There's a war inside of me

Do I cause new heartbreak to write new broken song

Do I push it down or let it run me

Right into the ground

SLEEPING AT LAST – YOU WOULDN'T LIKE ME

Éppen aznap pakoltam össze a legfontosabb holmiimat egy sporttáskába, ültem fel egy repülőre, és mentem New Yorkból Chicagóba. Minél hamarabb el akartam tűnni a Nagy Almából. Eredetileg azt gondoltam, hogy busszal vagy vonattal megyek el Illinoisba. De aztán rájöttem, hogy annyira ideges vagyok, hogy nem lennék képes huszonpár órát egy Grayhound buszon ülni. Így lefoglaltam egy repülőjegyet és már mentem is.

Wesley azt ígérte, hogy lakhatok addig nála, ameddig meg nem kapom az új munkámhoz az új lakásomat is. Én azt mondtam, hogy nyugodtan elmehetek egy hotelbe is. De ragaszkodott hozzá. Kétlem, hogy Cora is ugyanolyan odaadással gondolkodott erről az ügyről.

Nem kell felemlegetnem neked, hogy mi történt velem abban az időben. Biztos emlékszel még mindenre.

Éppen túl voltam egy váláson. Cathy kivásárolta a részemet a lakásunkból. Új munkát kaptam Chicagóban, ami kecsegtetőbb volt, mint az előző. Mindent egybe vetve... szét voltam csúszva.

Harmadéves voltam, amikor találkoztam Cathy-vel az egyetemen. Egy csomó óránk volt együtt. És utána... volt egy sietős esküvőnk. Minden tekintetben gyorsan haladtunk. Gyors és heves együtt járás, aztán gyors esküvő, Vegasban. Tudom, mit gondolhatsz. Hiszen milliószor elmondtad a véleményedet.

Aztán kiderült, hogy Cathy csak a pénzemre utazott, ami az évek során egyre több lett, mivel egyre híresebb lettem az egyetem után. 5 évig voltunk házasok. Így nem kis pénzt kapott. Plusz, az övé lett a Park Avenue-i tetőlakás. Apám, imádtam azt a lakást! Na mindegy. Így... szégyenszemre, mehettem az öcsémhez, egy nyeszlett sporttáskával, aztán reménykedhettem, hogy a többi cuccaim közül Cathy nem nyúl le semmit, és egy az egyben átküld mindent, amint meglesz az új lakásom.

- Merre vagy? – kérdezte Wesley türelmetlenül, amikor felvettem a telefonomat.

- Most szálltam le. Fogok egy taxit és megyek hozzád! – vázoltam az állapotomat az öcsémnek, és ellentétben vele, én elég kedvetlen voltam. Nem is tudom miért ne lettem volna az. Megigazítottam a táskát a vállamon, hozzászorítottam a fülemhez a telefont, és leintettem egy taxit. Ami sokkal könnyebb volt, mint New Yorkban.

Egy pont Chicago javára.

- Hogy vagy? – kérdezte Wes, aggódó hangon. Én eközben beültem a taxiba, és elmondtam a sofőrnek az öcsém címét.

- Hát, tudod... A feleségem egy pénzéhes dög, aki valószínűleg össze-vissza csalt az elmúlt 5 évben, hogy legyen egy újabb férj jelöltje, mire elege lesz belőlem. Szóval, tökéletesen jól vagyok, Wes! Kicsit sem vagyok dühös a válás miatt, és kicsit sem csalódtam a szerelemben. És ha már itt tartunk, a házasságban! Szóval egy testvéri jó tanácsot fogadj el tőlem, kisöcsém! Bármit is csinálsz... ne tegyél olyan kárt magadban, hogy feleségül kérsz valakit! – kezdtem el a szokásos beszédemet, ami az utóbbi időben naponta előjött, így Wes naponta hallgatta. Mi tagadás, senki nem hibáztatott érte. Megvolt minden kifogásom és indokom, hogy kedvetlen legyek és bunkó. Mert igen, az is erősen szorult belém.

- Hát, veled valami nincs rendben, haver! – pillantott rám a visszapillantó tükörből a sofőr, összeráncolt szemöldökkel és olyan pillantással, ami miatt azt kellett volna gondolnom, hogy valóban valami nincs rendben velem. Hát, van ilyen. Évek óta tudtam, hogy el vagyok cseszve. Nem kellett ehhez még egy külső személynek is rávilágítania.

- Kösz szépen, tök idegen sofőr hapsi! – biccentettem egyet, nem véve a szívemre a dolgot, majd újra az öcsémre figyeltem. – Szóval, mi újság?

- Hát, tudod, minden tök átlagos. Tudod ilyen... khm... eljegyeztem Corát. Szóval semmi különös. És este bulizunk, ilyen eljegyzési buliszerűség, szóval... Ó, itt a taxim! Szia, Ben!

- WESLEY!

________________________________________________________________________________

- Nem akarok bulizni menni! – és ismét, panaszkodtam. A telefonomat a fülemhez szorítottam, és éppen válogatottam a ruhákat. A vonal másik felén Abbie volt, mivel a nem akarok bulizni témát Corával nyilván nem tudtam megbeszélni. Otthon akartam maradni, és gondolkodni, amennyit csak tudok a silány párkapcsolatomon, amit mindketten félünk bevallani.

- Éppen ezért szükséged van a bulizásra – reagált rögtön Abbie. – Jesse jön?

- Nem. Lacrosse edzés van egészen későig – sóhajtottam egy nagyot, miközben egy újabb pólót dobtam le az ágyamra, amit nem akartam felvenni. Már a szekrényem fele az ágyamon tornyosult, és szomorkodtak, hogy a szar kedvem miatt nem akarom őket felvenni. Jesse az utolsó pillanatban mondta le a bulit, miután rendkívüli lacrosse edzést hívtak össze a régi egyetemi csapatnak. Szarul éreztem magam tőle, de örültem neki, hogy végül nem kell szembenéznem vele az este. Nem biztos, hogy képes lettem volna vigyorogni, miközben kiabálni lett volna kedvem.

- Hen! Tényleg arra lenne szükséged, hogy kidobd végre! – és ismét, előjött a téma. A szakíts Jesse-vel, és az életed boldogabb lesz téma. A napi átlag három alkalom körül volt, hogy hányszor emlegették fel nekem ezt a témát. Én pedig az idő előrehaladtával, nem tudtam lerázni magamról olyan könnyen, mint azelőtt. – Tudom, mit gondolsz, Henley! De csak azért tartod a srácot, mert nem akarsz egyedül lenni.

- Kösz, Abbie, hogy úgy érezteted velem, hogy hárpia vagyok! Nem gáz! – fintorogtam magamnak és vagy három pólót gyűrtem össze egyszerre, amikor ökölbe rándult a kezem. Összeszorult a torkom. Egyre többször éreztem úgy, hogy egyszerű dög vagyok, akinek semmi sem elég jó. – Szeretem. Tényleg szeretem.

- Most magadat próbálod meggyőzni vagy engem? Atyám, Henley! Egész tinédzserkorunkban te voltál a nagy romantikus! Mindig a... szikrára vágytál. És mindenki tudja, hogy Jesse nem adja neked a szikrát. Te is tudod. És te nem elégszel meg kevesebbel, csakis a szikrával – magyarázta Abbie, tárgyilagosan. Lerogytam az ágyra, és a kezembe temettem az arcomat. Nagyot sóhajtottam.

Abbie-nek igaza volt, mint mindig. Egyébként, miért vagyok megáldva folyamatosan az igazat mondó barátnőkkel? Néha nyugodtan hazudhatnának.

Imádtam a klasszikus romantikus könyveket, a filmeket meg még jobban. Már tinédzserkoromban nagy elvárásaim voltak a pasikat illetően. És elég sokszor pórul is jártam emiatt, mert senki nem ütötte meg a lécet.

Ránéztem az éjjeli szekrényemen lévő bekeretezett képre, amin Jesse-vel voltam. Mindig megnevettetett. És mindig biztonságban éreztem magam mellette.

De...

Akkora de volt ott, hogy még én is belepirultam.

Volt egy kifogásom Jesse-vel kapcsolatban, ami világéletemben fontos volt számomra egy párkapcsolatban, a szikrán kívül. Nem éreztem úgy vele magam, mintha otthon lennék. Az ölelése nem jelentett többet egyszerű ölelésnél, karok és mellkasok összekapcsolódásánál. És azt akartam, hogy jelentsen többet. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy menni fog. És igyekeztem, hogy többet jelentsen.

De nem sikerült, akármilyen nagyon is akartam.

- Utállak, Abbie! – morogtam bele a telefonomba. Abbie csak kacagott, mintha az életem széthullása olyan vicces lett volna. Négy éven keresztül, Jesse jelentette nekem a világot Chicagóban. Ott volt mindig, amikor szükségem volt rá. Nem törhettem ezt csak úgy össze. Arra fel kellett készülnöm. Mert azzal, hogy elengedem Jesse-t, egy olyan énemet engedem el, amelyet talán még nem akartam.

- Találkozunk a Jennings-ben! – búcsúzott Abbie, majd egyszerűen kinyomott engem, magamra hagyva a gondolataimmal.

Túl régóta küzdöttem már ezzel az egész témával. Sosem jutottam semmire. De a barátaim jobban ismertek engem, mint én saját magamat. És utáltam magam azért, amit teszek Jesse-vel, aki tényleg odavolt értem. Azt mondjuk sosem tudtam, hogy miért. Nem volt bennem semmi különleges.

Ideje felkötnöm a gatyám, mert lesznek még dolgok, amikre korántsem vagyok felkészülve!

***

A Jennings-t lufik borították, és egy „Gratulálunk, Cora és Wesley!" feliratú szalagot szögeltek a falra. Már mindenki ott volt, amikor a frissen eljegyzett pár belépett, mivel Cora természetesen nagy belépőt szeretett volna. Mindenki tapsolt és ujjongott, amikor a pár belépett, ők, pedig úgy tettek, mintha meglepődtek volna. Szinte úgy festettek, mint Kate és William, ahogyan szerényen elmosolyodtak, és szerelmesen egymásba karoltak.

Ezután a terem nagy része odaözönlött hozzájuk, hogy gratuláljanak, hogy megnézzék a gyűrűt. A szokásos pofavizit.

Én Abbie-vel ültem egy asztalnál, ami elég közel volt a bárpulthoz, de viszonylag távol a csődülettől. Ha kinyújtottam a nyakam, láttam a páros mindkét tagjának szőke haját. És ez egy ideig még pont elég is volt a számomra.

- Tessék! – nyújtott nekem egy sört Abbie, amikor újra letelepedett mellém. Furcsán nézhettem mind rá, mind az üvegre, mert elkezdett magyarázkodni. – Neked is kell egy este kikapcsolódás.

- Itt van a kólám – mondtam erre én, magamhoz húzva a poharamat és nagyon megelégedve magammal, nagyot szívtam a szívószálammal a kólámból. – És tökéletesen elég ez nekem!

- Te tudod – vonta meg a vállát a barátnőm, belátva, hogy ezzel kapcsolatban velem nem tud vitatkozni. Úgyis tudta, hogy ha Cora jön, akkor majd ő belém parancsolja a piát. Ami egyébként senki másnak nem ment, csakis neki. Még nekem sem.

- Cora azt mondta, hogy Wesley bátyja is itt lesz – jegyeztem meg, szinte szenvtelenül, és a tömeget kezdtem kémlelni, hátha meglátok egy idegen alakot, akit Wesley bátyjának nézhetek. Nem mondom, hogy egyszerű feladat volt.

- Wes-nek van bátyja? – Abbie is ugyanannyira meglepődött, mint én és összeráncolta a szemöldökét. Ő is elkezdte nyújtogatni a nyakát.

- Ja. Cora szerint egy seggfej és, hogy szörnyű – meséltem tovább. – És, most, hogy visszaemlékszem... egyszer mintha Wes is említette volna. Miközben választottuk Cora-nak a gyűrűt.

- És te elfelejtetted, hogy van egy bátyja, akiről egyikőnk sem tudott, még te sem, és kiment a fejedből? – tárta szét a karjait Abbie, a nagyon komoly, ügyvédes hangján beszélve.

- Éppen Cora McLaine-nek választottam gyűrűt. Még az öcsém nevét is elfelejtettem, annyira ideges voltam – vontam meg a vállamat, az üvegem nyakát piszkálva. – Wes valami olyasmit mondott, hogy a bátyja nagyon nem örül az egész eljegyzésnek.

- Mondta, hogy miért?

- Nem. Csak annyit mondott, hogy nem örül. És ez meg is magyarázza, hogy Cora miért gondolja róla azt, hogy egy seggfej – fintorodtam el. Bárki, aki azt gondolja, hogy Cora és Wesley nem illenek össze, aki olyan vak, hogy nem látja, hogy mennyire szeretik egymást, az csak egy érzelemmentes pöcs lehet.

- Hé, Henley! – köszönt rám egy mellettünk elhaladó pincérnő, mire rá kaptam a fejem.

- Szia, Kylie – köszöntem vissza, kissé meglepődve, egy pillanatnyi fáziskéséssel. A Jennings-ben voltam legelőször pultos, amikor Chicagóba költöztem, és mivel ebben a bárban találtam először munkát, ezért lett ez a hely a székhelyünk. Aztán a főnököm beajánlott egy másik helyre, ami közelebb volt az egyetemhez és a lakásomhoz is. De a Jennings megmaradt, mint székhely.

- Be tudnál segíteni Laurának a pultnál? Tiszta káosz van – istenem, Kylie akkor is ugyanezt csinálta, amikor még itt dolgoztam. Kihúzta magát a munka alól, hogy ne mocskolja be a kezét a tömegben, vagy kimehessen cigizni.

- Nem dolgozol itt – figyelmeztetett Abbie, amikor már majdnem felálltam. Ez az én bajom, és mindig is ez volt. Mindig megsajnáltam Kylie-t.

- Egy percbe nem halok bele – vontam meg a vállamat, egy sóhaj kíséretében. Még hallottam, hogy Abbie azt morogja, hogy meg vagyok bolondulva, még mielőtt a hangja elveszett volna a tömegben.

Keresztül küzdöttem magam a tömegen, egyenesen a pultig, és valamilyen varázslat segítségével közben fel is tudtam fogni a hajamat egy lófarokba.

- Szia, Laura! – köszöntem rá a lányra, kissé felemelve a hangomat, hogy hallja.

- Kylie téged talált meg? – nézett rám a fekete hajú lány, akit Kylie állandóan cserben hagyott és rásózott minden melót.

- Igen – vontam meg a vállamat, és megforgattam a szemem. A két kedvenc mozdulatomat egybe is tudtam kötni. Majd elmosolyodtam, hogy Laura arcáról eltűnjön a kétely, és biztosítsam, nem lesz semmi gond. – Ne aggódj! Csak addig maradok ameddig le nem ülepszik a buli. Csak káoszelhárításnak vagyok itt.

- Köszi, Henley – mosolygott rám Laura végül. Láttam, hogy egy pillanat alatt ellazulnak az izmai, és nyugodtan rám hagyta a munka felét.

Jó volt újra a Jennings-i pult mögött töltögetni az italokat a régi évfolyamtársaimnak. Aznap először éreztem valami bizsergést, ami azt jelezte, hogy igazán elememben vagyok. És ez hihetetlenül boldoggá tett.

- Hé, idegen! Megint a Jennings-ben? – tört magának utat a pulthoz egy ismerős hang tulajdonosa. Wesley Lyle volt az. Sötétszőke haja össze volt borzolva, gondolom Cora turkált benne, és hatalmas vigyor ült az arcán.

- Ó, Wes, szia! – sikkantottam fel, és áthajoltam a pulton, hogy megöleljem. Ez nagyon fura pillantást váltott ki a mellettünk lévő idegen alakból, de cseppet sem érdekelt. Amilyen gyorsan ránéztem, olyan gyorsan tértem is vissza Wesley-hez. Nem kötött le különösebben ez az alak. – Gratulálok!

- Kösz, Henley – mosolygott rám Wes, a szeme, pedig úgy csillogott, mint még soha.

- Tequilát mindenkinek! – kiáltott fel Cora McLaine, amikor egy pillanattal később megjelent, ugyanolyan hatalmas vigyorral, mint ami a vőlegénye arcán is tündökölt. Csillogó egy páros voltak, az biztos. Wesley, mintegy reflexként, rögtön átkarolta a... menyasszonya vállát és közel húzta magához. Ez újabb horkantást váltott ki a mellettünk ülő alakból, aki egyre több figyelmet kezdett el fordítani felénk. – Neked is, Hen! Ezt nem hagyhatod ki!

Megforgattam a szememet, és már éppen kezdtem volna tiltakozni. De nem lehetett ellenkezni Corával. Feles poharakba töltöttem a tequilát, egy elégedett mosollyal, amit tökéletesen meg tudtam játszani. És egy most boldog vagy? pillantást vetettem gyorsan Corára, aki csak vigyorgott, nem is tudva, hogy az én idegeimet mennyire szétfeszíti ez az aprócska kis pohár, amit a két ujjam közé csippentettem.

Rögtön elkezdett remegni a kezem.

Wes kettőt fogott meg. Az egyiket a mellettük ülő srác felé nyújtotta, és egy savanyú vigyort eresztett meg felé. A másik viszonozta ezt a savanyúságot és felhorkant, mint már milliószor az este folyamán. Ez nála olyan reflexszerű mozdulat lehet, mint az én szemforgatásom.

- Nem akarok inni, Wesley – forgatta meg a szemét az idegen, olyan stílusban, ahogyan én szoktam. Úgy látszott, hogy ismeri Wes-t. De furcsa módon, én nem ismertem őt. Viszont Cora is fintorgott, amikor a srác megszólalt. Sosem láttam még Corát ilyen arccal, hogy nem vigyorogva nézett egy emberrel, legfőképpen egy srácra nem. Összeráncoltam a szemöldökömet. Cora fintorgott, viszont Wes lágy hangon beszélt. De a másik fiú, aki ingatag ujjak közé csippentette a feles poharat... más volt, mint bárki, akivel valaha is összehozott a sors.

Amikor meghallottam a hangját, levettem a szememet a legjobb barátnőmről és ránéztem.

És abban a pillanatban, az én ujjaim még inkább elkezdtek remegni a tequilás üveg nyaka körül, mintha addig nem lett volna gyászos a helyzet. A pillantásomat mágnesként vonzotta az ő kék szeme, ami hidegrázós jegességet árasztott ki magából. Mégis vonzott. Nagyon. Nem kő hideg volt. Hanem olyanfajta hideg, ami felmelegítésre vágyott. Csak azért fagyott meg, hogy megvédje magát.

Akaratlanul is a saját szememhez kezdtem el hasonlítani. Mert az enyém hajszál híján ugyanolyan színű volt, mint az övé.

- Szükséged van erre! – erősködött Wesley, és tiltakozást nem tűrően a fiú kezébe nyomta a feles poharat.

- És azt akarod, hogy pont ebben a szent pillanatban a házasságra igyak? – tette fel a kérdést, gúnytól csöpögő hangon. Láttam Corán, hogy bármelyik pillanatban képes lenne nekiugrani a srácnak, és legalább megfojtani.

- Nyugodtan megteheted ezt az öcsédnek – válaszolta Wesley, nem véve magára a gúnyt, ami a fiú hangjából áradt.

Az utolsó szó hallatán majdnem kiesett a kezemből a pohár, és elkerekedett a szemem, ami valószínűleg Corának is feltűnt. Mivel vetette rám egy tudom, hogy mit érzel pillantást.

Szóval ő volt Wesley Lyle bátyja.

Ahogyan jobban megnéztem, még hasonlítottak is egymásra. A szemük színe, például. De Wesley kékjéből melegség áradt, és nem undor. És az arcuk, amit mindkettőjüknek borosta borított, azon az estén, legalábbis. A mozdulataik is, mintha egymásból köpték volna ki őket.

Furcsa volt olyan testvéreket látni, akik hasonlítottak is. Én meg Ian... sokszor úgy éreztem, hogy egy kicsit sem vagyunk olyanok, mint mások. Neki égővörös haja volt, amit apa családjától örökölt. Nekem, pedig világosbarna, már szőkébe áthajló. A szemünk kékje sem volt ugyanolyan. Szóval, aki ránk nézett, nem is sejthette, hogy van valami közünk egymáshoz.

Viszont belülről nagyon is hasonlók voltunk. Hiszen ugyanazok a hatások változtatták meg a belsőnket.

Mindegy is. Életem csúfos élményeit nem most fogom taglalni.

A lényeg az volt, hogy Wesley bátyja továbbra is undorral nézett az öccsére, és Corára is. Mintha dühös lett volna rájuk. Mintha legalább valami törvénybe ütközőt tettek volna.

- Van valami problémád a házassággal? – nem bírtam ki, muszáj volt rákérdeznem és előrébb hajoltam a pulton. Wesley bátyja rám kapta a fejét, mellette az öccse felszisszent, jelezve, hogy ezzel a kérdéssel, ráléptem az oroszlán mancsára. – Nem sok csodálatosabb dolog van a házasságnál. Mi bajod lehetne vele?

Már amennyire én meg tudom állapítani.

Csak a szüleim példája élt előttem, akik olyan harmóniában és szerelemben éltek, mint senki más a világon. Öröm volt ránézni, pedig gyerekükként, undorodnom kellett volna attól, hogy csókolóznak. De nekem sosem okozott gondot rájuk nézni. Mert egyszerűen boldog voltam, hogy ilyen kapcsolatban láthatok két embert.

Wesley bátyja ezután rám is úgy nézett, mintha megöltem volna valakit. Elfehéredett ujjakkal szorította a még mindig teli feleses poharát, és majdnem rám vicsorított. De nem hátráltam vissza, tartottam vele a szemkontaktust, akármennyire is kirázott tőle a hideg.

Ahogyan tényleg, tényleg belenéztem a szemébe... úgy kezdett még fokozódni a remegés az egész testemben. És, amit rajta láttam, az arcának rezdülésein, a kezének remegésén, a szemei parázslásán... akkor hirtelen minden megállt a fejemben. Egy pillanatra lenyomták a STOP gombot az agyamban.

Úgy néztem őt, mintha a bőre összes centiméterét meg akartam volna jegyezni. És ő ugyanígy nézett vissza rám.

Sosem láttam előtte még olyan srácot, aki ennyire jól nézett volna ki. Számomra olyan volt, mintha egy szobrász faragta volna ki. Sötétbarna haja természetes rendezetlenségében meredezett az ég felé. A szemében és az ajkának állásában volt valami rosszfiús, valami csalfa, valami... bűnös. És emiatt volt annyira izgalmas az egész.

Mert, ahogyan az a pillantás végigfutott rajtam... úgy éreztem, mintha a szemével vetkőztetett volna le. Éreztem, hogy ég a bőröm. Akármilyen hülyén is hangzik is... olyan volt, mintha a pillantása elég lett volna ahhoz, hogy a hajam kibomoljon a kontyomból, mintha csak arra várt volna, hogy mikor tűrheti a fülem mögé. Lyukat égetett a bőrömbe, a ruhámba, mintha röntgen látása lett volna.

És, ami a legfurcsább volt... mintha tudta volna, hogy én mindezt látom. Hogy mindezt tudom.

Mintha ez kölcsönös lett volna. Mintha ő ezeket ugyanúgy tudta volna rólam.

- Mint tudhat egy egyszerű, butácska pincérnőcske a házasságról? – nézett végig rajtam undorral. Több dolog miatt is felment az agyvizem, és már én sem néztem rá megértően. Attól, hogy a pult mögött álltam és töltöttem ki a piákat, nem néztem ki pincérnőnek, butácska meg pláne nem voltam. Szőkésbarna hajam a fejem tetején volt egy sietős kontyban. Egy egyszerű, babarózsaszín blézert viseltem, alatta csőtoppal, és szűk farmert, magas sarkúval. A stílus, amellyel beszélt hozzám, és amivel rám nézett... egy ember sem érdemli azt, hogy így bánjanak vele.

- Ó tényleg? Így állunk? – hajoltam át a pulton, megszorítva a pult szélét. Az idősebb Lyle testvér csak bámult rám, meglepődve felvonta mindkét szemöldökét, és ő is előrébb hajolt. Egy félmosolyra húzta a száját, majd megnyalta az ajkait, és már készült mondani valamit.

Én pedig próbáltam nem megrökönyödni attól az ajak nyalástól.

Nem ment könnyen.

- Ohohó, hátrább az agarakkal! – tette rá Wesley a kezét a bátyja vállára és meg is szorította azt. Ekkor összerezzentem és visszaereszkedtem a talpamra, tartva a tisztes távolságot. Így vettem észre, hogy ég az arcom, és teljesen kimelegedtem. Minden porcikám remegett. Lesütöttem a tekintetem és megtördeltem az ujjaimat, próbáltam lenyugtatni magam. – Henley, azt hiszem, hogy még nem találkoztál a bátyámmal és vőfélyünkkel, Bennett-tel. Ben, ő, pedig... Henley Jordan, Cora legjobb barátnője és az esküvői tanúja.

Bennett Lyle nem vette rólam a szemét, amikor a düh kiáramlott a kék szeméből, és szinte meglepődve nézett rám. Én szúrósan felvontam az egyik szemöldökömet.

Erre ő felemelte a poharát, egy pillanatra felém biccentette, mintha tósztot mondott volna, és lehúzta a torkot égető tequilát. Én, dühömben és idegességemben, ugyanezt tettem, egy pillanattal utána.

Ekkor tudatosult mindkettőnk dühös és feltüzelt agyában, hogy ezentúl, akármi is történik, elég sok időt fogunk egymás társaságában tölteni.

A. Büdös. Életbe.

_______________________________________________________________________________

Kinézek az ablakon, rá a felhőkarcolókra és a tömegre. A látásomat elhomályosítják a könnyeim. Gyorsan megtörlöm a szemem, mintha a sminkem már nem lenne amúgy is elrontva. De inkább a szégyenem miatt akarom letörölni őket, mint a szépségem megőrzése miatt.

- Magácska is azok közé a lányok közé tartozik? – kérdezi hirtelen a sofőr, mire rákapom a fejem, és a visszapillantó tükrében összenézünk.

- Milyen lányok közé? – kérdezek vissza, nagyokat pislogva, hogy valamennyire elmúljon a csípés, ami égette a szemeimet. Sokszor úgy gondoltam, hogy engem nem lehet beskatulyázni, hogy egyedi vagyok. Bizonyos szempontból, az is voltam. De aztán én is csak egy lettem a klisés szerelmes lányok tömegében.

- Akik a szerelemért jönnek New Yorkba – válaszolja a sofőr, a ráncai összefutnak a szeme körül, amint a száját mosolyra húzza. Keserű mosolyra, de kedvesre.

Elgondolkodok a válaszon. Hogy tényleg azért jöttem-e.

Nem tudom.

Már nem tudom, hogy miért szálltam fel a gépre. Miért hagytam magam mögött a már-már normálissá vált életemet. Hogy miért engedem, hogy Ő továbbra is hatással legyen az életemre.

- Álmokkal jöttem New Yorkba. Reménnyel. És egy utolsó esély lehetőségével – mondom, és nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy beletúrjak a hajamba zavaromban. Már tök mindegy, a kinézetemnek és a becsületemnek már úgyis búcsút mondtam. – De ugyanúgy megyek el, mint ezrek előttem. Összetörten és magányosan.

- Ne veszítse el az összes hitét! Még a városban vagyunk. És ez a város csodákat tesz.

Az idős ember mondata több sebből is vérzett.

Először is, már régen nem hittem a mesékben.

Másodszor... már rég elvesztettem a hitemet.

Pláne, ha Róla van szó. 

___________________

sziasztok!!!!

ímeeee a második rész! íme a fiúk :D:D 

mit gondoltok róluk? 

mit gondoltok mi fog ezután következni? 

( this little buttercup is still my soul-animal, yaaaaayyy!!!)