***

A lépcsőn lefelé felüdülve ugráltam le. Ugyan még mindig nyomasztott Brice emléke, de jó volt kicsit kiszellőztetni a fejem. Talán ha játszanám még egy kicsit a jókedvűt, akkor dilidokihoz se kéne mennem.

Egy kis idő kell nekem, nem gyógyszerek és beszélgetés. Akármit is mutatok ezeken az órákon, igazából halálra unom magam.

Rey talán még mindig nálunk van, megkérdezhetném, mi van Jue-val. A húga iszonyú szomorú a tesója halála miatt. Sokszor hallom halovány sikolyát az alattunk lévő lakásból, ahogy felriad a rémálmokból. Őt is kínozzák, akárcsak minket. Az igazi áldozatok nem a halottak. Az igazi áldozatok a szeretteik, aki a haláluk miatt szenvednek heteken, hónapokon, akár éveken keresztül.

Soha nem tudtam igazán elképzelni a halált. Viszont mikor a Saint-Pierren sétálva elsodort a rohanó tömeg, majd megtudtam a hirtelen támadt káosz okát is, a rémület összeszorította a torkom. Rémesebbnél rémesebb képek pörögtek le a szemem előtt, miközben folyamatosan az embereket vizslattam. Hogy felbukkan-e az a homokszínű lobonc.

De nem bukkant. Ugyanakkor amíg nyilvánosságra nem hozták a halottak névsorát, bíztam benne, hogy él. Él, és ugyanúgy félt minket, mint mi őt.

De ő már nem tér vissza. Nem vigyáz ránk. Nem vigyáz ránk senki - se élő, se halott. A halál után nem leszünk csillagok, mint azt nagyanyám mondta. Nagyon szerettem, de kicsiként nem értettem, miért kapaszkodik ilyesmikbe. De már tudom. Túl jól. Sokszor elképzeltem, miközben a bérház tetőjén feküdtem, hogy a pislákoló csillagok mögül egy-egy elvesztett szerettünk néz le ránk. Hogy ott van Brice is, és figyel engem. Hogy segít, ha bajban vagyok, nevet rajtam, ha hülyeséget csinálok. Hogy velem van, és nem vesztettem el.

A pszichomókusom azt akarja, hogy elevenítsek fel minél több jó emléket Vele. Mintha nem azokra gondolnék folyamatosan. De nem segít. Mint ahogy semmi sem. Csak a nyugtatók. Azokból havonta kell újat vegyünk, mert naponta akár négyet-ötöt is megeszek. Csak azok csitítják a hangokat. Azokat a hangos sikolyokat, amik a fejemben viszhangzanak nap mint nap. Azok a sikolyok, amik az elkeseredett vagy sokkos állapotban lévő emberekből szakadtak ki, miközben a sötét utcán eltaposták vagy ellökdösték őket. Azok a sikolyok, amik szenvedő, szerető emberek lelkéből egy-egy darabot kitépve enyésztek el a sötét utcában. Nem maradt hátra semmi, csak megtört és életképtelen testek - Mi.

De volt, aki továbblépett. Aki feladta a harcot, vagy épp megnyerte. Megnyerte ezt a lehetetlen harcot, fölényesen legyőzte a lélektépő szörnyeteget.

Rey ilyen. Megsiratta az öccsét. Megsiratta, gyászolta, de elengedte, és a halott emlékét segítségül hívva győzelmet aratott a Halál hírnökén. Mert a Depresszió és az Elkeseredettség csak előhírnökei egy nehezebb és áldozatgazdagabb háborúnak.

A Halál vár ránk. Türelmes és számító. Érzelmek nélkül hallgatja a Halálvárók szörnyű hörgéseit, kétségbeesett sikolyait. Nincs új esély, nincs második élet. Felkészülten és nyugodtan nézi vég, ahogy a halandók teste és lelke elsorvad és porjába hull. Nem marad belőlünk semmi, csak egy múló emlékfoszlány egy szintén rövid életű ember fejében. De Ő senkit nem felejt. Fejében soha nem halványuló csillagokként élünk, örökké színes emlékképként. Ő az Őrzőnk.

Nem emlékszem hol olvastam róla. Emlékeim lyukasak akár a szita, minden jelentéktelen részletet kiselejtezve, akár szükségem lesz rá, akár nem. Kisemmiz, de meghatároz.

A képzeleti rémképek és pesszimista sötétség képezik a Depresszió hadait, melyek hátbaszúrva támadják az ép eszünket, az őrület határára kergetve az agyunkat.

Nincs menekvés. Mind meghalunk.

Csak az változó, hogy ki mikor. Előbb, vagy utóbb.

Dr. Lorraine azt mondta, ne beszéljek magamban. Az önmarcangoló monológok még jobban rásegíthetnek az állapotom súlyosbodására, mígnem elérek egy olyan határt, ahonnan nincs visszaút. "Harcolnod kell!" mondta. De csak felálltam, és szó nélkül elhagytam a pszichiátriát.

A hideg kőlépcsőkön viszhangzik a cipőm kopogása, a monoton hang lefoglalja az koncentrációm. Jobb a bal után, bal a jobb után. Egyenletes folyamat, akár a gondolatok tengere. Megy, megy, unalomig ismétlődve, mégis csináljuk. Csak a megszokás.

Ahogy kilépek a Rue de Mimes-re, megcsap a novemberi fagyos hideg. Lehelletem fehér párás felhőként oszlik szét a légben, orrom érzéketlenné fagy, kezem a zsebembe süllyesztem, de ott is átüt a hideg. Csontomig hatol és megfagyaszt. Gondolataim cikázó villámokként szaladgálnak a fejemben. Kezemmel megszorítom az indulás előtt a zsebembe dobott fiolát benne tíz darab nyugtatóval.

Muszáj magammal hordanom őket. Mint másnak a telefon, úgy nekem a gyógyszereim a folytonos társaim. Különben már attól pánikrohamom lesz, hogy nem vehetek be, ha szükségem van rá. Nem egyszer volt olyan az első héten, hogy dacból nem tettem be a zsebembe. Nem vettem be egy darabot se, csak hogy bizonyítsam, más vagyok, különleges, és nincs szükségem ezekre.

De nem vagyok az. Nem vagyok kiválasztott. Nem vagyok egy kalandkönyv főszereplője, nem vagyok a nagybetűs KIVÉTEL. Sokszor azok a Kiválasztottak sem mások, mint "jó helyen, jó időben" emberek.

Katniss miért lett poszáta? Mert szerette a húgát, és nem akarta, hogy baja essen. Be akarta bizonyítani ő is, hogy különleges. Hogy nem uralkodik felett a Kapitólium. De akárki lehetett volna. Prim is.

És Beatrice? Talán rajta kívül nem lehettek teljesen géngyógyult Elfajzottak? Biztosan voltak. De vagy nem voltak ezzel tisztában, vagy egyszerűen nem voltak annyira feltűnőek. Jókor jó helyen.

Nem bírtam sokáig. A depresszió és a pánikrohamok nem múltak el, egy idő után csak hosszabbak és veszélyesebbek lettek. De a büszkeségem, az a francos büszkeségem nem engedte, hogy gyógyszerekre bízzam magam. Egy hetet. Egy hetet bírtam ki úgy, hogy az agyamat elárasztották az összeesküvés elméletek és az önmarcangoló gondolatok.

Önző vagyok. Rettenetes önző. Mert magamon kesergek, mikor Brice halt meg.

Felköhögtem, az ugatásszerű hang hosszan viszhangzott a magas falak között. Mi minden viszhangzik! A gondolataim, a lépcsőház, az utca. Mind-mind értelmetlen katyvasszá olvadnak össze, mint amikor Penny, Brice exe felpofozott a folyo--

Állj!

Megtorpantam. Újabb gondolatáramlás. A sokk ezt váltotta ki belőlem. Nem tudom hol vagyok, mikor, néha azt sem, hogy ki. Csak annyi biztos, hogy Brice meghalt. Meghalt életem első szerelme.

Mit mondott az orvos? "Menj vég mindenen, amiben biztos vagy. Az apróktól kezdve az egyre nagyobbakig." Tisztára mint az Éhezők Viadala.

Katniss Everdeen vagyok. És a Kapitólium szerint halottnak kéne lennem.

Ez volt a válaszom, mikor felhozta ezt Loarrine François. Nevettem. Betegesen, őrülten. De persze ez se lett filmbe illő. A nevetésem köhögésbe fulladt, én pedig majdnem meg. Nem áramlott levegő a tüdőmbe, a pánik teljesen elvette az eszem. Csak néztem a lakkozott falapot, miközben a száraz köhögés szaggatta a torkomat, a szememből pedig folytak a könnyek. Éreztem, ahogy szószerint összeszorul a torkom.

Nincs levegőm.

Csak ezt ne! A pánikot ne! Nem, miért nem... Miért kell folyton agyaljak, ahelyett, hogy a jelenre koncentrálnék?! Itt fogok meghalni!

Valaki! Hallja már meg valaki!

Ahogy voltam, térdreestem. Minden józanságom elszállt. Nem volt annyi lélekjelenlétem se, hogy felüljek.

"Hajtsd a fejed a térdeid közé!"

Egy hang úszott a fejembe. Mikor először volt pánikrohamom, pont ugyanez történt. Csak fuldoklottam, és feladtam minden reményt, hogy valaki meghalljon. Troy. Anyu! BRICE!

Kiabáltam volna, de egy hang se hagyta el a torkomat. Se ki, se be. Megrekedt a levegőm.

A látóteremben lassan fekete pontok kezdtek táncolni. "Csak találjon meg valaki!" gondoltam az ájulás szélén. A lila és zöld foltok teljesen kitöltötték a gondolataim, súlyos, kábító ködöt borítva a józan eszemre. "Mint a futóhomok." futott át elboruló agyamon.

Egy homoktenger az életem. Kiszámíthatatlan és könyörtelen. Mikor azt hiszem végre boldog vagyok és - ami a legfőbb - biztonságban, akkor elém kerül ez, és beszippant, mindenkit elveszítve akit szeretek. Hirtelen, akár a halál, nem hagyva maga után, csak egy múló emléket. Egy haldokló csillagot, aki nem tesz mást, csak van. Nem él. Hiszen ki nevezhetné ezt életnek?

Lassú körforgás az egést. Felesleges és unalmas. Időpazarlás, csak elvesztegetjük az életünket. Sötét, sötét az egész.

Csattogó léptek. A hangok hullámozva mosódnak össze a fülemben, zavaros tengerre hasonlító sötét kavargást idézve elő gondolataimban. A józan eszem határait elmossák ezek a hullámok, csak a káoszt hagyva maga után.

Nem mozog a szemem. Azt érezném. Mégis, a sötétedő foltokon keresztül látom, ahogy a föld mozog, sőt, egyre közeledik az arcomhoz. Hangos csattanással csapódik valami a földnek. Csak percek múltán, mikor a fájdalom eljut az agyi idegközpontba, tudatosul bennem, hogy én vagyok az. Eldőltem, mint egy zsák.

Érző neuronok.

Csak beugrik. Egy kifejezés - az előző életemből. Tizenegyedikes tanagyag. Biológia fakultáció. Arcok. Sok sok arc. Mind ismeretlen.

Az arcom vizesedik, a beton keményen nyomódik bele, de nem tehetek semmit. Nem látok, csak azt nem értem, miért nem fulladtam még meg.

"Egy ember akár 21 percig is kibírja levegő nélkül."

Újabb ismeretlen gondolat. Ennyit kell még várjak? Hogy végre befejeződjön ez a rémálom? Hogy meghalhassak? Hogy egy haldokló csillag legyek?

Csattogó léptek. A hangok hullámozva mosódnak össze a fülemben, zavaros tengerre hasonlító sötét kavargást idézve elő gondolataimban. De ez már nem mos el semmit. Semmi nem maradt, ami élne még belőlem, a gondolataim kivéve.

Újabb arcok. Majd Brice. De ez nem az az aranyos, vicces Brice, akibe beleszerettem. Ez az, aki bántott. Aki ezerszer megalázott. Aki miatt kórházba is kerültem. Lepereg az életem? Itt vagy már, Halál? Gyere és vigyél magaddal! Fogd múlandó lelkem, és vidd magaddal, ameddig csak lehet! Minél messzebb ettől a zajos és kegyetlen világtól. Csak el innen örökre.

Csattogó léptek. De most elhallgatnak, többé nem zavarva össze a diszharmóniát a fejemben. Csak hallgatnak, elcsitítva mindent. A csend nem nyomasztó. Az a repülés előtti csend, amit csak a halál pillanatában ízlelhet meg a halandó ember. Érzem, hogy elmosolyodom. Nem tudom, hogyan indulhatott be a vegetatív idegrendszerem, de az arcom simaizmai érezhetően halvány, de látható mosolyba torzultak.

Érzem a Halál hideg ujjait a lelkem fonalára fonódni, lassan húzva azt a fény felé. Elengedem magam, már nem bánthat senki. "Gyorsabban! Haladj már!"

A fonalat tartó ujjak ledermednek, majd elernyednek. Összeszorul mindenem. "Nem hagyhatsz itt!" kiabálnám. "Vigyél magaddal, hallod?! Ne hagyj itt!" Az életfonal visszapattan, kegyetlenül rántva vissza a kavargó fejembe.

Rázkódás. Valaki rázza a vállaim. "Ne ébressz fel!" Támadnék rá a reményem gyilkosára. "Csak hagyj meghalni. Jobb nekem ott, mint tovább szenvedjek ezen a helyen."

Egy fekete futócipőt látok kivillanni a szemhéjaim mögül. "Mikor csuktam be őket?" tűnődöm. A fekete foltok visszatérnek, de már az lenne furcsa, ha nem azokat látnám. Megszokás. Így meg lehet szokni a halált? Nem is fáj. Mindenki azt mondja, a fulladás szenvedés. Nem az. Nem fáj. Nem zavar. Elmennék. Úgy mennék! De valaki itt tart.

- Jól van Ann. Mindjárt itt vannak, addig ne halj meg, kérlek.

Egy hang tör át azon a katyvaszon ami a fejemben kavarog. Ismerem ezt a hangot. Túl jól. "Hagyj itt!" mondanám, "Ne törd magad egy depressziós lány miatt! Nem éri meg!" Egy rezignált sóhaj úszik be a gondolataimba, mivel a levegő még mindig nem áramlik a tüdőmbe.

Ideje feladni. Ez sem az én napom. Megint megmentenek. És megint nem tehetek semmit. Elengedem magam, és hagyom, hogy lehúzzon a sötétség. Megnyugvás szállja meg a zavart a fejemben. "Így lesz a legjobb."

A csillag elmerül homoktengerben. De még nem örökre.

***