Remember all the things we wanted

Now all the memories they're haunted

We were always meant to say goodbye

Even with our face held high

It never would have worked out right

We were never meant for do or die

And I want you to know

You couldn't have loved me better

But I want you to move on

So I'm already gone

SLEEPING AT LAST - ALREADY GONE

M A Y - M Á J U S

2 0 1 8

________________

Mint minden történetnek, ennek is van egy kezdete.

Viszont ennek a történetnek, a mi történetünknek, vagyis inkább, az én történetemnek, a vége a kezdete.

Azért csinálom most ezt, mert a világ szerint az írás a legjobb dolog, amit csinálok. Talán ezzel ki tudom bogozni az életem kusza szálait, és mindent megértek. Amire, őszintén, elég kevés esélyt látok. Az életem már elég régóta zavarodott ahhoz, hogy megértsem.

Szóval, emberek, figyelem! Mert elmesélem az életem legkínosabb napja felé vezető utat. Ahhoz a perchez vezető utat, amit az előbb éltem át. Amikor végignéztem a saját bukásomat. Életemben azt hiszem, hogy másodszorra érzem ezt. Hogy nem tudom, hogy hol talál a holnap reggel, kik mellett, mit csinálva.

Igen, a helyzet ennyire kaotikus.

Amikor az egész kezdődött, mindent tudtam, az életem a megfelelő irányba haladt, a terveim szerint. Minden tökéletes volt. Mindenem megvolt, amiről álmodtam. De mint ahogyan sok mondás tartja, akkor üt be a krakk, amikor minden a legjobb.

- A JFK Nemzetközi Repülőtérre - válaszolom meg a taxisofőr kérdését, amit már percekkel ezelőtt tett fel. New Yorkban hova tudnék menni? Sehova. Minél előbb el kell hagynom ezt a várost.

Minél előbb és minél távolabb kell kerülnöm a hoteltől. Tőle...

Hogy örökre elfelejtsem. Már ideje lenne.

- Mikor indul a járata? - kérdezi a kopaszodó férfi, belenézve a tükörbe. Rögtön észreveszem, hogy megretten az arcom láttán. Azt azért én is belátom, hogy a mindenféle elkenődött szemfesték és az összekócolódott hajam nem a legbizalomgerjesztőbb látvány. Hiába, New York nem csak az álmok városa, hanem az összetört szívek városa is. A saját bőrömön tapasztalom, mint már sok-sok lány a világon előttem.

- Még... még nem foglaltam le a jegyemet - válaszolom, miközben zavaromban megtörlöm a remegő kezemmel a szemem alatti bőrt, hátha azzal segítek valamit a kinézetemen. De ezzel csak rontok az egészen. Hiába, sosem voltam jó sminkelésben.

Még mindig azon filózom, hogy hova kéne mennem. Hazamehetnék, vissza a szülővárosomba, Georgiába. Vagy a valódi otthonomba, Chicagóba, ahol dolgozom, és van egy lakásom. Ahol az életem van, majdnem egy évtizede. Esetleg a legjobb barátnőmhöz. De ezt a lehetőséget hamar elvetem. Nem akarok belenézni az ő szemébe, mert tudom, hogy mit látnék benne, és az nem tetszene.

Feloldom a telefonomat, és rákeresek a JFK-ről induló járatokra, hogy lefoglaljak magamnak egy helyet az egyik gépen. Lassan görgetek, mindegyik sornál az esélyeket latolgatom, hogy hova kéne mennem, közben végig az arcomat dörzsölöm az egyik kezemmel.

- Esküvő volt? - kérdez még egyet a sofőr, végignézve a ruhámon. Nem tudom, hogy az öltözetemről jön rá az eseményre, vagy csak ráérez, de mindenesetre, telitalálat. Csak bólintok egyet, és a savanyú enyhe kifejezés az arcomra. Francos esküvők! Minden az esküvők hibája. Minden, de minden. - A vőlegény vagy a menyasszony rokona?

- A vőlegényé, mondjuk - válaszolom, jól átgondolva, hogy mit is kéne mondanom. Hivatalosan, nincs is a nevem a vendéglistán. Én az a személy vagyok, amelyik minden esküvőn megtalálható. A kelletlen pótkerék, aki egy levegővételével mindent elronthat.

Ez mondhatni az egész életemet jellemzi az utóbbi időben.

Kizárom a sofőrt, meg az összes gondolatomat és megpróbálom lefoglalni a jegyemet. Hirtelen rezeg a telefonom, és megjelenik az értesítéseknél az apró boríték, ami jelzi, hogy email-em jött.

Összeráncolt szemöldökkel húzom le a fület, és megnyitom a levelet. A feladó láttán nagyot dobban a szívem és újra megdörzsölöm a szememet. Elsőre nem is hiszem el, amit látok. De percek telnek el, nem tudom levenni a szememet a képernyőről, és a név nem változik. Úgy hasít belém, mint valami billog. És forr az agyam. Fel tudnék robbanni.

Hogy merészeli? Hogy merészeli?!

Mintha nem 20 perce rongyoltam volna ki előle. Mintha ő legalább megpróbált volna visszatartani. De nem próbált. Mégis, mit várok tőle? Ismerem egy ideje, mint a tenyeremet. Amikor az életem múlik rajta, ő akkor némul meg. Természetesen.

B E N N E T T L Y L E.

Ott is van! A neve. A név, amit hónapok óta nem is bírok kiejteni a számon. Még hallani sem akarom.

Amikor az egész elkezdődött, akkor még a nevét sem tudtam.

Sosem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék. Hogy vissza akarom tekerni az időt, hogy elsétáljak mellette és ezzel megszabaduljak rengeteg, de rengeteg rossz dologtól, ami az életemben történt. Vagy... vagy fogadjam el az egészet, és fogjam fel úgy, mint élettapasztalatot, mint tanulást. És én sosem tudtam dönteni. Mert a jó napjainkon a levegőben úsztam, a felhők között, annyira boldog voltam. A rosszakon meg... az ágyból nem tudtam kikelni. Néha... néha ott tartottam, hogy bárcsak visszakaphatnám a rosszakat, mert akkor a jók is visszajönnének.

Hat éve ez a név megváltoztatta az életemet.

Úgy éreztem, hogy most, ebben a percben ez az email is meg fogja változtatni azt a valamit, amit már régen nem nevezhettem életnek. És már alig vártam a változást.

Így megnyitom a levelet, és olvasni kezdem.

D R Á G A H E N L E Y!

Most léptél ki az ajtón. Én meg csak álltam ott, és néztem. Szóval most itt ülök a laptopom előtt, mérem az időt, hogy mennyi van még az öcsém belépéséig.

Tudom, hogy sok minden történt az elmúlt 6 évben. Most sorokat írok be és törlök ki, nem tudom, hogy pontosan mit akarok neked elmondani. Vagy mit nem.

Így mindent leírok. A saját szempontodat ismered, de az enyémet nem, sosem hallottad, hogy bennem mi ment végbe hat év alatt. De tudnod kell. Tudnod kell, hogy velem mi történt. Nem mintha az változtathatna sok mindenen. Mert az már a múltunk, és már régen megtörtént. De nem léphetünk úgy tovább, hogy nem tudunk mindent.

Te elmondtál mindent, amit akartál. Most én jövök. És mivel nyilván nem engednéd, hogy személyesen végigmondjam, ezért leírom. Mindketten tudjuk, hogy írásban mindig jobbak voltunk, mint szóban.

Szóval... 2012 tavasza volt...

_____________

SZIASZTOK IDETÉVEDT OLVASÓK!

íme az új könyvem a remember us, vagyis magyarul, emlékezz ránk! valamiért a könyvek angol címe mindig is jobban megérintett mint a magyarok. Na mindegy :D

az előző pár bejegyzésben megismerkedhettetek a cast-tal, a playlist-tel és a kis epigrah-fal, amit valamiért úgy éreztem, hogy muszáj ide beraknom. (ha valaki esetleg úgy érzi, hogy szüksége lenne fordításra, az írjon kommentet, és megpróbálom rendesen lefordítani, és odaírni mellé)

mint ahogyan azt ebből a prológusból is láthattátok, ez egy romantikus történet lesz. igazi star-crossed lovers dolog. ez a bizonyos levél fog végigvezetni minket a történéseken, mivel főhősnőnk, Henley a bekezdéseken keresztül emlékszik vissza az elmúlt hat évre, miközben az ő saját jelenében, 2018-ben lassan halad a repülőtér felé.

mindig egy külön bejegyzés címe illetve adatai fogják jelezni, hogy az utána lévő fejezeteken mikor is játszódnak pontosan. ezt majd látni fogjátok, és remélem, hogy rendesen érthető is lesz.

a rendes betű magát a visszaemlékezést fogja jelenteni, a dőlt betű Bennett levelét, ami leggyakrabban a fejezetek elején fog előkerülni, néha hosszabb, néha rövidebb lesz, a dőlt, vastag betű, pedig magát 2018-et, hogy Henley-vel mi történik, miközben olvassa a levelet.

minden fejezet elején, mint ahogyan ennek az elején is, egy Sleeping at Last dalszöveg láthattok, ami be fogja vezetni a fejezet hangulatát. igen, jól olvastátok, minden fejezet elején egy Sleeping at Last szám lesz. azóta akartam valami ilyesmit, amióta kiolvastam a Slammed-et, Colleen Hoover-től. és a lyrics-es videó is be van illesztve fentre. a Sleeping at Last-nak nagy szerepe lesz a történet folyamán.

szóval, remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog ez az új történet, mert nekem nagyon közel áll a szívemhez, és nagyon nagyon különlegesnek érzem.