. Pont, ahogyan megismertem.

- Mikor álmodtad ezt? Amikor piros hó esett, vagy amikor a királynő megcsókolta a cipőm talpát? – ráncoltam a szemöldökömet, kissé eltúlozva a szituációt.

- Gyerekek! Válaszra várok! – lengette meg előttünk a kezét Kim, jelezve, hogy rá kéne figyelnünk, és nem arra törekednünk, hogy két mondattal megöljük egymást. Mert a hangunkból pont ez jött volna le minden hallgatónak.

- Emlékszel, hogy Corát tegnap eljegyezték? Na, a bulin találkoztunk. Ez a ficsúr itt, Cora vőlegényének a bátyja – fordultam oda a barátnőmhöz. Nem is értettem. Tudta, hogy Cora Wesley-vel jár. És most meg azt is tudtam, hogy Kim gyerekkorától ismeri a Lyle fiúkat. Nem tudtam elhinni, hogy nem rakta össze a dolgot.

- Még hogy ficsúr! – háborodott most fel Bennett.

- Nem úgy látszik, hogy valami nagy buli volt. Vagy ennyire jól leplezitek a másnaposságot? Mert akkor kérem a titkot! – ugrott rá erre a következő témára Kim, el is felejtve, hogy konkrétan megadtam arra a kérdésre a választ, amit ő tett fel a megbeszélés előtt. Hogy ki volt az a srác, akivel megcsaltam Jesse-t. Mert itt állt előttem.

- Ó, én nem... Tudod, hogy én nem iszom. Vagyis, maximum szökő évente egyszer. Sört. Tegnap este is csak egy tequilát, amitől rögtön kikészültem – magyarázkodtam.

Kim ismerte a történetemet, tudta az okaimat, hogy miért nem iszom soha alkoholt. És meg is értette őket, szinte egyedüliként a világon.

- És még szent is! – horkantott fel Bennett, hitetlenül felnevetve.

- Csak absztinens! Furcsa a mai világban, de egyáltalán nem ennyire hátborzongató, Ben – lökte meg a fiú karját Kim, engem védve.

- Te sem innál, ha a szüleid halálát egy részeg sofőr okozta volna – és itt vesztettem el az összes türelmemet, amit Bennett Lyle irányába helyeztem. Csak kijött belőlem, nem is gondolkodtam mielőtt kiejtettem a számon a mondatot.

Általában, ha új ismeretségeket kötöttem, sosem ezzel kezdtem a párbeszédet. Egy-két hét után került szóba dolog, a legtöbb esetben. De sosem történt még olyan, hogy ilyen gyorsan, ilyen egyszerűen ki tudtam volna mondani.

Mert igen, ez történt. Ezt kár fokozni.

Íme életem tragédiája.

Tizenöt éves voltam, amikor a szüleim autóbalesetben meghaltak. Az öcsém akkor volt tizenegy.

Sosem gondoltam volna előtte, hogy pont mi leszünk azok, akik elárvulnak. Aztán jött a hatalmas gyomorszájon rúgás.

Hipergyorsasággal kellett felnőnöm, hogy segítsek Ian-nek feldolgozni, ami anyáékkal történt. Amikor még én magam sem voltam jól. Korántsem voltam jól.

De legalább annyit felmutathatok, hogy az öcsémnek segítettem megbirkózni a gyásszal. Ha egyáltalán ezzel valaha is meg lehet birkózni. Mert ebben sem vagyok biztos.

- És a végszavam! – tett fel a két kezét Kim, majd mindkettőnk vállát megragadta és elkezdett kitolni minket az irodájából. - Gyerekek! A gyilkolás bűn Amerikában. De ha nagyon muszáj, akkor munkán kívül intézzétek el.

És ezzel becsapta utánunk az irodája ajtaját.

Kettesben hagyva minket.

Kicsit sem volt kínos a helyzet, á, dehogy!

Kösz szépen, Kim Dolohue, hogy megmented az életemet!

- Ha egy ilyen indok szükséges neked... - lépett hozzám nagyon, de nagyon közel Bennett, megfogva a könyökömet és a fülembe suttogott. - Az apám alkoholista lett, miután az anyám meghalt. Annyira komolyan, hogy egy évvel az anyám után, ő is meghalt. Nem élte meg, hogy leérettségizzek.

Nagyot nyeltem, és elakadt a lélegzetem.

Rákaptam a fejemet, és belenéztem a szemébe. Vagy legalábbis, próbáltam. Mert ő a padlót nézte.

Talán rosszul sejtem... de ahogyan én, ő sem ezzel szokta kezdeni a társalgást egy vadidegen emberrel.

- Hogyan... Hova mentetek? – kérdeztem, egy hatalmas gombóccal a torkomban.

- Sehova – rázta meg a fejét, és ekkor nézett fel rám. - Én 18 voltam, és az öcsém gyámja lehettem. Az első két évemet levelezőn végeztem az NYU-n, ameddig Wes is egyetemre ment. Mindketten ösztöndíjat kaptunk. Én New Yorkba költöztem, ő meg ide. Ennyi az életem tragikus története. Ideje, hogy szánakozz.

Csendben maradtam.

- Nem látszol meglepettnek – jelentette ki, meghökkenve. Ekkor realizáltam, hogy a keze még mindig a könyököm van, így leráztam magamról, és megvontam a vállamat, szinte érzéketlenül.

- Wesley elmondta. Legalábbis egy részét... Nem csak Cora vőlegénye, hanem az egyik legjobb barátom is – ismertem be. Valóban tudtam róla. Amikor Wes megtudta, hogy velem mi történt, ő is elmesélte nekem a saját történetét. A bátyját kihagyva a sztoriból, de a lényeget megtudtam.

- Te meg az öcsém... Tudod... - nézett rám, teljesen más pillantással és hangnemmel, mint az előbb. Átkattant benne valami. Az előbbi hangja, amikor a szüleiről beszélt, az a hang volt, amivel hozzám is beszélt előző este a verandán. Gyengéd volt, és őszinte.

De ez a hangja élesebb volt. Mint egy arculcsapás.

- Persze hogy nem – ráztam meg a fejem, összeráncolt szemöldökkel, kissé felhorkanva. Őszintén, még a feltételezés is sértés volt. - Szeretem Corát, ő pedig veszettül szereti Wesleyt. És amúgy is... Nem bukok a Wes féle srácokra.

- Tehát, mégiscsak szent vagy – biccentett elégedetten.

- Nem, nem vagyok az – kértem ki magamnak, gyorsan reagálva, és felcsattanva - Naiv vagyok, bizonytalan, és rettenetesen makacs. De szent az nem.

- Hazug is? – vonta fel a szemöldökét. Nagyon látszott, hogy mindenképpen bele akar kötni valamilyen tulajdonságomba. De, hogy miért, azt nem tudtam megérteni. Vagy egyszerűen csak túl mérges voltam ahhoz, hogy belegondoljak.

- Nem hazudtam! – kiáltottam fel, majd a vállam fölött elnézve körülnéztem, hogy senki nem néz-e ránk csúnyán.

- Szóval akkor csalfa vagy! – vágta rá Bennett. Nyilván nem volt képes könnyen elengedni a dolgot. Akármi is volt a dolog.

- Hogy mondod?! – háborodtam fel már előre is. Éreztem, hogy az arcom még vörösebb lesz, mint eddig, és a homlokom is összeráncolódott.

- Engem megcsókolni, amikor azt mondod, van pasid – hirtelen ismét közel hajolt, és a fülemhez hajolva beszélt, miközben az egyik tenyerével a felkaromon támaszkodott. Egy pillanatra megállt a szívverésem, kirázott a hideg, és még a gerincemet is megremegtette a hangja.

- Hidd el, nem csak a te párkapcsolatodban van probléma a világon – löktem el magamtól, remegő kézzel, lesokkolódva. Felemlegeti a tegnap estét, amikor én nyilvánvalóan nem akarok róla hallani semmit a következő évezredben.

És még engem bírál. Ő. Engem.

Hát ez már tényleg több a soknál.

Így a fogamat a nyelvemmel piszkálva elfordultam és már éppen készültem drámaian elviharzani mellette, amikor gondoltam egyet, és visszafordultam, hogy megmondjam neki a magamét.

- És ha már itt tartunk! – kezdtem bele, nagy dühösen, felhevülve, és megböktem a mellkasát. – Miért jöttem össze valaha is Wesley-vel? Nem vagyok ribanc, még ha te azt is hiszed rólam. Mint az előző barátnőid mindegyike.

Nem válaszolt, nem is reagált semmit. Csak állt előttem, nézett a szemembe, némán, várva, hátha mondok még valamit.

De nekem csak nyitva maradt a szám, hevesen vettem a levegőt, és olyan ideges volt, hogy azt hittem, hogy menten felpofozom.

- Nem is kéred ki magadnak? – kérdeztem végül, felvonva a szemöldökömet.

- Miért tenném? Én tudom az igazságot. Te meg azt hiszed, hogy ismersz, egy párbeszédből – és ezzel otthagyott. Bennett elment mellettem, és útközben nekiütközött a vállamnak.

Ezt neked, Henley.

Itt van a büntetésed.

________________________________________________________________________________

Abban a pillanatban tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve, amint belépett Kim irodája ajtaján. Annyira, de annyira tudtam, hogy nem úszhatom meg élve a dolgot.

De akármennyire is nem vallottam volna be... még inkább érdekelt. Még jobban felbuzdította a véremet.

Ez van.

Együtt kellett dolgoznom vele. Tudtam, hogy hatalmas kihívás elé nézek. És nagyon féltem. De össze kellett szednem magam. Nem engedhettem, hogy kicsússzon a kezeim közül az irányítás. Még egyszer nem.

Nem lövöm le a poént, ha azt mondom, hogy nem sikerült kitartanom.

De ott volt a kapcsolatom Jesse-vel. A biztonságos, hosszú távú, minden szempontból megfelelő párkapcsolatom. Amit még túlságosan féltem elveszteni. Még nem álltam készen rá.

És pontosan tudtam, hogy Bennett Lyle minden szempontból meg fogja rengetni a világomat, és kétségbe fog vonni mindent, amiben hiszek.

A telefonom megrezeg a kezemben, és Ian neve jelenik meg a kijelzőn. Az elutasítás gombra bökök. Képtelen vagyok beszélni vele. Tudom, hogy megértené, amit tettem. De nem lennék képes még beszámolni a történtekről senkinek. Még az öcsémnek sem.

Pedig Kim-en kívül, Ian volt az egyetlen ember, aki a kezdetektől fogva tudott mindenről.

Sóhajtok egy hatalmasat, és várom, hogy Ian képe eltűnjön a képernyőmről. Ben levele visszatér, és igyekszem, hogy a következő bekezdéseken ne pörögjön végig a szemem.

Összeráncolt szemöldökkel nézek a következő bekezdés első mondatára, és a szám elé kapva a kezem, elkezdem továbbolvasni a levelet. 

_______________________

sziasztok!!!

íme az új remember us fejezet, amiben megláthatjátok, hogy hogyan találkozik ismét henley és bennett. 

ki shippeli már most hennett-et? *put your hands up in the air* :D :D 

és mire számíthatunk ezek után?

(azért figyelitek hogy találtam egy olyan képet Melissáról, amin ugyanolyan ruha van rajta, mint a fejezetben Henley-n! nem kevés idegösszeroppanásom van benne hogy megtaláljam azt a supergirl részt :D)

(↑↑↑ én amikor az i'll be gooddal egy hónap kimaradás után több comment lesz, mint ezen a történeten összesen, pedig ebbe mostanában több mindent fektetek mint a dramione-be #justmestuff :D :D)

(akik itt i'll be good-ot is olvasnak, azoktól bocsánatot kérek, hogy ezt gyakrabban, gyorsabban frissítem, de a dramione páros történetével nem kicsit meg vagyok akadva, nem mintha nem lenne millió ötletem....)