Monoton hangon robog az autó, a csendes éjszaka alatt. Nekem is a hatalmas csillagok alatt dobog a szívem, melyek elvarázsolnak, de mégis megrémisztenek. Annyira csodálatosak azok az óriási csillagok. Elveszem bennük teljesen. A fejemben élő kisemberek folytonos zaja eltűnik végre. Csak a szél játszadozik a kint elhaladó különféle fák leveleivel, s hogy ez a mennyei hang teljes legyen, az eső lágy csepergése is nyugodalmat ad nekem. Az autó karcos ablakán versenyt futnak az apró esőcseppek. Mintha saját magamat nézném, úgy folynak le szépen lassan az én arany gyémántjaim is szemem sarkából. Szép csendesen, így nem hallja meg senki. Sose hallja meg senki a halk könnyeimet, csak én, hiszen nekem sutyorognak valamit. Kérdik, hogy miért kell nekik az arcomon bandukolniuk, de a választ még én magam sem tudom. 

Szememből a cseppek kicsordulnak, leesnek az ölembe, úgy, ahogy a rózsák is lehullatják szirmaikat. Lehull egy. Aztán még egy, míg lassacskán már a századik szirom esik le a porba. 

Az embernek hogyhogy tengernyi könnye létezik? Nem értem, hogy azok a drága gyöngyszemek miért nem fogynak el soha. 

- Miért vagy szomorú? - kérdi, ahogy a szavakat hangsúlyozza finoman. 

- Nem tudom... Nem értek semmit. 

Szememet vörösre csípik a csodálatos könnyek, melyek teljesen életem részévé váltak. 

Én csak egy dolgot szerettem volna. Miért olyan nehéz megérteni? Miért nem ért meg senki? 

De hát még én sem értem magamat. 

Átlagos vagyok. Nincs bennem semmi különleges, talán ezért is vagyok olyan láthatatlan. Olyan vagyok, mint egy csillag; rémisztő, és elveszem a többi csillag között.